Most hétvégén eldől, merre megy tovább a CDU: vissza a nyolcvanas évekbe vagy előre 2021-be?

Szerző: Techet Péter
2018.12.06. 15:46

Most hétvégén véget ér végleg a Merkel-korszak a CDU-ban. A küldöttek Hamburgban új pártelnököt választanak, akinek jó esélye lehet arra, hogy Merkelt a kancellári székben is kövesse.

Most hétvégén eldől, merre megy tovább a CDU: vissza a nyolcvanas évekbe vagy előre 2021-be?

Angela Merkel a CDU számára jelentős veszteségekkel, bár végül azért az első hely és a kormányzati pozíció megőrzésével végződő hesseni választások után bejelentette: nem indul újra a CDU elnökségéért és nem kíván 2021 után kancellár maradni. Merkel ezzel elindította az utódlási folyamatot:

aki most hétvégén Merkelt a CDU elnöki székében követi, az jó eséllyel lehet majd a párt kancellárjelöltje is a 2021-es választásokon.

A verseny három jelölt között zajlik: a neoliberális és neokonzervatív Friedrich Merz, a neokonzervatív Jens Spahn és a centrista-konzervatív Annegret Kramp-Karrenbauer között. Noha voltak más jelöltek, nekik semmi esélyük, és eleve vissza is léptek már. Persze a pártszabályzat szerint van arra esély, hogy a küldöttgyűlésen is jelöltethesse magát valaki – de meglepetésre nem igazán lehet e téren számítani.

Tehát három jelölt van, de alapvetően két fő irány.

Legyen a CDU egy határozottan jobboldali néppárt, amely ismét jobboldali koalíciókat céloz meg, ahogy az a jó kilencvenes évekig szokás volt a nyugatnémet (majd egyesült német) politikában? Tehát vissza a konzervatív társadalom- és a liberális gazdaságpolitikához? Vagy előre a merkeli úton, amelynek végén egy centrista, a szélsőségeket leszámítva minden irányba nyitott CDU áll?

Az egyik opció a CDU/CSU-FDP-kormányról szólna – ezt akarja Merz vagy Spahn –, amelynek jelenleg amúgy nincs többsége. A másik opció pedig, amit Merkel készített elő, és Kramp-Karrenbauer fejezhetne be, az új német társadalom polgári közepének nagykoalíciójáról, a CDU/CSU és az immáron stabilan húsz százalék felett, második helyre mért Zöldek szövetségéről szólna.

Vége a táborlogikának

A német politikát a kétezres évek elejéig alapvetően a táborlogika határozta meg: egyik oldalon a jobbközép (azaz a keresztény uniópártok és a jobboldali szabaddemokraták), a másik oldalon pedig a balközép (azaz a szocdemek és a zöldek).

Volt persze korábban is már nagykoalíció, de az alapvetően kivételes helyzetnek számított mindig. A Zöldek nyolcvanas évekbeli berobbanásáig a szabaddemokraták játszották a mérleg nyelvét, hol a CDU/CSU, hol az SPD mellé állva, a Zöldek megjelenése után a liberálisok azonban gyakorlatilag végleg – legalábbis az országos politikában – lecövekeltek a jobboldalon.

Helmut Kohl tizenhatéves kormányzása (1982-1998) teremtette meg ennek az alapját, a szabaddemokratáknak azóta se sikerült visszaszerezniük hajdanán, főleg a hetvenes években még megvolt szociálliberális profiljukat. 1998-ban aztán, a polgárság legnagyobb rémületére, két hatvannyolcas, Gerhard Schröder és Joseph (Joschka) Fischer vezetésével hatalomra jutott egy balközép kormány.

A táborlogikát két nagy csapás érte.

Egyrészről Schröder a háború utáni német politika legbrutálisabb neoliberális reformcsomagját, az Agenda2010-et és a Hartz IV reformot kezdte el 2003-tól bevezetni: ezzel látványosan csökkenteni lehetett a munkanélküliséget, de annak árán, hogy több mint egymillió munkanélkülit ma kihagynak a statisztikából, és több mint négy millió ember a megélhetést nem biztosító munkákba van kényszerítve.

Schröder a reformjaival elijesztette az SPD egy jelentős részét, az egykori keletnémet utódpártból és a nyugatnémet szakszervezetek egyes részeiből ekkor jött létre a mára stabilan tíz százalék feletti Die Linke (A Baloldal) párt. Mivel az SPD-nek és a Zöldeknek a balosok túlságosan radikálisok, nem akarnak velük összefogni – de ezzel le is mondanak arról, hogy baloldali kormány lehessen. 2013-2017 között például a Bundestagban a három baloldali pártnak együttesen többsége volt, az SPD mégis inkább beállt Merkel szoknyája mögé.

Az SPD, amelynek tizenhárom éve nem sikerült alternatívát állítani a jobboldallal szemben, mára kapta meg a megérdemelt számlát: a párt stabilan tizenöt százalék alá zuhant,

és (tegyük hozzá: szerencsére) esélye sincs a kilábalásra.

ANGELA MERKEL KAMPÁNYOLÁS KÖZBEN. FOTÓ: BAKÓ BEA / AZONNALI

A táborlogikára a másik csapást Merkel mérte.

Angela Merkel tizennyolc éve került a CDU élére: nőként, protestánsként, elváltként, keletnémetként, természettudósként minden tekintetben kilógott az addig a bajor vagy rajnai katolikus, családos jogászurak által meghatározott uniópártokból.

Merkelnek mégis sikerült a maga módján – amelynek egyik nagy titka, hogy hagyja magát lesajnálni, lekicsinyleni, így senki sem számít az ellentámadásaira – kiszorítani a CDU konzervatívjait. Helmut Kohlt ő döntötte le a piedesztálról, Wolfgang Schäublét a pártelnökségből, Edmund Stoibernek pedig ügyesen átengedte, hadd veszítse ő el a 2002-es választást. Ezután kiszorította a pártból a konzervatívokat: Friedrich Merztől Roland Kochig sok trófea van Merkel gyűjteményében.

Merkel a CDU-t folyamatosan tolta be a középre, és egy pragmatikus párttá tette, amely ugyanolyan elánnal tud az atomenergia mellett érvelni (ahogy tette 2009-ben), mint aztán – látva a forduló közvéleményt – ellene fellépni (amint tette 2011-ben).

A merkeli CDU éppen azért volt sikeres, mert nem szilárd halmazállapotú, hanem folyadékként mindig kitölti az éppen keletkező űrt.

Ezzel vedte el a teret a szocdemek és a szabaddemokraták elől is. A liberálisok már megértették: Merkellel nem szabad összefogniuk újra, mert akkor megint repülnek a parlamentből, ezért mondtak (a maguk szempontjából helyesen) nemet tavaly ősszel a koalícióra. Az SPD-s elvtársak lassabb felfogásúak, mint a liberálisok, és még mindig nem látták be, hogy Merkel mellett lassan a tíz százalékot se fogják tudni elérni.

Azonban ahogy az SPD a Linkével, úgy 2015 után a CDU az AfD-vel kapott egy kihívót a saját oldalán. A CDU-nak valamiképp reagálnia kell arra, hogy miként akar kormányzó erő maradni egy olyan belpolitikai helyzetben, ahol tőle jobbra növekszik egy új párt?

És itt mutatkozik meg a különbség Merz/Spahn és Kramp-Karrenbauer között.

Merz/Spahn: Vissza a nyolcvanas évekbe!

A CDU/CSU-ban egykoron az volt a jelszó, hogy tőlük jobbra már csak a fal lehet. Azaz a párt kifelé alapvetően jobbközép politikát vitt, de egy-egy intézkedéssel vagy legalább retorikai kiszólással – mint például Kohl híres 1982-es mondata „a szellemi-morális fordulatról”, amiből persze az égegyadta világon semmi nem lett, de a jobbszél tapsikolhatott – a jobbszélt is a párt szavazói között lehetett tartani. Mivel Németországban, ellentétben az osztrákokkal, nem jött létre egy erős, az egykori nácikat is megszólítani tudó párt, a jobbszél hagyományosan – leszámítva pár múló sikert (Deutsche Partei, NPD, Republikánusok) – a keresztény uniópártokra vagy a liberálisokra szavazott.

Azzal, hogy Merkel egyrészről majdnem rendszeresítette a nagykoalíciós kormányzást, másrészről maga is átvett egyes baloldali követeléseket (kilépés az atomenergiából, minimálbér bevezetése, szélenergia támogatása, homoszexuálisok házasságának legalizálása, és végül: humanista menekültpolitika), folyamatosan idegenített el sokakat a CDU-tól.

Valamiért a menekültválság volt az utolsó csepp: a 2013-ban még csak euróellenes, neoliberális protestpártként megszerveződőtt, de 2015-ös kongresszusa után nagy lépésekben radikalizálódó AfD sikeresen robbant be, és vett át számos követelést, amelyet egykoron, mondjuk még a kohli időkben, a CDU is képviselt.

A kilencvenes években a menekültek vagy a kettős állampolgárság ellen hasonló hangnemben kampányoltak CDU-s politikusok – például Roland Koch Hessenben , mint ma az AfD.

Eredmény: a CDU 2017-ben történelme legrosszabb eredményét érte el, és csak egy kínkeservesen összerakott, a vesztesek „nagykoalíciójaként” létrejött kormányban tudott hatalomban maradni. Az AfD pedig folyamatosan növekszik, különösen a 2019-es keletnémet tartományi választásoktól van oka a CDU-nak tartani, ugyanis számos helyen az AfD lehet az első párt. A keletnémet helyzet annyira éles, hogy egy nyugatnémet CDU-s tartományi kormányfő, a mérsékelt Daniel Günther azt is felvetette: a keleti tartományokban a CDU-nak, ha másképp nem jön ki a matek, a szélsőbaloldali Die Linkével is össze kell fognia. A helyi CDU-s pártszervek viszont akár hajlanának az AfD felé is.

Mit csináljon a CDU?

Friedrich Merz szerint – Jens Spahn is így gondolja, de ő Merz mellett már nem tud igazi anti-merkelista jelölt lenni – a CDU-nak vissza kell térnie a nyolcvanas évekhez: határozottan konzervatív társadalom- és családpolitika, kemény rendpártiság, pici idegenellenesség (legalább retorikailag), és neoliberális gazdaság- és adópolitika, amely elsősorban a közép- és felsőközéposztálynak kedvez. Ez Merz ajánlata a pártnak, és – noha ő is udvarol a Zöldeknek – ezzel akarná a CDU-t ismét olyan erőssé tenni, hogy a liberálisokkal meglegyen a kohli időkből ismert természetes szövetség többsége.

Friedrich Merz személyisége és életútja eleve azt üzeni: én vagyok az ember, akivel visszatérhettek a Merkel előtti korszakba. Azaz legalább húsz évet visszaforgathattok az idő kerekén.

Merz nyugatnémet katolikus, jópolgári származású ügyvéd, aki a hagyományos családmodellt éli, és aki az elmúlt tizenhat évben milliárdossá tudott válni különféle kétes cégek és bankok felügyelőbizottságaiban. Konzervativizmusát ugyanolyan büszkén vállalja, mint magánrepülőgépét. Merz ráadásul tényleg a Merkel előtti évek sztárja: az akkor még relatíve fiatal politikus a CDU egyik reménységének számított. Merkel azonban leszorította. Tizenhat évvel később tud visszatérni, és személyes elégtételt venni, egyben zárójelbe téve a merkeli korszakot.

AKIKNEK BIZTOS LESZ MUNKÁJUK AZ ÚJ ELNÖK ALATT IS

Jens Spahn, a harmincnyolc éves, homoszexuális egészségügyi miniszter hiába beszél maga is egy keményen konzervatív nyelvezetet, azoknak, akik a nyolcvanas-kilencvenes évekbe térnének vissza, Merz a hiteles jelölt.

Előre a polgári középen

Igen ám, de vissza lehet-e fordítani az idő kerekét?

Lehet-e 2021-ben azzal választást nyerni, amivel a CDU már 1998-ban és 2002-ben sem tudott: azaz a konzervatív, jobboldali profillal?

Merkel szerint nem, és ő ezért tette a CDU-t egy konzervatív, jobboldali pártból egy pragmatikus centrumpárttá. A párt három alapirányából – konzervativizmus, liberalizmus és kereszténydemokrácia – csak a kereszténydemokráciát őrizte meg: a merkelisták fő hivatkozási pontja a „keresztény emberkép“. A konzervatív keménykedés és a liberális szegényellenesség háttérbe került – mondván: a társadalom is változott.

Ma már nem tudna a CDU negyven százalékokat hozni, ha mindenféle jópolgári, rajnai ügyvéd urak, a jól fésült feleségükkel és gyerekeikkel a képeken, beszélnek a család meg az alacsony adók fontosságáról. Az, hogy még a Merkel-ellenes tábor egyik kihívója is egy homoszexuális miniszter, ami azért Kohl idejében elképzelhetetlen lett volna, mutatja: a német társadalom, és vele együtt a CDU, jelentősen megváltozott.

Annegret Kramp-Karrenbauer ezt a megváltozott, mérséklődött, a középre csúszott CDU-t folytatná. Vannak kérdések, amelyekben – már csak gyakorló katolikus mivoltából kifolyólag – konzervatívabb, mint Merkel, de a cél alapvetően a merkeli: a CDU-t tenni a német pártélet középpontjába. Az összes többi párt – a húsz százalékos Zöldek, a tiz százalék felett keringő szocdemek, széljobbosok, liberálisok és balosok – pedig a CDU-val szemben képtelenek lennének kormányt alakítani.

A CDU annak árán, hogy esetleg tőle jobbra felnő egy széljobbos erő, amely számos szavazóját el is viszi, koalícióképessé tud válni a balközép felé.

Főleg a Zöldekkel tudná a CDU, miután az SPD-vel való koalíciót már eleve nem is lehetne „nagynak“ hívni, és eleve nem is lenne meg a matematikai többség se, folytatni a centrumpolitikát. Az egyre pragmatikusabbá és polgáribbá váló Zöldek és az egyre középre tolódó CDU új – immáron tényleg – „nagykoalíciója“ (a két párt ma együttesen ötven százalék felett áll) lehetne a megváltozott, színesedett német társadalom polgári közepe. A liberálisok és az AfD-sek jobbról, a szocdemek és a balosok pedig balról lehetnének ellenzék – de kormányra ők is csak akkor juthatnának, ha a CDU-val kötnek koalíciót.

Ki lesz a CDU elnöke?

Ha Ausztriában lennénk, nem kérdéses: Merz győzne. Ö ugyanis egy karizmatikus, határozott ember, aki egy hasonlóan sikeres one-man-show-vá tehetné a CDU-t, ahogy Sebastian Kurz tette az ÖVP-vel.

FRIERICH MERZ. ZÁRÓJELBE TEHETI A MERKEL-KORSZAKOT

Azonban nem Ausztriában vagyunk, a CDU még az ÖVP-nál is összetettebb, bonyolultabb párt (bár sajátságos: a CDU-nak a nyolcvanmilliós Németországban alig van több tagja, mint az ÖVP-nek a nyolcmilliós osztrákoknál), ráadásul a „keresztény emberkép” a CDU-nál mindig is nagyon fontos vezérmotívum volt, ez akadályozta meg, hogy a párt kisodródjék a jobbszélre, és emiatt voltak mindig is – elég csak Norbert Blumra vagy manapság Armin Laschetra gondolni – befolyásos szociális, humanista hangok a párton belül.

Azaz Friedrich Merz keménykedése és magamutogató gazdagsága a németeknél, még a konzervatívoknál se feltétlenül nyerő.

Sokkal szimpatikusabbnak hat Annegret Kramp-Karrenbauer életmódja: egy saarlandi kisvárosban él, egyik gyereke rendőr, másik szociális munkás, a városi tanácsból dolgozta fel magát tartományi miniszterelnökké, sikeresen nyert választásokat, de sohasem szállt el magától, és semmiféle nagy vagyont nem gyűjtött politikusként.

A legfrissebb felmérések ezt igazolják vissza: a CDU szavazóinak majdnem fele a saarlandi politikus mellett áll.

Ha a CDU-s szavazók közvetlenül szavazhatnának, Annegret Kramp-Karrenbauer negyvennyolc százalékkal magabiztosan futna be az első helyre,

Merz harmincöt százalékon áll, Spahn pedig gyakorlatilag két százalékos támogatottsággal az esélytelenek nyugalmával készülhet a hamburgi pártkongresszusra.

Persze a kongresszuson nem az összes CDU-tag, pláne nem a CDU szavazói választják az elnököt, de a felmérésekben egyértelmű tendencia a küldöttekre is kihathat. Merz hiába igéri a szép kohli időket vissza, a CDU küldöttei között is vannak olyanok, akik az elmúlt húsz évet nem akarják felejteni. Másrészről Merz pénzügyei és meggazdagodásának körülményei olyan veszélyforrás, amit egy tényleg keresztény és konzervatív párt nem engedhet meg magának. A német politikában a korrupció és a magamutogató gazdagság nem nyerő.

Merzet felesleges lenne azonban leírni. Mellette áll például Wolfgang Schäuble, a Bundestag elnöke – márpedig az idős sváb politikusnak nagy a tekintélye a párttagság körében, adnak a szavára. Schäuble hiába szolgálta pénzügyminiszterként Merkelt, ő is a sértett férfiak közé tartozik: 2000-ben Merkel őt szorította ki a CDU éléről. Schäuble pedig nem felejtett, hanem kivárt. Most Merz-cel látja eljönni az időt arra, hogy a CDU visszatérhessen a régi énjéhez.

Merznek van még egy szurkolótábora: a balosok.

Sokan ugyanis baloldalon úgy vélik: ha a CDU végre abbahagyja a merkeli centrumpolitikát, és szépen visszamegy jobboldalra, akkor újra teret nyerhet a baloldal. Ma a baloldal legnagyobb gondja ugyanis, hogy Merkel cseppfolyós stratégiája mellett nem marad tere. Ha Merz azonban elkezd egy keményen jobbos politikát, azzal az ellenoldalnak is jó szolgálatot tesz: ideális ellensége lehet, és ezzel járulhat hozzá egy megerősödő baloldalhoz.

MONTÁZS: Azonnali

Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek