Nem kell megvédeni a Corvinust – Körösényi András az Azonnalinak

Demokráciában élünk még egyáltalán? Mi húzódik az EU válsága mögött, és valójában mennyire jelentős politikus Orbán Viktor az európai porondon? Körösényi András politikatudóssal, az MTA doktorával beszélgettünk, aki az Azonnalinak elárulta azt is, hogy mit gondol a Corvinus átalakításáról, a Gruevszki-ügyről, vagy éppen Puzsér Róbertről.

Már nem csupán a politikusok, néha még a politika elemzői, kutatói is megkérdőjelezik Magyarország demokratikus mivoltát. Fillippov Gábor például hibrid rezsimként írta le a magyar rendszert. Ön szerint demokráciában élünk még egyáltalán?

Fillippov Gábor cikke tükrözi a mai politikatudományi mainstream megközelítést. Azokra a rendszerekre találták ki a hibrid rezsim fogalmát, amit nem tudunk sem a demokráciák, sem az autoriter rendszerek közé sorolni.

Itt Közép-Európában a kilencvenes években kialakult liberális demokráciák egy része úgymond megtorpant, visszacsúszott ebben az átalakulási folyamatban. A független intézmények már nem annyira függetlenek, a sajtószabadság gyengébb, a választásokon egy párt dominál, ami a választási rendszert a saját képére formálja, satöbbi.

Ebből a felsorolásból is kitűnhet, hogy a hibrid rezsim koncepciója a liberális demokrácia szemszögéből vizsgálja a politikai rendszereket. Azt feltételezi, hogy a politikai rezsimek fejlődésének csúcsán a liberális demokrácia áll, mint ahogy Fukuyama megírta. Azt tehát kevésbé tudjuk meg ezen megközelítés alapján, hogy milyen egy ország, azt viszont igen, hogy milyen nem.

Amit tapasztalunk Magyarországon, nem éppen a politika kiteljesedése, természetes viselkedése? Ha megvan a hatalmam, hogy átalakítsam a politikai környezetet a magam javára, hát persze, hogy ezt fogom tenni.

Átpolitizálják a közigazgatást, a közszolgálati médiát, a sajtót, az üzleti életet, a kultúrát – lásd az idei kultúrharcot –, most a harmadik ciklusban pedig a tudományos élet, az egyetemi szféra területén történik ugyanez.

És ez természetes folyamat?

Abban az értelemben igen, hogy az emberek hatalomra vágynak, és aki rendelkezik vele, az még többre vágyik. Arra például, hogy a politikát, a világot a maga képére formálja, és a hatalom a párton belül is az ő kezében összpontosuljon. Ugyanakkor a túlságosan megerősödő politikai hatalom mások számára elnyomó lehet, ezért ugyanígy természetes törekvés a hatalom megszelídítése. Az alkotmányos rend hivatott arra, hogy a politika ilyesfajta előretörésének korlátot szabjon.

A tudósoknak mit kéne tenniük, amikor az ő szférájuk kerül bele ebbe az átpolitizálódási folyamatba? Üljenek fent független szemlélőként az elefántcsonttoronyban, vagy vállalják a konfliktust annak árán is, hogy politikailag értelmezhetővé válnak?

A Magyar Tudományos Akadémia elnöke és vezetése már nyár óta igyekszik ellenállni annak a törekvésnek, hogy az akadémiai finanszírozást a kormányzat elvonja. Karakteresen próbálta megvédeni az intézményi autonómiát. És ez valahol természetes, mert az érintettek többsége – én legalábbis úgy érzem – félti a kutatás szabadságát és az egzisztenciáját is. Ez a küzdelem jelen pillanatban is folyik.

Hol, hogyan? Én annyira nem látom ezt a küzdelmet. Időnként egy-két ember megszólal, kiad az Akadémia egy közleményt, és ennyi.

Az MTA-nak ilyen eszközei vannak. Pár hete állt fel az MTA Kutatóhálózati Tudományos Elnöki Bizottsága, ahol az egyenlő számban, az MTA és a kormányzat delegálta tudósok vitatják meg a további lépéseket. Palkovics László miniszter nyilatkozata alapján ez a bizottság márciusban fog letenni valamiféle jelentést az asztalra. Azután nem tudjuk még, mi fog következni.

Ön személy szerint mit tartana jónak?

A jelenlegi helyzet megőrzését.

Jó lenne megőrizni az eredményeket.

Ön a Corvinuson tanít, amit át fognak alakítani annak érdekében, hogy nemzetközileg elismert közgazdász- és üzleti képzéseket biztosítson a hallgatóknak. A felsorolásból viszont a társadalomtudományok valahogy mindig kimaradnak. A társadalomtudományi kar fogja megszívni az egyetem átalakítását?

Jelenleg én ennek inkább a fordítottját érzékelem. Lánczi András rektori koncepciója már a hivatalba lépésekor is az volt, hogy a jelenleg létező három kar, a közgazdaságtudományi, a gazdálkodástudományi és a társadalomtudományi képezi együtt az egyetemet – azaz egyetemben és nem business schoolban gondolkodott. És ugyanezt hangsúlyozta a rektor az átalakítás kapcsán is.

Az átalakítás logikája sem arra mutat, hogy a társadalomtudományok rosszabbul járnának. Most állami egyetem a Corvinus, egy év múlva nem lesz az, az intézményi autonómia ezáltal feltehetően valóban nőni fog. A Corvinuson folyó társadalomtudományi képzéseket a hallgatói érdeklődés csökkenése sokkal inkább veszélyezteti.

Miért csökken az érdeklődés?

Azt nem tudom, de ez így van nem csupán a Corvinuson, hanem más intézmények, például az ELTE esetében is. Különösen érinti ez a mesterszakokat.

Tévedésben vannak azok, akik a Corvinus megvédéséért vonulnak utcára?

Bizonyos értelemben igen, téves helyzetértékelés alapján teszik ezt. Viszont az is igaz, hogy egyrészt a helyzet képlékeny, hiányosak az információk, másrészt pedig ebben a folyamatban sok szereplőnek vannak érdekei, ami ad olyan értelmezésre lehetőséget, hogy az egyetem veszélybe került. Én inkább a nagyobb mozgástér lehetőségét látom.

Hogy akkor a diákok miért tüntetnek? Ott van persze a függetlenség, az ösztöndíj kérdése, de inkább úgy látom, hogy különböző politikai ügyek kerülnek egy csomagba egy ilyen tüntetésen. Ilyen a BCE, az MTA, a CEU, az oktatás szabadsága, és ezekért együtt mennek inkább utcára a hallgatók.

Ennek a csomagnak a részeként a CEU maradásáért érdemes még tüntetni?

Én úgy látom, hogy a kormányzat célja a CEU-t kiszorítani az országból, illetve az ügy lebegtetése. A tüntetésektől azt várni, hogy megváltoztatja ezt a forgatókönyvet, naivitásnak gondolom.

Egy másik aktuális témát feszegetve: miről szól ön szerint a Gruevszki-ügy? Egyszerűen csak arról, hogy az egyik autokrata befogadta a másikat? Vagy ennél többről van szó?

Nem tudom, ez a politikai elemzők asztala.

A kormányzat stabilitását az ellenzék szellemi sivársága is biztosítja. Az ellenzéki előválasztás mellett szokott elhangozni, hogy a jelöltek egymással vitatkozva éppen ezt az intellektuális hiányt tudnák orvosolni. Ön mit gondol erről?

Jósolni nem szeretnék. Azt szerintem viszont kijelenthetjük, hogy ha ezt az ellenzék meg tudja szervezni, abban mindenki részt vesz, és az eredményt elfogadja, az biztosan növelné az ellenzéki siker esélyét.

Ha már itt tartunk: mit gondol Puzsér Róbertről?

Semmit. Vicces ember.

Puzsér alkalmas lehetne főpolgármesternek?

Azt, hogy kiből lesz jó politikai vezető, nem tudjuk megmondani egy fehér asztalnál ülve. A politika ilyen értelemben művészet, a kreativitás, az alkotás hozhatja meg a sikert.

Puzsér Róbert jó művész, van benne potenciál?

Ő egy publicista, nem?

Most túl akar lépni ezen a szerepen. A választónak meg mégiscsak kell valamit gondolnia arról előzetesen, hogy a jelölt alkalmas-e arra a pozícióra, aminek elnyeréséhez a szavazatát kéri.

Ez a kompetencia dimenziója. Azonban a jelöltnek tulajdonított kompetencia is csak egy percepció, ami nem feltétlenül számít olyan sokat. Donald Trump kompetenciáját a kommentátorok és elemzők megkérdőjelezték, mégis amerikai elnök lett belőle. A „ki a jó vagy sikeres vezető” kérdésre a politikában nincsen általánosan érvényes recept. Nincsen a karaktervonásoknak egy olyan együttese, amire azt mondhatnánk, hogy a politikai siker titka ezekben rejlik.

Szokás használni azokat a terminusokat, mint a politika normál állapota vagy válsághelyzetben történő működése. Az utóbbi években viszont szinte csak válságokat látunk: Trump és Orbán válsággeneráló narratívái, Tavares- és Sargentini-jelentés, 7-es cikkes eljárások, brexit, Merkel fokozatos visszavonulása, az EU által megvétózott olasz költségvetés, a migránsügy kezelését övező konfliktusok. A válságállapot lett az új normálállapot?

Határozottan van valami abban, amit mond. Ezzel egy politikatudományi kutatásban is foglalkoztunk. Ebben is azt állapítottuk meg, hogy az Orbán-rezsim egyik fő karaktervonása, hogy permanens válságnarratívákat alkalmaz, dramatizál olyan helyzeteket is, amik nem olyan drámaiak. Erre a legutóbbi példa a migránsválság, ami 2015-ben valóban válság volt, ezt követően viszont Magyarországon már nem. A kerítés hatékony eszköz volt.

A másik narratíva szerint nem a kerítés állította meg a migránsokat, hanem az EU-török megállapodás.

Szerintem mindkettőnek van szerepe. A kerítés eltérítette a migránsokat, más útvonalakat kezdtek használni, az EU-török megállapodás pedig a kibocsátás mennyiségét csökkentette. Európai szinten viszont ebből tartós politikai válság lett. Egyrészt azért, mert még mindig van beáramlás, az nem szűnt meg, mint Magyarország esetében; másrészt a törökökkel kötött megállapodás folyamatosan vékony szálon függ; harmadrészt, mert a válság kezelésekor keletkezett konfliktushalmaz romba döntötte az addigi politikai rendet.

Összességében a 2008-as pénzügyi válság és a 2015-ben kirobbant migránsválság együttes hatásának következményeként omlott össze az addigi uniós politikai konszenzus.

Az EU esetében sokan beszélnek intellektuális válságról is. Ez mit takarhat?

Az eddig uralkodó paradigmák válságát. Megkérdőjeleződött egyrészt a neoliberális közgazdaságtan paradigma, másrészt az a liberális, progresszív politikai paradigma, amely szerint az európai uniós vonat csak egy irányba haladhat, a problémákra pedig a több, szorosabb unió a válasz. És mindezek helyébe nem lépett egy új paradigma, ami felett konszenzus uralkodna. Ezért most ez egy bizonytalanabb helyzet, amiben élünk.

Ennek fényében valóban akkora súlya lesz a májusi európai parlamenti választásnak, mint azt a magyar kormányzat kommunikálja?

Talán valóban hozhat újat a választás, kétféle értelemben is. Egyrészt jóval erősebbek az euroszekptikus, a nemzetek Európájában hívő politikai szereplők, mint korábban. Ez az unió belső válságához tartozik. A másik kicsit általánosabb. Ez lesz talán az első olyan választás – és most csak spekulálok –, ahol megszűnhet az, hogy az EP-választás a tagországok belpolitikájáról szóljon. A migránsválság, egynémely fekete bárány tagállam ügye, és az ellenük folytatott büntetőkampány, illetve annak a kérdése, hogy milyen irányba tartson az unió, a szorosabb együttműködés irányába vagy ellenkezőleg: ezek összeurópai ügyek, amik jelentős szerepet játszhatnak a jövő évi választási kampányokban is.

Hol kéne elhelyeznünk Orbán Viktort az európai politikában? Az egyik oldal szerint Orbán ma már fajsúlyos szereplő az EU-ban is, mindenki rá hallgat, az ő politikáját másolja; a másik oldal meg azzal jön, hogy Orbán csupán egy ugribugri mitugrász, aki egy picike tagállam élén azt hiszi, van szava a nagyok játékában. Hol az igazság?

Ezek szélsőséges pártpolitikai vélemények, az „igazság” valahol a kettő között van. Egyrészt naivitás lenne azt gondolni, hogy egy ilyen kis ország – a lélekszámot, a gazdasági súlyt, az európai parlamenti helyek számát, az uniós intézményekben lévő szavazóképességet figyelembe véve – az uniós politikában vezető szerepet tölthet be. Másrészt viszont 2015 után Orbán fekete bárányból orientációs ponttá vált.

Láthatóan vannak olyan politikusok, akik közösen lépnek fel Orbán Viktorral. Részben a visegrádi országokból, néha Bajorországból, Ausztriából, vagy éppen Olaszországból. És úgy tűnik, hogy az Európai Néppártban a magyar kormány szavazataira szükség van.

Ez arra utal, hogy a magyar miniszterelnök súlya nagyobb, mint az az ország jelentőségéből adódna.

FOTÓK: Bukovics Martin / Azonnali