Élj soká, te kettészakadó ország!

Kulcsár Árpád

Szerző:
Kulcsár Árpád

2018.12.01. 07:40

Románia a centenárium ünneplése közben lassan két részre szakad (na nem úgy, ahogy revizionista testvéreink remélik, hanem): az Európa (jelentsen bármit is) felé vitorlázó urbánus fiatalokra, és a szegényekre, akiket az előbbiek lenéznek.

Ezt a cikket az Azonnali Reggeli fekete nevű hírlevelének olvasói már péntek reggel megkapták postafiókjukba. Kérj hírlevelet te is!

Ma ünnepli századik életévét Románia, kaján vicc lenne, hogy szép kor, de nincs már sok hátra neki.

A román nemzetállam izmos és dübörgő, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy felépült végre (bár még ütött-kopott, és tűzvédelmi engedélye sincs), és áll már Bukarest közepén a Nemzet Megváltásának Katedrálisa, gigantikusan pótolva ki a Nép Háza melletti űrt, egyúttal szépen reprezentálva egyház és állam néha testvérien civakodó, de alapvetően szeretetteljes viszonyát.

Ezt a cikket a vonaton írom, éppen Kolozsvárra megyünk Bakó Beával és Bukovics Martinnal, hogy megvitassuk, ízekre szedjük és újra összerakjuk december elsejét, a román egyesülés ünnepét. Azaz, hogy megpróbáljunk klisémentesen reflektálni az erdélyi magyarok mostani helyzetére (jövő héten pedig Budapesten tesszük ezt meg).

Szóval amúgy is elmélkedős ez az utazás, meg hát nosztalgikus is nekem. Püspökladánynál éppen szivárog az égből a hó, nekem meg hazaút, mint három és félmillió honfitársamnak, akik rendszerint télen szivárognak haza Erdélybe. Ahelyett, hogy kijegyzeteltem volna az elmúlt néhány év történelmi, szociológiai munkáit, inkább személyesebbre veszem.

Románul tanulni

22 évesen tanultam meg románul, ekkor vállaltam életem első munkáját ugyanis. Egy kolozsvári nagyáruházban az édességrészlegen dolgoztam, jártam a villamostargoncával a sorok között, egyszer elütöttem egy ortodox pópát is (esküszöm, véletlenül). Annak ellenére, hogy nem tudtam szinte semennyire sem beszélni románul, az érettségin egész jól szerepeltem (szerencsén is múlott, abban az évben a társaság nagy része félreértette a tételt, és egész más regényről írtak, mint kellett volna, én nem).

Mit akarok ezzel mondani? Hogy annak ellenére, hogy egy székelyföldi peremfaluba születtem, és Kolozsváron jártam középiskolába, egy elszigetelt nyelvi közösségben éltem. Persze nem volt minden tagja elszigetelt, a szerencsésebbek vegyes közegben nőttek fel, és könnyebben tanulták meg a román nyelvet. Nekem az kellett hozzá, hogy

rakjam a leárazott csokikat, kekszeket a dobozból a polcra regáti és erdélyi románokkal együtt.

Később mindez annyival problémásabb lett, hogy sokkal durvább lett az érettségi, a román állam meg anyanyelvként tanította a románt az iskolákban, szóval a székelyek (akik románnal elég ritkán találkoznak, míg otthon élnek) katasztrofális eredményeket értek el. Mostanság megoldódni látszik a helyzet, más tankönyvek szerint tanulnak a magyar diákok, de egy darabig eltart még, míg differenciált érettségit tehetnek.

Elszigeteltség

Az átlagos erdélyi magyar a többségi társadalomtól viszonylag elszigetelt: az erdélyi magyarok egymással üzletelnek, minimálisan kommunikálnak a többségiekkel (alig egy-két publicista van, aki románul is írna), alig vannak irodalmi fordítások is, Közös párt meg aztán végképp nincs, leszámítva az eleddig lokális ügyekre fókuszáló, és a helyi önkormányzatba be is jutott, pszeudo-municipialista Szabad Emberek Pártját, amely a nagyjából fele-fele etnikai arányban lakott Marosvásárhelyen alakult meg. És ráadásul az erdélyi magyarok kevesebbet is keresnek, mint a románok. 

Magyar pártból elvileg több is van, gyakorlatilag egy. A rossz nyelvek szerint az, vagyis az RMDSZ is lassan inkább egy ilyen mini-Fidesz, egyre jobban elgyarmatosítva magát önként a bőkezű támogatásokért cserébe. Olyannyira nincs másik magyar párt, hogy amikor néhány napja megválasztották a Magyar Polgári Párt élére Mezei Jánost, a legtöbb erdélyi magyar médium nem is tartotta érdemesnek lehozni erről a hírt.

És tényleg, minek?

Az RMDSZ van, és aki nélküle van, azt egykor a Fidesz támogatta. Most az RMDSZ-t is a Fidesz támogatja, szóval nagyjából mindenki egy oldalon áll: a budapesti pénz oldalán.

Aki pedig nem, az próbál pályázni, hogy független maradhasson, elmegy a magánszférába dolgozni, vagy megtanul románul, és velük csinál közös projekteket. Ilyenkor lehet különvéleménye, beszélhet szabadon, kritizálhat, de akkor a nagy egész elkezdi ellenfélként kezelni. A test betámadja a furcsán viselkedő organizmust magában, és megpróbálja kilökni. Egyelőre meg ezek a kilökött részek nem álltak össze külön testté.

Erdélyben nincsenek oldalak, egy nagy oldal van, egy közösség, egy nagy ismertségi és helyenként érdekszféra, és mint ilyen, nincs kritika sem. Erdélyben minden kritika két fordulón belül anyázásba csap, de hát érthető is, mindenki ismeri a másikat vagy annak barátait, és mindenki barátja valakinek, aki fontos, mindenki mögött áll valaki, aki mögött áll valaki, aki alapítvány, pártpénz körül sündörög.

Aki a tömbből kiválik, az egyedül marad. Egyedül akkor is, ha ketten vannak, vagy tízen. Kritika nélkül meg nincs progresszió, ezt tudjuk. Mondjuk csak nagyon keveseknek hiányzik a progresszió, inkább valami múltat állítanának vissza, betonoznának be.

Párhuzamos társadalom vs. párhuzamos állam

15-16 évesen kvázi szélsőjobboldali voltam, egyszer egy kolozsvári borfesztiválon felugrottam az asztalra, és kiabáltam a románoknak, hogy úgy is ki lesznek egyszer verve Erdélyből. Jártam a meglehetősen szélsőséges rendezvénynek számító EMI-táborba, Kárpátiát hallgattam, s ahányszor berúgtam, Kolozsvár utcáján tele torokból énekeltem (több, hasonló fiatallal együtt), hogy 21, 22, 23, reszketnek már az oláhok a határon! És nagyon sok erdélyi fiatalt ismerek, akik hasonló utat jártak be, a liberális, konzervatív, marxista, kropotkini tanok csak később jutottak el hozzám, és persze ahhoz is szerencse kellett, olyan szocializáció, egyetem, új ismerősök, tanárok. A legtöbbeknek ez nem adatik meg.

Így a magyar társadalom inkább párhuzamos Romániában, mintsem integrált, csakhogy nem is nagyon akar integrálódni:

az átlag erdélyi magyarországi médiát fogyaszt, a Fideszre szavaz, és a mentális térképén Budapest a fővárosa. Bukarestben még nem is volt, mert mért menne, nincs sem dolga ott, sem köze hozzá.

Mindeközben persze a román nemzetállam sem tétlenkedik. Kicsikarni, kizsarolni belőle kisebbségi jogokat csak nagyon ritkán lehet, szinte bármelyik román kormánypárt azonnal előkapja a magyarkártyát, amint éppen nem szövetségese az RMDSZ-nek. Az ingatlan-visszaszolgáltatások az egyház és a volt arisztokrácia felé leálltak, ártatlanok kerültek börtönbe, egyszerű neonácik váltak terrorizmussal gyanúsítottakká, így az RMDSZ-nek kényelmesen jön a retorika, hogy bezzeg a mély állam létezik, és lecsap a magyarokra (amúgy persze nem kizárt, hogy valamilyen szinten igen), így hát meg kell változtatni az igazságügyi rendszert. Az Unió meg nem akarja.

(A párhuzamos- vagy mélyállam román közéletben közismert fogalma azt feltételezi, hogy a parlamentáris demokrácia bizonyos esetetekben csak díszletként szolgál, van valahol máshol emberek egy csoportja, akik a titkosszolgálatokkal együtt hoznak meg döntéseket az ország politikai irányvonalairól és kisebbségpolitikájáról egyaránt.)

Kicsit így tengődünk mi, erdélyi magyarok, persze ez így nagyon vázlatos, és akkor még nem esett szó azokról sem, akik mindezzel mit sem törődnek. Az elöregedő lakosságról, a kiürülő falvakról.

Kettészakadt ország

Nagyon vázlatosan tehát ezek a körülmények, ezek között kell azt mondanom, hogy akkor élj soká Románia, mindezekkel együtt, éljenek a fiatalok, akik folyton utcára vonulnak valós és vélt problémákért, a fiatalok, akik Nyugat-Európából néznek ide vissza. December elsején kétféleképpen akar ünnepelni az ország polgársága: az egyik büszke nemzeti érzésekkel, a másik rész pedig azzal, hogy elkergetné a Szociáldemokrata Párt által irányított kormányt (Kolozsváron meg fogjuk mutatni, hogyan fog ez kinézni).

A román miniszterelnök azt mondta, ilyet nem szabad nemzeti ünnepen, nem illik ahhoz a tüntetés. A csendőrség azt mondta, aki tüntetni akar, az nem is állampolgár, nem is román. Szóval van egy diskurzus itt (épp most ért át a vonat a határon): a román az, aki december elsején csendben ül, mindegy neki a korrupció, az erdők kivágása. A jó román az, aki bólogat a katedrálisépítésre, az államra, amely szociálisan legkevesebbet költ az EU-ban, amely homofób népszavazással várja a 100. évét.

Éljen soká az ország, amely lassan két részre szakad (na nem úgy, ahogy revizionista testvéreink remélik, hanem): az Európa (jelentsen bármit is) felé vitorlázó urbánus fiatalokra, és a szegényekre, akiket az előbbiek lenéznek,

és akik azért kapaszkodnak a kormányzó PSD-be, mert 20 eurónyi összeggel megemeli a nyugdíjakat, fizetéseket (van, akinek többel).

Fogalmam sincs, hogy az erdélyi magyarságnak, vagy az egyesült Romániának lesz-e újabb száz éve, hogy milyen irányba dől el a csata, Európa lesz-e, vagy Balkán. Egész biztosan egyik sem abban az értelemben, ahogyan használni szokták ezt a kettőt. És elég biztos, hogy nem lesz a székelyeknek területi autonómiája. De vajon másmilyen lesz-e?

Olvass még többet Kulcsár Árpádtól az Azonnalin!

Kulcsár Árpád
Kulcsár Árpád az Azonnali újságírója
Kulcsár Árpád
Kulcsár Árpád az Azonnali újságírója

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek