Ma Magyarország ott áll, ahol a kilencvenes évek mélyén állt Románia

Techet Péter

Szerző:
Techet Péter

2018.11.16. 18:06

A kelet-európai térségben fogyatkoznak a diktátorok és autoriter politikusok. Most már Macedóniába se menekülhet Orbán Viktor, ha majd rajta lesz a sor.

Kelet-Európában a több évtizedes kommunista uralom, amelyet szintén a legtöbb országban nem előzött meg kifejlett polgári társadalom, megteremtette a táptalajt az autoriter nacionalizmus előtt.

Általában egykori kommunisták – Vladimír Mečiartól Franjo Tuđmanon át Ion Iliesciug  a kilencvenes években egyfajta nemzeti köntösben folytatták a kommunizmusból örökölt rendszert:

a versenyellenes tervgazdaságot maffiaállami módszerekre, a baloldali ideológiát jobboldali-keresztényre cserélték, de a lényeg, a politikai és gazdasági szabadság korlátozása ugyanaz maradt.

Magyarország – noha népe a történelmében az 1918-as rövid és az 1945-1947 közötti szintén nem hosszabb korszakokat leszámítva soha nem ismerhette meg a demokráciát, pláne annak polgári-liberális változatát – meglepő módon nem sodródott már 1990 után azonnal a tuđmani, mečiari útra. Megvolt persze ennek az igénye és lehetősége:

Pozsgay Imrével minden bizonnyal ki tudott volna épülni egy neonacionalista, „harmadik utas“ rezsim nálunk is, de – hála az SZDSZ-nek és az FKGP-nek – a négyigenes népszavazással elhárult annak veszélye, hogy Pozsgay lehessen az államfő. Az MDF-ben szintén a kezdettől megvolt az autoriter nacionalizmus iránti vágy, a pártot alapvetően eleve nemzeti kommunisták alapították, de valami véletlen szerencse folytán az utolsó percekben pár liberálisabb polgárember tudta a vezetést magához ragadni.

Magyarország elkerülte azt, hogy már a kilencvenes években kelljen megélnie azt, ami most zajlik.

Az SZDSZ-szel, az antalli MDF-fel és a horngyulai MSZP-vel a politikai teret három olyan párt uralta, amely elkötelezett volt a jogállam és a liberális demokrácia mellett, de még az FKGP vagy az akkori KDNP se akarta azt nyíltan lerombolni.

A környező országok legtöbbjében azonban megjelentek a nemzeti színűre festett egykori párttitkárok: Ion Iliescu Romániában 1996-ig, majd újra 2000-től 2004-ig, Vladimír Mečiar Szlovákiában 1998-ig, Franjo Tuđman 1999-ig, Slobodan Milošević 2000-ig, Viktor Janukovics Ukrajnában 2014-ig volt hatalmon. Csehország elkerülte – ahogy most is el fogja – ezt az utat, láthatóan a lengyeleknél is van egy elég erős polgárság, amely gátat szab ennek, és hasonló mondható el Szlovéniáról vagy a balti államokról is.

Magyarországon a jobboldali közélet – nem csak a szélsőjobboldali, vagy legalábbis jobb- és szélsőjobboldal között Magyarországon sohasem volt éles határ – mindig is a liberális demokrácia megdöntésére törekedett. Orbán Viktor 1998 és 2002 közötti kormányzása – noha sok mai Fidesz-árva jobbos szereti magát ebbe az illúzióba kergetni – céljaiban nem volt semmivel sem demokratikusabb és liberálisabb, mint a 2010 utáni Orbán Viktor.

1998 és 2002 között csupán hiányoztak Orbánnak azok az eszközök, amelyekkel a már akkor is meglévő céljait 2010 után viszont ki tudta teljesíteni.

Utólag visszaolvasva Debreczeni József vagy Vásárhelyi Mária 2010-es jóslatait, amelyen minden oldalon illett akkoriban hahotázni, ki lehet jelenteni: mindenben nekik lett igazuk.

Ma Magyarország ott áll, ahol a kilencvenes évek mélyén állt Románia, Szlovákia, Horvátország vagy Szerbia: egykori vörösekből lett barnák irányította maffiállam,

leöntve nemzeti-keresztény mázzal, ami mögött azonban a valódi cél – és ez Tuđmantól Mečiarig egyaránt látható – a szűk felsővezetés egyéni és mohó meggazdagodása.

Mára kiderült: az 1990 és 2010 közötti magyar szabadság a magyar történelemben megmagyarázhatatlan, mert mindennel (a történelmi tapasztalatokkal, a nép mentálhigiéniás állapotával) ellentmondó korszak. Ma éljük azt meg, amit minden hasonló diktatúrákban szocializálódott periférikus, polgárság-hiányos nép – a horváttól a románig – megélt már.

Aztán persze nekik is sikerült megszabadulni a gonosztól. Mind a horvátoknál, mind a szlovákoknál, mind a románoknál olyan széles ellenzéki együttműködések üldözték el a diktátorokat, amelyekre a magyar ellenzék – ilyen-olyan okból – a mai napig nem képes, nem hajlandó. Szlovákiában például posztkommunisták, nacionalisták, bal- és jobbliberálisok, magyarok, magyarellenesek és klerikálisok tudtak összeállni: nem kisebb és nem nehezebb mutatvány volt, mint ma egy DK-tól Jobbikig tartó összefogás lenne.

A kétezres évekre gyakorlatilag három ország maradt a térségből, amelyben megmaradt – vagy újra megjelent – az illiberális diktatúra: Belarusz, Oroszország, és ide zárkózott fel 2006 után Macedónia is.

Nikola Gruevszki már nem a régi nomenklatúrából jött, ahogy Orbán Viktor sem, hanem sok tekintetben egy nyugatosabbnak látszó generációból. Orbán 1963-as, Gruevszki 1970-es születésű. Amikor hatalomra került, sokan azt látták benne, aki legyőzte az utódpártot, és biztos most majd polgári politikát folytat. Aztán az lett, amivé Orbán már 1998 és 2002 között is vált.

A macedón népnek, amely 2016-ban fellázadt ellene és korrupt, lehallgatásokra és nacionalista giccsre épülő rendszere ellen, két szerencséje volt: Gruevszkinek nem voltak sohasem a kezében azok az eszközök, amiket Orbán 2010-ben elnyert, így nem tudta teljesen kiiktatni az ellenzéket és az ellenzéki nyilvánosságot. Valamint Macedónia nem EU-tag. Orbán azért tud igazából hatalmon maradni, mert azok asztalánál ülhet, akiknek nyomást kéne rá gyakorolniuk.

Az EU béna kacsa egy megvadult tagállamával szemben. Mind az EU-nak, mind az USA-nak sokkal több eszköze és lehetősége van egy tagjelölttel, mint egy taggal szemben. Talán igaza volt Valery Giscard d´Estaing francia államfőnek: nem lett volna szabad a legtöbb kelet-európai országot felvenni az EU-ba.

Gruevszki 2016-ban megbukott. Propagandamédiája azt harsogta, hogy Soros miatt bukott meg. Ezt mondta Iliescu is, Mečiar is, Tuđman is, Milošević is. Nem tudom, hogy igazuk volt-e, vélhetően nem. De ha igen, akkor csak egy nagyon nagy köszönettel tartozhatunk Soros Györgynek.

Kelet-Európa egyik utolsó autoriter rezsimje is megbukott, ma Macedóniát egy nyugatos szocdem politikus irányítja, aki a nacionalizmust is elfelejtené. Gruevszki pedig menekült, ahova még a térségben tudott: Orbánhoz, jó barátjához és eszmetársához.

Gruevszki még tud Budapesten maradni – talán egy darabig. De Orbánnak már csak Moszkva vagy Minszk marad az öreg napjaira.

Olvasnál még Techet Pétertől? Kattints ide!

Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől
Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek