Szerző:
Techet Péter
A kelet-európai térségben fogyatkoznak a diktátorok és autoriter politikusok. Most már Macedóniába se menekülhet Orbán Viktor, ha majd rajta lesz a sor.
Kelet-Európában a több évtizedes kommunista uralom, amelyet szintén a legtöbb országban nem előzött meg kifejlett polgári társadalom, megteremtette a táptalajt az autoriter nacionalizmus előtt.
a versenyellenes tervgazdaságot maffiaállami módszerekre, a baloldali ideológiát jobboldali-keresztényre cserélték, de a lényeg, a politikai és gazdasági szabadság korlátozása ugyanaz maradt.
Magyarország – noha népe a történelmében az 1918-as rövid és az 1945-1947 közötti szintén nem hosszabb korszakokat leszámítva soha nem ismerhette meg a demokráciát, pláne annak polgári-liberális változatát – meglepő módon nem sodródott már 1990 után azonnal a tuđmani, mečiari útra. Megvolt persze ennek az igénye és lehetősége:
Pozsgay Imrével minden bizonnyal ki tudott volna épülni egy neonacionalista, „harmadik utas“ rezsim nálunk is, de – hála az SZDSZ-nek és az FKGP-nek – a négyigenes népszavazással elhárult annak veszélye, hogy Pozsgay lehessen az államfő. Az MDF-ben szintén a kezdettől megvolt az autoriter nacionalizmus iránti vágy, a pártot alapvetően eleve nemzeti kommunisták alapították, de valami véletlen szerencse folytán az utolsó percekben pár liberálisabb polgárember tudta a vezetést magához ragadni.
Az SZDSZ-szel, az antalli MDF-fel és a horngyulai MSZP-vel a politikai teret három olyan párt uralta, amely elkötelezett volt a jogállam és a liberális demokrácia mellett, de még az FKGP vagy az akkori KDNP se akarta azt nyíltan lerombolni.
A környező országok legtöbbjében azonban megjelentek a nemzeti színűre festett egykori párttitkárok: Ion Iliescu Romániában 1996-ig, majd újra 2000-től 2004-ig, Vladimír Mečiar Szlovákiában 1998-ig, Franjo Tuđman 1999-ig, Slobodan Milošević 2000-ig, Viktor Janukovics Ukrajnában 2014-ig volt hatalmon. Csehország elkerülte – ahogy most is el fogja – ezt az utat, láthatóan a lengyeleknél is van egy elég erős polgárság, amely gátat szab ennek, és hasonló mondható el Szlovéniáról vagy a balti államokról is.
Magyarországon a jobboldali közélet – nem csak a szélsőjobboldali, vagy legalábbis jobb- és szélsőjobboldal között Magyarországon sohasem volt éles határ – mindig is a liberális demokrácia megdöntésére törekedett. Orbán Viktor 1998 és 2002 közötti kormányzása – noha sok mai Fidesz-árva jobbos szereti magát ebbe az illúzióba kergetni – céljaiban nem volt semmivel sem demokratikusabb és liberálisabb, mint a 2010 utáni Orbán Viktor.
Utólag visszaolvasva Debreczeni József vagy Vásárhelyi Mária 2010-es jóslatait, amelyen minden oldalon illett akkoriban hahotázni, ki lehet jelenteni: mindenben nekik lett igazuk.
leöntve nemzeti-keresztény mázzal, ami mögött azonban a valódi cél – és ez Tuđmantól Mečiarig egyaránt látható – a szűk felsővezetés egyéni és mohó meggazdagodása.
Mára kiderült: az 1990 és 2010 közötti magyar szabadság a magyar történelemben megmagyarázhatatlan, mert mindennel (a történelmi tapasztalatokkal, a nép mentálhigiéniás állapotával) ellentmondó korszak. Ma éljük azt meg, amit minden hasonló diktatúrákban szocializálódott periférikus, polgárság-hiányos nép – a horváttól a románig – megélt már.
Aztán persze nekik is sikerült megszabadulni a gonosztól. Mind a horvátoknál, mind a szlovákoknál, mind a románoknál olyan széles ellenzéki együttműködések üldözték el a diktátorokat, amelyekre a magyar ellenzék – ilyen-olyan okból – a mai napig nem képes, nem hajlandó. Szlovákiában például posztkommunisták, nacionalisták, bal- és jobbliberálisok, magyarok, magyarellenesek és klerikálisok tudtak összeállni: nem kisebb és nem nehezebb mutatvány volt, mint ma egy DK-tól Jobbikig tartó összefogás lenne.
Nikola Gruevszki már nem a régi nomenklatúrából jött, ahogy Orbán Viktor sem, hanem sok tekintetben egy nyugatosabbnak látszó generációból. Orbán 1963-as, Gruevszki 1970-es születésű. Amikor hatalomra került, sokan azt látták benne, aki legyőzte az utódpártot, és biztos most majd polgári politikát folytat. Aztán az lett, amivé Orbán már 1998 és 2002 között is vált.
A macedón népnek, amely 2016-ban fellázadt ellene és korrupt, lehallgatásokra és nacionalista giccsre épülő rendszere ellen, két szerencséje volt: Gruevszkinek nem voltak sohasem a kezében azok az eszközök, amiket Orbán 2010-ben elnyert, így nem tudta teljesen kiiktatni az ellenzéket és az ellenzéki nyilvánosságot. Valamint Macedónia nem EU-tag. Orbán azért tud igazából hatalmon maradni, mert azok asztalánál ülhet, akiknek nyomást kéne rá gyakorolniuk.
Az EU béna kacsa egy megvadult tagállamával szemben. Mind az EU-nak, mind az USA-nak sokkal több eszköze és lehetősége van egy tagjelölttel, mint egy taggal szemben. Talán igaza volt Valery Giscard d´Estaing francia államfőnek: nem lett volna szabad a legtöbb kelet-európai országot felvenni az EU-ba.
Kelet-Európa egyik utolsó autoriter rezsimje is megbukott, ma Macedóniát egy nyugatos szocdem politikus irányítja, aki a nacionalizmust is elfelejtené. Gruevszki pedig menekült, ahova még a térségben tudott: Orbánhoz, jó barátjához és eszmetársához.
Gruevszki még tud Budapesten maradni – talán egy darabig. De Orbánnak már csak Moszkva vagy Minszk marad az öreg napjaira.
Olvasnál még Techet Pétertől? Kattints ide!
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.