Örökké 1914

Eltelt száz év a háború vége óta, de a Kárpát-medence most is pont olyan hely, mint amilyen a háborúba lépő Monarchia volt.

Száz éve ért véget a Nagy Háború. Nagy volt, véres volt, vérszivattyúk működtek a Somme-nál, az Isonzónál és még számtalan helyen. Meghalt és sebesült dédapáink nevére még emlékszünk. Szerbiában kilőtt szemű, vitézi címet kapott dédapámnak még a kitüntetései is megvannak. Hitvány kis bádoglapocskák, fellengzős szövegekkel, megmutatják a vér és a halál inflációját a húsdarálóban. 

Írhatnék arról, hogy mi minden lett akkor teljesen más. Hogy az I. világháború fegyverei tulajdonképp változatlanul itt vannak velünk ma is. Hogy tulajdonképpen egy nagy világháború volt, húsz év szünettel a két félidő között. Ezek mind nagyon érdekes dolgok volnának.

De mégis inkább arról írok, hogy a Boldog Békeidőkből

Le volt maradva Európától. Zárkózott-zárkózott de utolérni sose bírta. Volt neki egy bécsi kormánya, folyamatos kamarillapolitikával és egy budapesti kormánya a magyar nagyság iránt érzett hamis, romantikus nosztalgiával. 

Már akkor is olyan kormányaink voltak, akiknek mindenkivel bajai voltak. A tótokkal, az oláhokkal, a zsidókkal, a pénzemberekkel és a szegényekkel. Már akkor is külföldre kényszerültek az igazi újítók, bár még be lehetett törni az elitbe. 

A Monarchia egy problémahalmaz volt. Milliók vándoroltak ki belőle már a háború előtt is. Ipara nőtt-nőtt, de a Ganz és a MÁVAG nem bírta például a MÁV mozdonyigényét se kielégíteni, német cégek segítettek be már akkor is. 

Nemzetiségeink ekkor még lobbiztak azért,  hogy a Monarchia politikai rendszere is igazodjon ahhoz, hogy a népesség fele se nem osztrák, se nem magyar.

Pedig kérték szépen sokáig a turult, hogy hadd ülhessenek már ők is a hátára. 

Épült a birodalom, és ki tudja, ha még húsz évig békén épülhet, mi lett volna belőle. Talán lett volna rendes földreform, föderatív állam, ilyenek.
De nem lett. Nem lett, mert Ő Birodalmi Felsége és Birodalmi Kormányai háborúba kezdtek. Ki tudja, valószínűleg ki sem maradhattak volna belőle. 

Olyan háborúba, amitől a Monarchia győzelme esetén se remélhetett volna semmit. Az Isonzónál, de Gorlicénél is tökéletesen értelmetlen dolgokon ment a csata. Mackensen elfoglalta Bukarestet, hogy aztán kivonuljon onnan.

A vereség pedig katasztrófa volt. Nemcsak azért, mert vérveszteség volt, hanem  azért is, mert az előző ötven év minden problémája önálló életre kelt és pusztítani kezdett. Szétverte Európa amúgyis egyik legszegényebb részét, hogy az azóta se állt fel a pofonból.

Személyes hősi történetek vannak, ott csörögnek a felismerhetetlenségig kifakult egykori felvarrón. Rájuk emlékezzünk és arra, hogy ha ma lenne ugyanaz a helyzet, mint 1914-ben, ugyanúgy küldenének minket halálba, mint akkor. 

Ésik Sándor írása megjelent a Diétás Magyar Múzsán is, tessék lájkolni!