Nem hogy a jövőre, még a mai világra sem készít fel a közoktatás

Ülj le egy pillanatra és gondold végig: milyen fontos dolgot tanultál a közoktatás tizenkét éve alatt, amit azóta használtál is?

Ezt a cikket az Azonnali Reggeli fekete nevű hírlevelének olvasói már ma reggel megkapták postaládájukba. Kérj hírlevelet te is!

A hetekben olvastam az olasz fizikus, Carlo Rovelli legújabb magyarul megjelent könyvét, Az idő rendjét. Kevesen tudnak olyan szépen és közérthetően írni a fizikáról, mint ahogy azt a kvantumgravitációval foglalkozó tudós teszi: egyik korábbi könyvét, a Hét rövid fizikaleckét egy este alatt olvastam el. Az után a kötet után úgy éreztem, hogy sikerült valamit megértenem a kortárs fizika alapvető problémáiból, és úgy is éreztem, hogy valószínűleg ezek a világ legfontosabb problémái.

A nagy baj az, hogy ilyen érzésem az általános- és középiskolai fizikaórákon egyáltalán nem volt sosem. Ez nem csupán a tanárok hibája, és nem csupán a fizikára vonatkozik (ami, tekintve humán érdeklődésemet, egyébként is kevésbé vonzott), de visszagondolva alig-alig tudok olyan tantárgyat és tanárt mondani, ami hasonló élményt okozott volna a filozófián kívül. 

Olvasni édesanyám tanított meg; kézzel csak néha-néha írok, gépelni – és általában a számítógéppel, kütyükkel bánni – magamtól tanultam; angolul meg különórán és PC-játékokból. Az iskolában tanult németet szinte teljesen elfelejtettem. Alapvető számolási műveleteket nyilván használok néha, és még talán egy másodfokú egyenletet is meg tudnék oldani, de viszonylag ritkán kell egy henger felületét kiszámolnom.

Soha az életben egy darab vers vagy versrészlet fejből tudása nem mozdított előre semmit a világomon, még csak egy romantikus pillanatot sem okozott egy randevún, vagy ilyesmi. Ugyanígy: könyvek iránti szeretetemet családi örökségnek tartom; legnagyobb olvasmányélményeimnek nem volt köze a magyarórákhoz; a merev rendszer valójában inkább teljesen elidegeníti a gyerekeket a könyvektől.

Az iskolában okított természettudományos tárgyakról csupán halovány emlékeim vannak: arra emlékszem, hogy rengeteg apró részletet tanultunk; miközben – ma már olvasmányaim nyomán tudom –

Sőt, mint kiderült az egész dolog teljesen elválaszthatatlan az általam oly nagyra tartott filozófiától. (Itt szedtem össze egyszer remek tudománynépszerűsítő könyveket mindenféle természettudomány területéről.)

Az összefüggések bemutatása általában véve is gyenge pontja az oktatásnak, hiszen általában nincs összekötve a történelem, az irodalom, a zene, a filozófia és a művészettörténet oktatása, így teljesen össze-vissza kapnak rengeteg betanulandó információt gyerekek ugyanarról az időszakról. A történelemoktatás tananyagának lineáris szervezése pedig önmagában baromság, de erre most hosszú lenne kitérni.

Amit hasznos tudásnak vélek diákéveimből, annak a jelentős részét az egyetemen tanultam meg: ez pedig a történészi eszköztár és módszer, a forráskritika és általában az a fajta látásmód, ami a történészt egybként is rokonítja a detektívvel és az újságíróval. 

Ezen gyorsan kéne változtatni

Már-már közhelyes megmondás, hogy az iskola nem készít fel az életre. Nem tanítanak pénzügyi alapismereteket például, ami tényleg fájó hiányosság; de nem készít fel arra sem, hogy felelős, szavazó állampolgárok legyünk. Egy sor ilyen gyakorlati dologban van: ezeket aztán jó esetben szüleinktől lessük el, rossz esetben pedig magunk tapasztaljuk meg, az Élet Iskolájában, ahol Isten a tanár, vagy hogy szokták mondani Facebookon. Ezekben nem segít az iskola.

De ez csak a jéghegy csúcsa.

Nemrég jelent meg magyarul is az egyre népszerűbb Yuval Noah Harari izraeli történész könyve, akiről tavaly megtudhattuk, hogy egyébként ő Orbán Viktor egyik kedvenc írója is, de ez ne tántorítson el senkit, mint látni fogjuk: ha olvassa is Orbán, sokat nem ért belőle, vagy ellene cselekszik. Új könyvének címe nagyjából le is fedi a lényeget: 21 lecke a 21. századra, itt írtunk is róla. Én még nem olvastam végig, csak beleolvasgattam, de van egy nagyon érdekes fejezet az oktatásról, ami külön megjelent a Mediumon is:

Harari nagyon szép párhuzamot von, mikor arról beszél, hogy 1018-ban az emberek nagyjából tudták, hogy milyen lesz 1050, tudták, hogy nagyjából azokra a skillekre lesz szükségük a gyerekeiknek, mint amiket ők is megtanultak: parasztoknak földművelés és csöndben levés; leányoknak háztartási praktikák; nemeseknek vadászgatás, kardozás, menedzsment, ilyesmi.

Manapság fogalmunk sincs nem csak arról, hogy milyen lesz 2050, de azt sem tudjuk, milyen lesz 2023: mikor jön valami forradalmi technológia (vagy, ha már itt tartunk: katasztrófa), ami felforgatja a világot és alapjaiban változtatja meg az életünket. Ami szinte biztos, hogy sok változás előtt állunk. Ahogy Harari mondja:

Nem tudjuk, mi lesz pontosan: csak a változás biztos. Az izraeli történész szerint többek között ezért is teljesen elavult az a fajta oktatási rendszer, ami nagyrészt rendkívül sok adatot próbál csak átadni a diákoknak. Ezt a rendszert abban az időszakban találták ki, amikor kevés információ jutott el az emberekhez, és abban az időszakban jól is működött.

(A történészi forráskritika éppen ezért fontos szerintem, mert ezt tanítja meg.) Fel kell készülnünk a folyamatos változásra és az ezzel járó stresszre is.

Vajon a kivéreztetett magyar közoktatás és a lemészárlás előtt álló magyar felsőoktatás mennyire tudja majd felkészíteni a fiatalokat erre az illékony, nehéz világra? Szerintem semennyire. Olvassatok inkább sok sci-fit, hogy felkészüljetek az eshetőségekre!

Tetszett a cikk? Ha kérsz még ilyeneket, iratkozz fel a Reggeli fekete nevű hírlevelünkre! Hetente háromszor küldjük!