Növekedés és környezetvédelem egyszerre? Naná! Ezt üzenik az idei Nobel-díjak

Igenis járhat kéz a kézben a gazdasági növekedés és a környezetvédelem, ha megfelelően beárazzuk a környezet értékét. Erről szól az idei közgazdasági Nobel-díjazottak munkássága is.

Idén két amerikai közgazdász, William Nordhaus és Paul Romer kapták a közgazdaságtani Nobel-díjat. Míg előbbi a környezetgazdaságtan és a klímaváltozás közgazdaságtana területén elért eredményeiért, utóbbi az úgynevezett endogén növekedéselmélethez való alapvető hozzájárulásáért részesült a díjban. A környezetet és a gazdasági növekedés fontosságát emelte tehát ki idén a svéd akadémia. Sokak szerint egymásnak ellentmondó célok, ám a valóságban ez nem így van. Nézzük, milyen tanulságokat tudunk levonni az idei közgazdasági Nobel-díjból!

A növekedés igenis fontos!

Az egyik korábbi írásomban említett „70-es szabály” segítségével jól megérthetjük, miért van nagy jelentősége a növekedésnek. Ha egy gazdaság évi 2 százalékkal nő, akkor 70/2=35 évbe telik, mire a nemzeti jövedelem megduplázódik. Ha 3 százalékkal nő, akkor ehhez elég alig több, mint 23 év. Tehát akár 1 százaléknyi különbség a gazdasági növekedésben viszonylag rövid idő alatt is nagy különbséget generálhat a gazdasági jólétben.

Persze a GDP nem méri tökéletesen azt, amit jólét néven foglalhatunk össze. Nagy előnye azonban, hogy relatíve egzakt módon meghatározható, és ha a GDP-t kiigazítjuk olyan tényezőkkel, mint az egészség vagy a tiszta környezet értéke, amelyeket egyre inkább szintén számszerűsíthetünk (utóbbit többek között Nordhaus munkásságának köszönhetően), akkor már egy nagyon jó mérőszámot kapunk.

De miért fontos egyáltalán a gazdasági növekedés? Az evidens dolog mellett, miszerint a növekedés révén materiális értelemben gazdagabbak leszünk, nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy

Ez persze nem azt jelenti, hogy a növekedéssel egy ország automatikusan tart például a demokrácia felé (vannak ismert ellenpéldák), de egy gazdagabb társadalom általában magasabb keresletet támaszt a „magasztosabb” dolgok iránt.

Az is igaz továbbá, hogy ha egy ország „tortája” növekszik, az emberek kevésbé hajlamosak a torta egymás közötti felosztásával foglalkozni, ha viszont stagnál, az, hogy ki mekkora szeletet kap belőle, akkor a felosztás mikéntje hirtelen jobban számít, ez pedig az egyes embercsoportok közötti nagyobb konfliktushoz vezet.

Ráadásul minél több anyagi erőforrás áll rendelkezésünkre, annál könnyebben kielégíthetünk bármilyen célt. Tyler Cowen közgazdász új könyvében ennek mentén amellett érvel, hogy

mivel minden cél elérését közelebb hozza az emberekhez. Ha hiszünk egy plurális társadalomban, támogatnunk kell a gazdasági növekedést.

Az idei Nobel-díj is ezt a tanulságot húzza alá.

Mi a szerepe az ötleteknek?

Romer növekedési modelljének és általában az endogén növekedéselméletnek központi gondolata, hogy a gazdasági növekedés forrása a technológiai fejlődés és az azt szállító innováció, és hogy annak a szintjét a társadalmak képesek befolyásolni. Ugyancsak az innováció segíthet nekünk megoldást találni a klímaváltozásra és más környezeti kihívásokra.

Az endogén növekedéselmélet nem ad ugyan nekünk egyértelmű receptet arra, hogyan növeljük az innováció mértékét, egy sor következtetést mégis levonhatunk belőle.

fontos tehát a piacméret. És ha már az ösztönzőkről beszélünk, szükség van egy általános piacgazdasági intézményrendszerre, kiegészítve a szellemi tulajdonnal vagy innovációs díjak rendszerével, amely lehetővé teszi, hogy az innovátorok részesüljenek az innováció hasznából.

Az új ötletek legtöbbször „kiművelt emberfőkből” pattannak ki, emiatt a magasabb szintű humán tőkével rendelkező társadalmak általában innovatívabbak. Jó példa utóbbira Kína, amelyet sokáig leírtak ilyen téren, mondván, a szellemi tulajdon védelmének hiánya és a szólásszabadság korlátozása nem tesz jót az innovációnak, a humán tőke magas szintje miatt végül mégis kezd felzárkózni az élbolyhoz.

A tudásnak és ötleteknek van úgynevezett külső mérethozadéka is:

Romer elméleti kerete ezáltal segít nekünk megmagyarázni a Szilícium-völgy sikerét. Az is lényeges, hogy az innováció egy része közjószág, amelyet a vállalatok közvetlenül nem tudnak pénzzé tenni, és így nem invesztálnak bele eleget. Ezért az innováció szempontjából fontos az alapkutatás támogatása is.

És amellett, hogy az államnak ilyen módon lehet pozitív szerepe az innováció ösztönzésében, azt is fontos hangsúlyozni, hogy

egy friss kutatás szerint a munka- és tőkejövedelmeket sújtó magas adók egyértelműen ellenösztönzik az innovációt.

Végül, bár a közgazdászok hagyományosan a pénzbeli ösztönzőket hangsúlyozták, nem szabad megfeledkeznünk az innovátoroknak juttatott társadalmi státuszról sem: ha komoly dicsőséget jelent feltalálónak, innovatív vállalkozónak vagy tudósnak lenni, valószínűleg többen fognak ilyen pályákat választani.

A növekedés és a környezetvédelem nem egymást kizáró célok

Sokak szerint a környezetvédelmi célok elérését az segítené, ha radikálisan visszafognánk a fogyasztást és a termelést. A közgazdaságtani gondolkodás és a most Nobel-díjjal jutalmazott szakirodalom azonban arra tanít minket, hogy ne általában a fogyasztást és a termelést, hanem kifejezetten a szennyező anyagok kibocsátását korlátozzuk, mégpedig, ha lehet, azok megadóztatásával.

hogy azt így a termelési és fogyasztási döntéseik során a gazdasági szereplők figyelembe vegyék.

Nordhaus munkássága nyomán tudjuk, hogy már viszonylag mérsékelt (tonnánként mintegy 40 dolláros) szénadó is alkalmas lehet a klímaváltozás negatív hatásainak jelentős mérséklésére. A gyakorlati példák is biztatók eddig: a kanadai Brit-Kolumbia tartomány például ennél is jóval alacsonyabb szénadójának sikerült 5-15 százalékkal csökkentenie a széndioxid-kibocsátást.

A széndioxid-kibocsátás megadóztatása ugyanis lehetővé teszi, hogy azzal egy időben csökkentsük a munkát és tőkefelhalmozást sújtó adókat, amelyek, ahogyan azt fentebb láttuk, nem csak a munkát és a beruházást, hanem az innovációt is ellenösztönzik.

Egy másik ok, amiért a növekedés és a környezeti célok kompatibilisek egymással az az, hogy ahogyan Nordhaus munkássága megmutatta,

Végül, a gazdasági növekedés elősegíti a további innovációt, ahogyan azt mások mellett Romer megmutatta. Ha több pénzünk van kutatás-fejlesztésre, akkor több ötlet fog kipattanni a fejünkből. A technológiai fejlődés pedig segíthet a környezeti problémáinkat is megoldani.

A hatékony környezetvédelmet tehát, feltéve, hogy a környezet értékét megfelelően beárazzuk, a gazdasági növekedést nem hogy akadályozná, hanem éppenséggel elősegíti.

Az empirikus tapasztalatok nagyrészt alátámasztják az itt vázolt képet: bár a fejlődő országokban a növekedés kezdetben együtt jár a nagyobb mértékű szennyezéssel, a gazdagabb országok általában tisztábbak is, egyrészt a nagyobb mértékű innovációnak köszönhetően, másrészt azért is, mert a környezetvédelem ún. normál jószág: minél gazdagabbak az emberek, annál többet hajlandóak fizetni a tiszta környezetért.

Összefoglalva, a fentiek alapján láthatjuk, hogy

a díjat odaítélő bizottság végső soron az emberiség fenntartható jólétének (Adam Smith-szel szólva, „a nemzetek jólétének”) fontossága mellett tette le a garast.

Ez az a kérdés, amely a legrégebb óta foglalkoztatja a közgazdászokat, és amelynek vizsgálatában az idei Nobel-díjasok jelentős áttörést értek el.