A metál már nem a dühös tinédzserfiúk zenéje

A metált csak az erőszakos, másokat kirekesztő férfiak hallgatják – ezt a közkeletű vélekedést cáfolta meg Lindsay Bishop, a Londoni Egyetem doktorandusza, akinek kutatása belátást enged a metálzenei közösségek belső működésébe.

Friss kutatásában bizonyította Lindsay Bishop, a Londoni Egyetem (UCL) antropológus PHD-hallgatója, amit minden metálos tud: a metálzene nem a káoszról és az erőszakos viselkedésről szól.

A fiatal kutató, aki antropológiai szemszögből vizsgálta a metálzenei közösséget, nem volt rest felkelni az íróasztal mögül, és maga ment el megismerni, hogyan is működik ez a közeg. A több évet felölelő terepkutatás során Lindsay Bishop túl azon, hogy olyan bandák turnéján vett részt, mint a Fear Factory, a 3Teeth vagy a Mortis, rengeteg, ebbe a zenei kultúrába tartozó emberrel készített interjút.

Igencsak változatos a metálközösség összetétele

Az eredmények alapján elmondható: nem áll meg a lábán az a közkeletű feltételezés, hogy a metál a dühös, fiatal férfiak zenéje. A metálzenei közösség sokat fejlődött a hatvanas évekre tehető megjelenése óta, és a nők ma már átlagosan a közösség egyharmadát teszik ki. „Noha a metálzenei közösségben folyamatosan emelkedik a nők aránya, még mindig él egy olyan percepció, hogy ez nem a fiatal lányok és nők közege” – kommentálta az eredményt Bishop.

Ennek ellenére is elmondható, hogy

„De jobb ha tudod, a pogó az nem egy tánc!”

Az is megfigyelhető, hogy közösség tagjai szabályozzák és tanítják egymást, hogy hogyan szabad viselkedni a koncerteken. Ennek egyik remek példája a pogó – angolul mosh pit –, ami a koncerttér egy olyan részét jelöli, ahol a résztvevők szánt szándékkal, erőszakosan lökdösik egymást, beleszállnak a másikba. A pogózóknak nem kenyere a finomkodás, így nem ritka, hogy egy-egy jó koncert után az ember kék-zöld foltok tarka hadával tér haza. 

Ez nem csupán a külső szemlélő, hanem sajnos néha még a metálzenei közösség egyes tagjai számára is érthetetlennek tűnik. Nem egy koncerten hallani fél füllel olyan megjegyzéseket, hogy „na, ezek a hülyék már megint kezdik”, vagy hogy „ha majd az állatok elkezdenek pogózni, akkor előrébb tudunk menni”. 

amik pont azt hivatottak megakadályozni, hogy a pogózónak vagy környezetének komoly baja essék. 

Ezt erősítette meg Lindsay Bishop kutatása, aminek tanúsága szerint az idősebb generáció adja át a fiataloknak és a tapasztalatlanoknak az olyan íratlan szabályokat, minthogy a pogózás önkéntes tevékenység, abba nem lehet berántani olyanokat, akik ezt nem szeretnék.

Hasonló informális norma az is, hogy amennyiben elesik valaki pogózás közben, azonnal leáll mindenki a környéken; a kezek egyik hada védelmezően tartja vissza a többieket, hogy ne tapossák meg a szerencsétlent, a kezek másik hada pedig érte nyúl, hogy felsegítse az illetőt. A verekedésekre jellemző brutalitás pedig, minthogy a másik arcát öklünkkel illetjük, szigorúan tiltott. Aki ilyet csinál, az jó eséllyel a biztonsági személyzet társaságában fogja elhagyni a helyszínt.

– erősítette meg Bishop.

A klasszikus zene nem idegen a metálzenétől

Sokakat meglephet az is, hogy a metál nem egy homogén műfaj, sőt! Annyi leágazása, altípusa van, hogy összeszámolni sem lehet: thrash metál, black metál, ipari metál, power metál, nu metál, viking metál, folk metál, szimfonikus metál – a sort hosszan lehetne folytatni.

És ahogy haladunk előre az időben, ahogy az előadók egyre-másra valósítják meg az új, innovatív ötleteiket, úgy a metálzenei stílusok száma is csak növekszik. Kiváló példa erre a német Van Canto banda, ami mondhatni feltalálta az a capella metált: számaikban a dobon kívül csak ritkán használnak hangszereket, azokat helyettesítendő, a zene gerincét a féltucatnyi énekes adja.

A metálstílusok számossága, illetve a zene sokszor összetett szerkezete miatt gondolják sokan úgy, hogy a metálzene valamilyen kapcsolatban áll a klasszikus zenével. Bár a kutatás erre közvetlen bizonyítékot nem talált, Bishop azért hozzátette: azt biztosan tudjuk, hogy a két zenei műfaj között van összefüggés. 

A téma Magyarországon is előtérbe került akkor, amikor az AWS nevű modern metálzenekar megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivál hazai előválogatóját, A Dal című műsort. A banda sikerét látva a korábban a Liszt Ferenc Zeneakadémián is tanító zongoraművész, Szentpéteri Csilla Facebook-oldalán fakadt ki, mondva, nem érti, hogyan képviselheti hazánkat ez „az idegesítő, démoni hörgést hallató, agresszív, a lélekre semmilyen hatást nem gyakorló zene”.

A művésznő azóta már törölt bejegyzésére a magyar folk metálban utazó Dalriada billentyűse, Szabó Gergely reagált, aki válaszában leírta: zongorán tanult hosszú évekig, így ő maga is klasszikus zenei képzettséggel rendelkezik. Ilyetén a zenész úgy látta, hogy Szentpéteri Csilla helytelenül skatulyázta be a metál műfaját, és kifejtette: „Én zeneszerzőként pont a klasszikus zenét és a »kemény« műfajt próbálom egyensúlyba hozni, mert igenis közel áll a kettő egymáshoz.”

Ha ezt az örök vitát a metál és a klasszikus zene kapcsolatáról Lindsay Bishop kutatása nem is tudja eldönteni, az viszont biztos, hogy a fiatal antropológus az eredményeit szeretné egy mindenki számára hozzáférhető dokumentumfilmben is megörökíteni, amit annak elkészültével a weboldalán tesz majd közzé. 

KÉPEK: Rockmaraton Fesztivál 2018