A Sargentini-jelentés a jövő évi EP-választás Hódmezővásárhelye

Pápay György

Szerző:
Pápay György

2018.09.20. 10:00

Az ellenzéki nyilvánosság jó része hatalmas sikerként ünnepel egy eseményt, amely várhatóan ismét az ellenzék választási vereségének és a Fidesz nagy arányú győzelmének ágyaz meg.

A Sargentini-jelentés a jövő évi EP-választás Hódmezővásárhelye. Ez a kijelentés persze némileg túlzónak és elhamarkodottnak tűnik, hiszen a kampány még el sem kezdődött, és a politikában – váljon bár az akármennyire is statikussá, kiszámíthatóvá, sőt egyenesen unalmassá – mindig benne van a meglepetés lehetősége. De maga a szcenárió kétségkívül ismerős: az ellenzéki nyilvánosság jó része hatalmas sikerként ünnepel egy eseményt, amely várhatóan ismét az ellenzék választási vereségének és a Fidesz nagy arányú győzelmének ágyaz meg.

Nem kérdés, hogy a jelentés elfogadásának súlyos következményei lehetnek Orbán Viktor uniós politikájára nézve, mivel az Európai Néppártban nemkívánatossá váló Fidesz mozgástere jelentősen szűkül.

Mi több, azt is elmondhatjuk, hogy Orbán ezúttal nem ura a saját sorsának.

Az, hogy pártja a Néppárt tagja maradhat-e, illetve hogy milyen lehetőségek nyílnak előtte azon kívül, szinte teljes mértékben rajta kívül álló tényezőktől – a mainstream, illetve a populista európai pártok választási szereplésétől – függ. Annál fontosabb azonban számára, hogy belpolitikailag mindent kihozzon az előállt helyzetből – és a helyzet most is a Fidesznek kedvez.

Európa, segíts!

Miért van ez így? Mert a Sargentini-jelentés fogadtatása túl korán leszűkíti azt az értelmezési keretet, amelyben az EP-kampány zajlik majd, méghozzá a Fidesz stratégiájának megfelelően. Nem mintha az ellenzék eddig annyira jeleskedett volna a politikai folyamatok (újra)keretezésében, de ami ebben az ügyben történik, annál aligha álmodhatnának szebbet a kormánypárti szpindoktorok.

1. A választás ellenzéki szempontból a  Jóságos Európa kontra Gonosz Magyar Kormány szembenállásra szűkül. Csakhogy bármennyire magas is egyes felmérések szerint az Európai Unió hazai támogatottsága, ez vélhetően nem annyira az „európai gondolatnak” vagy a nemzetek feletti intézményrendszernek szól, hanem az uniós tagság (relatív) elfogadottságát tükrözi. „Brüsszel” ellen könnyű mozgósítani – ezt a Fidesz már bizonyította –, az unió mellett nehezebb. És azt se feledjük, hogy

aki az Orbánékkal szembeni utolsó mentsvárként tekint az EU-ra, sőt, még a kampányát is erre építi, az magát állítja be ellenfeléhez képest cselekvőképtelennek.

2. Az ellenzéki kampány tematikája könnyen a jogállamiság kérdéskörére szűkülhet – a Sargentini-jelentés elfogadását nem támogató magyar ellenzéki képviselők is elismerték az uniós kritika jogosságát ezen a téren.

Ezzel azonban egy olyan rétegtéma emelkedne (ismét) a kampány középpontjába, amely kiemelten fontos ugyan a kormánykritikus véleményformálóknak, de jóval kevésbé a választóknak.

Aki a jogállamiság problémáira érzékeny, az már áprilisban is a Fidesz ellen szavazott – és tudjuk, ez mire volt elég. Azt remélni, hogy ez az érzékenység drasztikusan növekszik az uniótól kapott sárga lap hatására, nem több, mint puszta naivitás.

3. Mindent meghatároz az a váratlannak semmiképpen sem nevezhető fordulat, hogy a poszt-Sargentini állapot „forradalmasítását” Gyurcsány Ferenc vállalta magára. Erre kár is több szót vesztegetni; akinek eddig nem volt világos a DK-faktor jelentősége – illetve hogy miként lenne érdemes viszonyulni hozzá –, az most megkapta a tankönyvi illusztrációt. 

Másképpen beszélni az unióról

Mindezt azért szomorú látni, mert az eddigi kudarcok alapján nyilvánvaló, hogy az ellenzéknek – pontosabban az ellenzék egy részének – az lenne az elemi érdeke, hogy másképpen beszéljen az Európai Unióról.

A „megmentő Európa” képe mellett érdemes lenne azt is felrajzolni, mégis milyen szerepe van az uniónak a jelenlegi magyarországi helyzet kialakulásában.

Hiszen a menekültválság félrekezelése kontinensszerte a populisták erősödésének kedvezett, és ez adta a valóságmagvát a Fidesz által felépített – amúgy hazug és gátlástalan – Európa-ellenes narratívának.

Ahogy Orbán új oligarcháinak gyors felemelkedését is az EU finanszírozta, ami – Sargentini-jelentés ide vagy oda – az uniós források odaítélési és ellenőrzési mechanizmusának újragondolása nélkül aligha fog változni a jövőben. (Hacsak ezek a források teljesen el nem apadnak, de aki ebben reménykedik, az valóban patologikusnak mondható Orbán-fóbiáról tesz tanúbizonyságot).

Van-e létjogosultságuk a kritikátlan Európa-kép mellett a kritikusabb ellenzéki hangoknak? Ha abból az egymillió szavazóból indulunk ki, aki áprilisban a Jobbikra adta a voksát, akkor feltétlenül. Mégis hová szavaznának ezek a választók, ha csak kritikátlan EU-párti ellenzéki véleményeket találnának a piacon? Az LMP számára valamivel kockázatosabb, de egyáltalán nem észszerűtlen ugyanezt az utat választani, ha meg akarja különböztetni magát a régi baloldal pártjaitól, és egyúttal következetesen globalizációkritikus álláspontot kíván képviselni.

De még a Momentum fiatalos imázsához is passzol a „lejárt szavatosságú” európai elit józan határokon belüli kritikája.

Ennek az ellenzéken belüli véleménykülönbségnek a következetes felvállalását azonban nagyban megnehezíti a Sargentini-jelentés elfogadása. Innentől ugyanis végképp nem úgy merül fel a kérdés, hogy egy adott ellenzéki párt hogyan viszonyul az unióhoz – kritikusan avagy kritikátlanul –, hanem hogy Európa pártján áll-e, vagy pedig Orbánék pártján.

Harmadik lehetőség nincs: aki nem tesz hitet látványosan az „európai értékek” mellett, vagyis kételyeinek ad hangot a jelentés egyes megállapításaival kapcsolatban, ne adj’ Isten az Európai Parlamentben nem volt hajlandó azt megszavazni, az szabályos boszorkányüldözésnek van kitéve az egyre zsugorodó ellenzéki médiafelületeken. Amelyek, néhány kivételtől eltekintve, továbbra is a régi ellenzéki rutint kérik számon a pártokon, és persze az ezen rutin mentén történő összefogást.

A Sargentini-jelentés azért is mondható az EP-választás Hódmezővásárhelyének, mert óhatatlanul ezt az összefogásigényt erősíti.

Csakhogy ez egy olyan választást megelőzően történik, amely – hacsak a Fidesz össze nem vonja az önkormányzati választással – nem kívánja meg az ellenzéki összefogást. Az EP-választáson csak listák versengenek, így az ellenzéki pártok végre nyíltan megjeleníthetik a köztük lévő természetes különbségeket. A nem kritikátlanul EU-párti formációk viszont jelenleg hátrányból indulnak: ha felvállalják ezeket a különbségeket, akkor az ellenzéki médiumok fogják bünteni őket, ha viszont hagyják elmosódni, akkor az erre érzékeny szavazóik.

Mi az összellenzéki érdek?

Ha lehetne valamivel érvelni az összefogás mellett, az a feltételezett összellenzéki érdek. A tisztán kompetitív EP-választás esetén azonban ez nem könnyű feladat.

Egyáltalán nem világos ugyanis, hogy az ellenzéki pártok mit nyernének az összefogással, amit anélkül ne érhetnének el.

Ellenben ha van valaki, akinek érdekében áll a teljeskörű ellenzéki összefogás, az a Fidesz: minél egyöntetűbben és egyoldalúbban uniópártiak („sargentinisták”) az ellenzék pártjai, a választók annál szűkebb rétegét képesek megszólítani. Nem véletlenül igyekszik a kormánysajtó elmosni a köztük lévő különbségeket, és úgy beállítani őket, mint akik egyaránt „Brüsszel” érdekeit képviselik.

Az EP-választás esetében tehát az összellenzéki érdek nem az összefogás, hanem az, hogy az ellenzék pártjai minél több választói réteget tudjanak megszólítani,

s ezzel minél inkább csökkentsék a Fidesz által elnyert EP-mandátumok számát.

Ebben pedig az ellenzéki nyilvánosság akkor tud segítséget nyújtani, ha elfogadja a választói motivációk sokféleségét, és ezzel együtt a pártok által követett, markánsan különböző kampánystratégiák legitimitását. Ellenben ha a sajtó csak egyetlen ellenzéki stratégiát tekint legitimnek, és az attól való „elhajlást” tűzzel-vassal üldözi, azzal nem az összellenzéki érdeket szolgálja, hanem konkrét pártok érdekeit: jelesül az MSZP-ét és a DK-ét.

Aki pedig az EP-választás előtt is összefogást követel, az a Fidesz kottájából játszik

– mondhatnánk, ha nem lenne itt az ideje végre felhagyni a mindenütt árulást és kollaborációt gyanító beszédmóddal. Az utóbbi ugyanis tényleg senkinek sem kedvez, csak a Fidesznek.

Pápay György többi cikkét az Azonnalin itt tudod elolvasni!

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek