Hosszú cikk Orbán Viktorról

Nem szeretek Orbán Viktorról írni, de amint azt a nemzetközi helyzet illusztrálja, mégis muszáj. Rajta kívül minden más magyar ezt az egész műsort csak tehetetlenül nézni tudja.

Nem szeretek Orbán Viktorról írni. Azért nem, mert sok más politikusunkkal ellentétben vele személyesen sose találkoztam, és személyiségét leginkább olyan emberek elmondásából vélem ismerni, akikkel elbánt. Kiábrándult, a pártból kitett fideszesek, akik keserű ráeszmélés után azt hiszik, teljesen objektívek vele kapcsolatban, pedig ugyanúgy nem azok, mint a dicsőitő verseket írogató, szadista munkásőr szellemű rajongó nénik.

Mégis kell róla írni, mert amint arra Török Gábor helyesen mutatott rá, az Orbán által kiépített rendszer nem kormányzói vagy főtitkári rendszer, hanem teljesen személyes. Ha felidézzük például azokat a vitákat, amelyek Horthynak a holokausztban betöltött szerepéről szólnak, mindig felmerül, hogy mit tehetett ő meg a kormánnyal és a parlamenttel szemben, és mit nem. Ha felidézzük az új gazdasági mechanizmus sorsát, ott a történészek és a még élő tanúk bonyolult erőviszonyokat fognak felvázolni Kádár, a progresszív újítók, az ortodox moszkoviták és még több más szereplő részvételével, akik behatárolták Kádár döntéseit.

Töröknek igaza van abban, hogy Orbánnál ilyen belpolitikai fékek nem látszanak, ő abszolút uralkodó, aki egy perc alatt cseréli le a teljhatalmú kancelláriaminisztert, aki az erőviszonyokat helyesen felmérve nem kezd holmi szervezkedésbe, hanem tudomásul veszi a döntést, megtarthatja a dohányiparral kapcsolatos pozícióit és elhúz vidéki birtokaira.

Vagyis a mai magyar politika megértéséhez, bármiféle prognózis felvázolásához elengedhetetlen, hogy azzal foglalkozzunk, mit gondol Orbán Viktor. Én ezt két okból nem szeretem, és a jelenlegi nemzetközi politikai helyzet mindkettőt kiválóan illusztrálja.

1. 

Az első ok, hogy miközben Orbánnal foglalkozik valaki, könnyen elfeledkezik arról, hogy

A gazdaság a szép makroszámok ellenére sérülékeny és versenyképtelen. Ezek együtt minden politikai zsenialitás ellenére kijelölik az Orbán-rendszer végpontját, még akkor is, ha ezt ma még senki sem látja, vagy aki igen, az sürgősen kezeltesse magát.

Mindeközben az Orbánnal foglalkozás elfedi azt a körülményt, hogy Orbán mennyire kis pont Európában.

Tehát amikor a Sargentini-szavazás előtt és után megy az üzengetés Orbántól vagy Orbán környezetéből Macronnak és Merkelnek, akkor valahogy mindenki hajlamos arról megfeledkezni, hogy mennyire kicsi pont Orbán, és mennyire nincsenek barátai. Mert Salvini nem az, és a lengyelek sem fogják a végtelenségig ilyen szerelemmel szeretni. Lehet, hogy Macron és Merkel érdekei ezer ponton eltérnek egymástól, de legalábbis nem fogják egymást akadályozni abban – német ipari érdekek ide vagy oda –, hogy Orbánt helyretegyék.

Lehet hogy most Orbán az euroszkeptikus nacionalizmus vezére (bár inkább címerállata), az antimigráns koalíció arca, de ez pünkösdi királyság ám. A francia elnök meg francia elnök, még legalább három évig.

2. 

A második ok, hogy két Orbán Viktor van.

Nem kell ahhoz elvakult gyurcsányista huhogónak lenni, hogy azt lássuk, hogy

Ha meg már ott ül, nagy bemondásokkal, nagy tétekkel mutassa meg, hogy ő nem is akármilyen kártyás.

Ez az Orbán Viktor számtalanszor tetten érhető, amikor hintapolitikát próbál játszani Moszkva és Brüsszel között, amikor valamiféle harmadik pólust akar csinálni Európában, amikor focinagyhatalomnak képzeli a kutyaütő magyar válogatottat, amikor magánrepülőt vásároltat a légierővel.

Ezt az Orbán Viktort nem kell különösebben elemezgetni, csendben reménykedni kell, hogy nem csinál nagyobb bajt. Mármint nagyobbat annál, amit így is megcsinált, nevezetesen, hogy a magyar kormánnyal kábé senki nem áll érdemben szóba, még lengyel kebelbarátaink se.

Ez az Orbán Viktor nem csinál dolgokat véletlenül. Ez az az Orbán Viktor, akinek a politikáját a politikailag a nyolcvanas években szocializálódott emberek úgy magyarázzák maguknak és a fiuknak is, hogy szakértők vannak körülötte (mint egykoron a Fekete Jánoshoz hasonló öreg rókák és az ifjú technokraták Kádár körül), és ezért a döntései végülis a nemzetközi helyzet megértése és valamilyen jól megfogható cél elérése érdekében vannak. (Miután ma már a miniszteri kinevezésnek is feltétele a full kreténség, legalább a remény azt mondatja, hogy valahol vannak szakértők. Én ebben azért annyira nem vagyok biztos.)

Ezek a döntések pedig a célok jó kitűzése miatt általában sikeresek. Naná, hiszen ez a cél semmi magasztos dolgot nem foglal magában.

Ez az Orbán mindent pontosan addig és úgy csinál, amennyire azt a belpolitikai érdekei megkívánják. Akkor és annyit smúzol, ütközik, nyal, szeret, utál, ameddig az szolgálja az itthoni érdekeket. Kiváló példa az európai határőrség, amely két hónapja még a zászlajára volt írva, most pedig a gonosz Angela Merkel legújabb támadása lángoktól ölelt hazánk ellen. Orbánt mindkét személyiséggel teljes mértékben lehet magyarázni.

A határőrséges példát lehet úgy is értelmezni, mint Merkel elleni, valami nagyobb európai terv (ízlés szerint adjunk hozzá Putyint) részét képező támadást. Meg úgy is, mint hidegvérű – igaz, gerinctelen – belpolitikai döntést.

Ez (legalábbis bennem) három kérdést vet fel.

1. Az egyik, hogy lehet-e a Sargentini-jelentés kapcsán Macront és Merkelt egyszerre betámadó Orbán Viktort úgy interpretálni, hogy felborult valamilyen egyensúly, amely eddig megvolt a nagyravágyó és a két lábbal a földön álló Orbán Viktor között? Létezik, hogy győzött a hübrisz, és elkövetkezett az, amiről egy csomó „baloldali értelmiségi” oly régen ír, és most már Orbán Viktor fullba nyomja majd a kretént?

2. Vagy inkább arról van szó, hogy Orbán dehogyis akarta fullba nyomni a kretént, egyszerűen a játszmázása valami olyan jelenséget okozott, mint amikor én egy végigstresszelt nap után lefekszem, majd egy negyedóra múlva felkelek, hogy megöljem azt az egy idegesítően zümmögő szúnyogot, amely egyébként egy nyugodt nap után egész éjjel zavartalanul csíphetne?

Más szavakkal: létezik, hogy Orbán ezt egyszerűen elkottázta és alábecsülte Macron eltökéltéségét, és nem tudja mennyire veszélyes egy hozzá egyébként sokban hasonlító, ám fiatalabb és éhesebb, plusz a világ egyik legerősebb országát vezető politikusnak az útjába állni?

3. Vagy Orbán, a maga immár bő harminc éves politikusi rutinjával pontosan lőtte be a balhé megfelelő szintjét, és még legalább egy menetre rajta marad a tomboló bikán?

Ez sem lehetetlen, hiszen arról az emberről beszélünk, akinek lételeme a politikai balhé, és ha valamiben, akkor ebben mindenféle szakértők nélkül is a világ egyik legjobbja.

Tényleg nem tudom.

Azt tudom, és talán politikai szempontból ez még érdekesebb, hogy Orbán Viktoron kívül minden más magyar ezt az egész műsort csak tehetetlenül nézni tudja. És gondolkozni, hogy miben reménykedjen, mert jó kimenetele ennek a dolognak egy sincsen.
 

Ésik Sándor írása megjelent a Diétás Magyar Múzsán, lájkold be!