Így lett a politológia a politika szolgálólánya

Mivel piaci kereslet nincs a szolgálataikra, a pártok holdudvarába vagy az akadémiai elefántcsonttoronyba menekültek a politológusok. Pedig fontos lenne, hogy valaki elmagyarázza a társadalomnak, hogy mi történik.

Legutoljára ott fejeztük be, hogy a politikusoknak sokkal kényelmesebb az újságírók és a barátaik által fújt buborékokban létezni és működni, mint azon kívül. De vajon ha sem akarat, sem pedig tudás nincs a véleménybuborékok kipukkasztásához a politikusok részéről, akkor mégis kitől várhatjuk a megoldást?

Az elmúlt húsz évben a társadalom és a gazdaság számtalan területén láthattunk fordulópontokat, lezárult egy korszak, és egy új vette kezdetét. Nem volt ez másképp a politikában sem. A kétezres évektől kezdve például erős perszonalizáció kezdődött: egyre kevésbé számított a pártlogó, annál inkább az arc, a politikus arca. A mai kampányokban a személy ugyanakkora hangsúlyt kap, mint maga a program és a párt, ha nem nagyobbat.A választók nem csak arra keresik a választ, hogy mi a program, hanem arra is, hogy ki képviseli azt.

A politika megvásárolta a politológusokat

A kilencvenes évek közepétől tartott a magyar politológia klasszikus kora, egészen a kétezertízes évekig. Ez volt a felívelő szakasz, amikor a politológusok kiszabadultak az akadémia falai közül, és meghódították a médiát, műsoridőt kaptak a tévékben, rádiókban, és helyet az újságokban. A közélet eseményeinek értelmezését és elemzését elhódították a jogászoktól, filozófusoktól és részben az újságíróktól is.

Így volt a legegyszerűbb és a leghatékonyabb plusz műsoridőt venni. Ezzel a plusz műsoridővel pedig a narratívájuk, ideológiájuk és világnézetük még nagyobb elérést kaphatott. Ráadásul biztosították a szakmai legitimációjukat is, hiszen még a „független” szakértők, sok egyetemi diplomával és tudással is egyetértenek azzal, amit a pártok és a politikusok csinálni akarnak.

Ügyes megkerülése ez a médiatörvények írott és a médiaetika íratlan szabályainak, mert míg arra oda kell figyelni, hogy egy hír több oldalról is be legyen mutatva, és a meghívott politikusok között se legyen túlsúlyban egyik párt sem, addig a beszélgetős műsorok „szakértőire” ezek a szabályok legfeljebb elvben vonatkoznak. És ki más lenne alkalmasabb a politika elmagyarázására – a politikusok mellett –, mint egy politológus, akinek az a szakmája, hogy értse a politikát? Az pedig már csak a felkészültségén vagy a tréningjén múlik, hogy el is tudja-e magyarázni.

Kapcsolatokra van szükség, nem politikai szakértésre

A politológia 2010-es évek elején azonban a felszín alatt és nem tudományos oldalról válságba került. Bebizonyosodott, hogy a politológusoknak nincs helye a magánszektorban Magyarországon.

Ez alól csak pár politológus képez kivételt, akik viszont szintén a politikai kapcsolataik és kevésbé az elemzőkészségük miatt szerződhettek nagyobb cégekkel és gazdagabb magánszemélyekkel.

Ráadásul ahogy a társadalomban, úgy a gazdasági szereplők között sem alakult még ki a „középosztály”, a sarki közért és fodrászat nyilván nem engedheti meg magának, és szüksége sincs egy politológus tanácsaira, míg egy multinacionális vállalat inkább a politikusra hajt, hiszen inkább alakítója, mint elszenvedője akar lenni a politikának.

Olyan cégekből, amelyek még nem rendelkeznek kellő tőkével politikai kapcsolatok és információk vásárlására, de arra már van forrásuk, hogy úgy növeljék a versenyképességüket, hogy szakértők segítségével készülnek fel a várható politikai változásokra és világtrendekre, jelenleg kevés van Magyarországon.

Ezt a kiszolgáltatottságot a pártok is felismerték, és vagy maguk hoztak létre politikai „műhelyeket”, amelyekkel magukhoz vonzották a politológusokat, vagy bekebelezték a korábbi függetleneket. Nem volt nehéz dolguk, hiszen a privát szféra sem egyéneket, sem pedig kutatóintézeteket nem kívánt finanszírozni, így pedig könnyen függővé tehették a pártok és az állam a megrendeléseikkel ezeket az elemzőket és cégeiket. Menekülési pontot a külföldi pártalapítványok és a pártoktól független donorok, esetleg az EU pályázati rendszere jelenthet. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy ugyanilyen, sőt, rosszabb sorsra jutottak 2010 után a közvélemény-kutatással foglalkozó cégek is.

A 2008-as válság következményeként bezuhantak a privát szférából érkező megrendelések, és az államtól, illetve a pártoktól érkező megbízások is lecsökkentek. Egyrészt 2010 után az MSZP gazdaságilag is összeomlott, nem tudták és tudják kigazdálkodni a közvélemény-kutatások költségét. Másrészt viszont az új pártok, a Jobbik és az LMP sem rendelkezett sokáig annyi tőkével, hogy számottevő megbízásokat adjon a piacon lévő cégeknek. És mikor aztán a Jobbikban végre beköszöntött az a korszak, hogy már áldozhattak ilyen célra is, saját kutatói és céges holdudvart épitettek.

Ráadásul politikusok nem láttak a közvélemény-kutatókban fantáziát, nem volt értelme őket propagandacélokra megvásárolni. Megbundázott kutatási eredményeket ugyanis nincs sok értelme vásárolni majd bemutatni a sajtóban –, és bár még mindig van, aki így tematizálja a közbeszédet, a politikában az egyik legbiztosabb út a vereséghez az önbecsapás és az önámítás. Ellenben a kutatások félremagyarázására, félreéertelmezésére már volt, van és lesz is igény.

A kommunikációs képességeket kell fejleszteni

Itt pedig vissza is kanyarodhatunk ahhoz, hogy a pártok az ideológiájuk és a programjuk mellé az elmúlt tíz évben szakmai legitimációt, és azokban a műsorokban, ahol politológusok ülnek, műsoridőt is vásároltak. És hogy ez miért baj?

Azon túlmenően persze, hogy mennyire etikus vajon, hogy a pártok elméletileg független szakértők mögé bújva befolyásolhatják az embereket, a véleménybuborékokra is hatással vannak. Illetve pont, hogy nincsenek hatással, mert lassan elfogytak azok a személyek, akik ezeket a véleménybuborékokat kipukkaszthatnák.

A jelen buborékjaiba való beleragadása viszont pont a jelen értelmezésének a képességét rontja. Egyrészt az, aki buborékban van, nem lát ki belőle, pláne nem lát rá a másik buborékra, azok pedig, akik kivül helyezkednek el, nem tudják, mi zajlik belül.

Ma Magyarországon annak köszönhetően, hogy a politológusoknál is kialakult a pártoktól való függés, elfogyott a szellemi kapacitás arra, hogy átlássuk a terepet.

Történnek persze kísérletek, Csizmadia Ervin és Filippov Gábor is nekifutottak az elmúlt évek és évtizedek felderítésének. De ez kevés, rengeteg próbálkozásra és kudarcra van szükség tömérdek kútfőből ahhoz, hogy megértsük, milyen világgal is állunk szemben.

Azzal azonban még szembesülnie kell a szakmának, hogy a felelőssége nem csak odáig tart, hogy nem hagyja, hogy rajta keresztül terjeszthesse a politika az üzeneteit. Az akadémiai politológia sokat fejlődött az elmúlt két évtizedben, ma már nem lehet annyival elintézni a kritikáját, hogy ez csak filozofálgatás, egyre nagyobb szerepet kap ugyanis a kutatásokban és elemzésekben a történettudomány és a statisztika. A magyar politológia zárványszerűsége is elkezdett leépülni, a magyar kutatók nem csak egymás anyagait olvassák és reagálnak rájuk, a nemzetközi irodalom és trendek is megjelennek már a hazai kutatási anyagokban.

A nyilvános beszédhez, a médiában való szerepléshez szükséges alapvető kompetenciák hiányoznak. A politológiai önkifejezés képessége tehát, azaz a világot és Magyarországot értelmező magyarázatok érthető elmesélésének képessége hiányzik. Tény, hogy nehéz felvenni a versenyt a pártokhoz köthető, kommunikációs tréningeken edzett, a pártok sokszor faék egyszerűségű világmagyarázataival felvértezett szakmabeliekkel, miközben világunk végtelenül bonyolult rendszeréről kell magyarázható és érthető képet alkotni a nem politológus hallgatóságnak.

Az oktatók a képzés során arra sarkallják a diákokat, hogy ne csak a saját környezetükben – az egyetemi szakzsargon felhasználásával – állják meg a helyüket. Inkább próbálják ki magukat minél több közegben, és próbálják meg mindig a körülöttük lévőhöz igazítani a kommunikációjukat, mert nem csak a tudományos beszéd elsajátítása a fontos, hanem a tudományról való beszéd képessége is, hogy aztán tudásunkat érthető módon is elő tudjuk adni az érdeklődő, de a témához nem értő közönségnek is.

A következő évtizedben a politológiának is fel kell zárkózni ehhez az elvhez, és be kell vezetnie hasonló gyakorlatokat. A társadalmi és politikatudományi fejlődés következő szintjének megugrásához ugyanis nem lesz elég az, ha a magyar politikatudomány mint tudományág önmagában fejlődik. A két halmaznak találkoznia kell, de a politológusoknak kell megteremtenie a kapcsolatot a társadalommal, amihez viszont elengedhetetlen a politikáról való érthető kommunikáció elsajátítása.