+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Böcskei Balázs
2018. szeptember 5. szerda, 18:11
Kelet-Európában nem érezheted hosszú ideig jól magad, mindig kell egy dózis, ami visszaránt a NER Disneyland hibrid értetlenségébe és mitizálásába.

Manapság a legritkább esetben kerülnek emberek kezébe véletlenül könyvek, tehát a kényelmessége ellenére sem lenne értelme úgy kezdeni az írást, hogy egyszer csak „szembejött” velem Sopotnik Zoltán Moszkvics című, 2016-ban megjelent verseskötete.

 

Aki ismeri a könyvet, az pontosan tudja, hogy véletlenül nem köszön rá senkire. Igazából úgy volt, hogy kerestem, és pontosan tudtam, mit keresek. Szorongani akartam.

 

Mert olyan velünk, kelet-európai betűkkel dolgozókkal (talán jobb ez így, minthogy „értelmiségi”) nem történhet, hogy eltelik 2-3 nap, és még mindig jól vagyunk. Az nem lehet, hogy bár mindig közepében vagyunk dolgoknak – az elméletieskedésen túl, de a cselekvésen innen, a mindig köztes állapot felelősségvállalás nélküli helyzetében –, és 2-3 napja mégsem történik velünk semmi rossz.

 

Hogy jól érezzük magunkat, fakadhat abból, hogy sikerült tartanunk magunkat ahhoz a fegyelmezettséghez, hogy a politikai-közéleti diskurzusokat csak annyira vesszük figyelembe, hogy ne jelezzen a Facebook-értesítő, vagy amennyire az a munkánkhoz szükséges. Adódhat abból is, hogy az utóbbi időben szeretünk, és bennünket is szeretnek. Vagy akár abból is, hogy nincsen részünk semmiben, hogy nem veszünk részt semmiben. Hogy úgy gondolunk magunkra, mintha egyedül lennénk, és nem mint a világ közepére.

 

Mert azt nagyon szeretjük hinni. 

 

Mindenesetre túl sok nap telt már el úgy, hogy jó volt, kellett tehát valami dózis, ami „hazaránt” a poszt-posztkommunizmus és a NER Disneyland hibrid élhetetlenségébe és mitizálásába, az „ez lett a vége, tudtuk előre” izomtalan, vitalitás nélküli felsőbbrendűségébe, a „velünk itt Kelet-Európában csak megtörténnek a dolgok”, az „éljük az életet, de a mások (által ránk erőszakolt) életet” meddő hangulatába.

 

Ilyen pillanatokban tüdőre szívjuk a kelet-európai értelmiség nemzedékről nemzedékre átörökített melankóliafüstjét, amely a letüdőzést követően a legváratlanabb pillanatokban tör majd fel. Persze épp annyira lesz váratlan, mint amennyire tudatos: ha már túl sok napja jó volt, mi magunk várjuk, hogy jöjjön, hozza el a rosszat, hogy aztán másokat okolhassunk deprimáltságunkért. Tesszük mindezt úgy, mintha a mindig másokat hibáztatás szükségét is mások írnák nekünk elő.

 

Eközben az élet másokat nem karcol, hanem éppen vagdos, mégpedig ott, ahol csak éri őket.

 

Számomra és épp most Sopotnik tökéletes, létállapotra húzott sorai mutatták meg, hogy nem akarok többé úgy szorongani, ahogyan kelet-európai értelmiségiként szokás, mert akkor soha nem leszek boldog. Még annak ellenére is igaz ez, hogy a kétely meg a szorongás mindent összeroppant, ami ártatlanul rezonál rá, vagy aki kellően és naivan szenzitív*. Szóval van rá hajlamom. Sopotnik (megint) jól mondja, és csapja bele a kötet címadóversének nyitósoraiba: „vegyünk fel két tetszőleges pontot a világban: hogy melyik a kelet-európai, azt a hiányérzet mondja meg”. Hiány(én)gazdaságból felépített hétköznapok. Ezeket kell elhagyni, ha már olyan tehetségesek nem vagyunk, hogy regényeket írjunk belőlük.

 

Még akkor is meg kell tanulni élni a szorongó „életen” túl, ha tudjuk, hogy ez nem az az ország, melyben a dolgok fantáziától, moráltól vagy empátiától oldódnak meg. Néhanapján mégis úgy érezem, hogy errefelé mindent a morállal akarnak megoldani az erővel nem bírók. A morál lámpa, amelynek mindig égnie kell, de a morál nem minden. Az helyettesít be mindent morállal, aki megteheti, és az hagyja teljesen figyelmen kívül, aki megteheti.

 

Csak morálisan, ahogyan csak immorálisan gondolkodni és élni: privilégium.

 

Olvasom Sopotnikot, és érzem, ahogyan „a szorongás akár egy őrült szabó, mindig igazít, de eltúlozza szüntelen.” Ahogyan a szorongás egy ponton túl már nem elragadtat, hanem beleragadtat az időbe. Nincs okom évekre kiterjeszteni pillanatnyi boldogságom, de érzem, hogy érdemben már nem tudok táplálkozni a kelet-európai, „jó, hát akkor itt fogunk élni” íráspozíciójából. Pajor Tamás után, az rendszert csinált az idegeimből.

 

Emberi minőségekről gondolkodom. A kelet-európai, szorongó értelmiségi ezt gyakran teszi, de általában mindig mások minőségén gondolkodik. Mindig a másén, mert hát csakis az a bizonyos más lehet a hibás. Talán még időben érkeztem meg oda, hogy a vizsgálatot magamon folytassam, mielőtt még erényt csinálok abból, hogy örökké helytállok a következetlenségben.

 

Harmincöt évesen már nem akarok saját magam tudatalattija lenni.

 

Ez is csak egy olyan kelet-európai dolog a sok közül: öncenzúra politikában, szerelemben, gondolatban és tudatalattiság közéletiségben. Azaz amikor más beszél helyettünk, nem saját nevünket viseljük, nem saját gondolatainkat mondjuk, amikor nem magunkat adjuk, hanem aminek aktuálisan láttatni szeretnénk magunkat. Ennek eredménye nem lehet más, mint ritka találkozás az élettel.

 

Életet kell adni a gondolkodásnak, az érintésnek. Ez viszont egészen addig nem valósulhat meg, amíg arról gondolkodunk, kik nem vagyunk, mikor nem mondunk igazat magunknak - amíg tegnapi maradék mivoltunkon rágódunk. Azaz, hogy tegnap sem voltunk teljesek, megint nem koncentráltunk eléggé, ismét hagytuk, hogy kimozgasson bennünket saját lehetetlenségünk.


Éveink ebben a „sértődött és tanácstalan várakozásban” (Márai Sándor) telnek nemzedékek óta. Nekem már nincs erőm tovább menni ebben az erőtlenségben.

 

Épp ezért örülök, hogy élek, örülök annak, hogy máshogy akarok élni.

 

(A dőlt részek Sopotnik Zoltán verseiből idézettek, egy helyen* annak alapján.)

 

Böcskei Balázs többi írását az Azonnalin itt találod.

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A Lukasenka-ellenes bloggert még az elnökválasztási kampányban tartóztatták le a közrend súlyos megsértésének vádjával – akár 15 évet is kaphat.

Az ostravai kórház covidosztályán dolgozók három hónapon keresztül szedték az Imunor nevű gyógyszert, és alig betegedtek meg közülük.

Az eheti Tsúfos Tükör a német-magyar mérkőzést egy új szemszögből kívánja bemutatni.

Mindez azelőtt derült ki, hogy novemberben ők tartják majd a következő klímakonferenciát.

Ez csak ráerősíthet azon tézisekre, hogy laborból indult a járvány. Mi következik ebből?

Az egyik legfontosabb angol baloldali lap szerkesztője kiakadt azon, hogy a magyar focistákat és szerinte a magyar társadalmat is összemossák Orbán Viktor homofóbiájával és szélsőjobboldaliságával.

A miniszter a kormányinfón az Azonnalinak a főpolgármesterrel készített interjújára is reagált.

A hét kérdése

Nem sikerült a csoda, de az a két pont még így is kettővel több, mint amit a papírforma alapján a szakértők vártak. A kérdés már csak az, hogy a továbbiakban kiknek fogsz drukkolni.

Azért ide elnéznénk

A magyar hiphop Álmos vezére és a feltörekvő rapcsillag együtt szántják fel Kőbányát július 3-án szombaton.

Kiállítás Budapesten Fiuméről és a magyar kereskedelmi tengerészet történetéről, egészen október 31-ig.

Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Miben más az olajlobbi 2021-ben, mint amit a hollywoodi filmek alapján elképzelünk? Hidi Jánossal beszélgettünk.

Az OMOH évek óta fix igazodási pont a magyar LMBTQ-bulizók körében, indulásuk óta vállaltan az LMBTQ-közösséghez szólnak. Marton Péter DJ-vel beszélgettünk. Podcast!

Buktatható-e Lukasenka titkosszolgálati eszközökkel, és ha igen, ki tehetné ezt meg? Miért nem annektálta még Belaruszt Oroszország?

A Helyzetben vele beszélgettünk arról, miért nincs több nő a magyar rapben, mit gondol a motyogós rappről, és hogyan alkotott a lockdown idején.

Hogyan lett egy csepeli utcagyerekből a Blade Runner 2049, az Atomic Blonde, vagy a Hellboy 2 utcaképeinek az elkövetője? Mit gondol ma az egykori legendás graffitis a régi házak falainak összefirkálásáról? Podcast!

Meddig adminisztratív hiba az állam részéről, ha nem küldi valakinek az igazolásokat, és honnan súlyosabb mulasztás?

Manek Gábor számos budapesti étterem tulajdonosaként is építi a fővárosi gasztronómiát. Vele beszélgettünk az éttermek újranyitásáról, a Lärm jövőjéről, valamint a nyári fesztiváltervekről. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás