Az ellenzéknek egy egyszerű nyelvtani problémát kell megoldania – válasz Ungár Péternek

Hadházy Ákos

Szerző:
Hadházy Ákos

2018.09.04. 10:37

Az ellenzék évtizedek óta farkast kiabált, amikor az sehol sem volt. De miért jelentené ez azt, hogy amikor a farkas már felzabálta a fél nyájat, akkor a legjobb taktika csendben maradni?

A magyar nyelv gyönyörű, de a magyar nyelv nehéz is. Az egyik legnagyobb szépsége az egyik nagy nehézsége is: más nyelvekhez képest sokkal több a rokon értelmű szó. Nagyjából ugyanazt írják le, mégis nagy a különbség közöttük. Nehéz például a kompromisszum, a megegyezés, az alku és a megalkuvás szavak jelentése közötti eltérés magyarázata. Ezt a magyarok sem érzik mindig. Még nagyobb baj az, amikor az ellenzék politikusai nem jól használják ezeket a fogalmakat.

Több dolog miatt gondolkodtam azon, hogy válaszoljak-e Ungár Péter dolgozatára, ezért nem lett a válasz „azonnali”. Az írás nyilván szándékosan provokatív. Az egyik célja, hogy szerzője a közbeszéd központjába kerüljön. Természetesen minden reakció óhatatlanul ezt a célt is szolgálja, aminek azért nem örülök, mert az eredeti cikknek vannak kifejezetten káros és veszélyes állításai is. Végül mégis írok, és ez lehetőséget ad arra is, hogy felhívjam a figyelmet egy másik, Schiffer András által jegyzett cikkre, ami ugyanolyan káros és veszélyes dolgot  sugall, bár jóval kisebb port vert fel (pedig szerzője fizetett hirdetésen osztotta a Facebookon).

Ungár Péter cikke egyfajta iránymutatás szeretne lenni az ellenzék részére. Sok bírálatot kapott ezért, kevés dicséretet is. De azt gondolom, a válaszcikkek egyikében sem szerepelt az, ami

a legnagyobb hiányossága a gondolatmenetnek: szinte csak és kizárólag a kommunikációval foglalkozik. Az ellenzéki kommunikációt akarja megújítani, arra akar új stratégiát javasolni.

Ezzel viszont két nagy gond van.

1. Az egyik az, hogy kommunikációval, sajtótájékoztatókkal, interpellációkkal tele a padlás. Ungár Péter a politikai beszédről ír, pedig most a politikai cselekvésre van szükség. Nem frázis ez, és nem is kell semmit feltalálni. A politikai cselekvésnek, a politikai nyomásgyakorlásnak számos eszköze van, amelyek közül az ellenzék semmit, vagy alig-alig használt ki az elmúlt években. (Ezek közül kétségtelenül a legnagyobb munkával az aláírásgyűjtés jár – ennek tudatában kezdtük el az EU-ügyészséghez csatlakozást kikényszerítő akciót. Rengeteg szervezést, az aláírásokat gyűjtőktől pedig sok kitartást, időt és munkát igényel, de éppen ez adja az erejét – megmutatja, hogy sokan hajlandóak egy fontos célért tenni is, nem csak beszélni róla ).

Gyakran hallott, de nagyon káros tévhit, hogy erre a kormányra nem lehet hatni. Pedig volt négy olyan eset, amikor a magyarok egyszerre, egy irányba mozdultak, cselekedtek, és amikor a kormány részben vagy egészben meghátrált. Általában mindenkinek csak a netadó és a Nolimpia jut eszébe, de a tanárok, diákok megmozdulása is hozott részeredményeket, és a CEU is létezik még, a váratlanul erős belföldi és a nemzetközi tiltakozás legalábbis lassítja a kivégzést.

Máshogy fogalmazva:

csak négy eset volt, amikor az ellenzék (szervezetten vagy spontán) valóban cselekedett, de annak mindig lett valamennyi eredménye.

Az eredmény nagysága mindig a cselekedet nagyságától függ persze, mégis megállapítható: fájdalmasan kevés valódi munka történt az ellenzék részéről és erre nem mentség, hogy a népszavazásokat Patyi András blokkolja. A kihívás tehát nem az, hogy hogy hogyan kommunikálgassunk tovább, hanem hogy hogyan tudjuk megmozgatni – meg tudjuk-e mozgatni a magyarokat egy irányba? Tudunk-e olyan munkát végezni, amivel a tapintható elégedetlenséget egy helyre tudjuk gyűjteni, és oda tudjuk csapni az asztalra?

2. A második gond, hogy a legbrilliánsabb kommunikációs stratégia is csak annyit ér, amennyi emberhez eljut. A kormány a lopott pénzből megvásárolta a sajtó legnagyobb részét, az ocsmány kormánypropagandára kiadott milliárdokból pedig fenn is tartja azt. Ma már az emberek 80 százalékát csak az a hír és annyiszor éri el, amennyiszer ő akarja. Ezzel minden lehetősége megvan arra, hogy pártokat felemeljen, és ha kell, pillanatok alatt visszadöngöljön a földbe. Tud korlátlanul rágalmazni és lejáratni, de ha kell, tud – több műsoridővel, pozitív hírekkel – finoman emelni is a számára szükséges pártokon éppen annyit, amennyire szükséges.

Minden ellenzéki pártnak tudnia kell:

ha valaki egy akár kimondott, akár hallgatólagos alkuval, a legkínosabb, tiltott témák elkerülésével el akarja érni a Fidesznél, hogy az ő pártját engedjék szerepelni és ne járassák le, biztos lehet benne, hogy többszörösen csalódni fog.

Egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy azt az alkut csak ő kötötte meg az ellenzéki pártok közül, és nem nehéz belátni, hova vezetne (vagy vezet is már), ha ebben versenyeznének egymással. Másrészt a kormány túl sokat lopott ahhoz, hogy ilyen alkukhoz végérvényesen tartsa magát. Ha azt fogja látni, hogy az egyik párt veszélyezteti őt, azonnal fel fogja rúgni azt a bizonyos – akár kimondott, akár hallgatólagos – megállapodást.

Ungár képviselő úr és az LMP társ(?)elnöke a mostani nyilatkozataikkal megvették a jegyet a kormánypárti média vonatába.

Ha nem is a simogató első osztályra – hiszen az túl feltűnő lenne –, de egy fapados helyet azért kaptak. De legyenek biztosak abban, hogy ha valóban veszélyeztetni fogják a kormány érdekeit, akkor ki fogják tenni őket onnan. (Legyünk persze azért abban is biztosak, hogy vannak más ellenzéki politikusok  is, akik ezt a jegyet már megvették, legfeljebb nem lobogtatják annyira, mint az LMP teszi mostanában.)

Tizedrangú vagy századrangú kérdés tehát, hogy az ellenzék milyen kommunikácós stratégiával áll elő, ha a kormány határozza meg, hogy abból mennyi „mehet át” az emberekhez. Viszont kifejezetten káros az, ha a javasolt kommunikációs stratégia éppen az, hogy ne foglalkozzunk a demokrácia és a korrupció kérdéseivel. Valójában már csak két lehetőségünk és feladatunk van: az EU-ügyészség kikényszerítésével megnehezíteni a rendszer korlátlan finanszírozását, és a kormánypropaganda tiltásának kikényszerítésével megnehezíteni az emberek megtévesztését.

Ungár Péter ugyanúgy a Fidesz választóinak az érzékenységére hivatkozik, mint tette azt pártelnök elődöm a Sargentini-jelentésről szóló cikkében, és tette azt korábban oly sokszor. Valójában azonban nem a Fidesz szavazóinak haragjától, hanem a lejárató kormánypropagandától vagy enyhébb esetben a kormánypárti sajtóból való kimaradástól tartanak. Pártelnök elődöm cikke is azon panaszkodik, hogy a zöldpárti Sargentini-jelentés – egyébként nem cáfolt – állításait majd kihasználja a kormánypropaganda.

Úgy tudom, az LMP ilyen megfontolásból készül is kilépni az európai zöldfrakcióból.

Pedig a kormánypropaganda, a néphülyítés megtiltására, a dezinformációs diktatúra visszafordítására csak egyetlen alapfeltétel esetén volna lehetőség: ha az ellenzék egységesen és a leghatározottabban lépne fel ez ellen. Sajnos ezt igazán nem teszi senki sem, de a többiek legalább  nem próbálják megmagyarázni, megideologizálni a hallgatást. Szinte lehetetlen megmondani, hogy a dezinformációs diktatúrához vezető folyamat megállítható, visszafordítható-e választásokon, hiszen ezt az újfajta franchise politikai rendszert még nem sikerült sehol sem legyőzni. De ha nem foglalkozunk a problémával, akkor biztosan nem fog sikerülni.

Azon lehet lamentálni, hogy a néphülyítés, az emberek heccelése ellen hogyan lehet küzdeni. Egészen biztos, hogy nem a bátor hallgatás a megfelelő módszer.

Ungár Péter egyébként ismeri a problémát, ezért magánvagyonával próbál megszerezni és felfuttatni kevésbé jelentős vidéki lapokat. De sajnos neki is tudnia kellene, hogy ez semmilyen megoldást nem jelent: még az ő vagyona sincs köszönőviszonyban sem a kormány számára rendelkezésre álló lopott pénzzel. Ha ő egymilliót költ egy régió lapjára, a kormány százmilliót fog. Ha egymilliárdot, akkor a kormány százmilliárdot (megteheti, meg is tette, a kormánypropagandára csak „legálisan” ennél már többet költött az elmúlt két évben.)

Ne egyetértési pontokat keressünk!

Ha a javasolt kommunikációs stratégia tartalmát nézem – ami a fentiek alapján egyáltalán nem a legfontosabb kérdése a cikknek –, akkor is nehezen fogadható el sok állítás. Nehéz elfogadni, hogy valaki azzal dicsekszik, hogy a kvótanépszavazáson, a nyilvánvalóan propaganda célból tartott, semmilyen valódi téttel nem rendelkező referendumon a kormányt segítette azzal, hogy nemmel szavazott.

Jó, hogy nem két szavazat (Ungár Péteré és Keresztes L. Lóránté) hiányzott az érvényességhez...

A menekültkérdés kommunikációja valójában olyan egyszerű lehetne. Egyszerűen is lehet igazat mondani még akkor is, ha tudjuk, hogy a legtöbb társadalmi kérdésre nincsenek egyszerű válaszok. Nem is ezt kell állítani, hanem azt kell minél többször elmondani: a kormány nem akkor hazudik, amikor azt állítja, hogy a menekültkrízis nagy és valós probléma. Hanem akkor, amikor azt állítja, hogy ez az egyetlen probléma, és azt, hogy az ellenfelei csak azért beszélnek a kormány bűneiről, mert milliószámra akarnak menekülteket behozni.

A kormány bűne nem a kerítés, hanem az a százmilliárdos hecckampány, amit a témára felépít. Be kell látni, hogy

az ellenzéknek nem az a feladata, hogy arról beszéljen, hogy mivel ért egyet a kormánnyal, hanem az, hogy annak hibáira és bűneire felhívja a figyelmet, alternatívát nyújtson, és nem utolsósorban politikai cselekvést mutasson fel.


A korrupció igenis fontos téma

A másik nagy tartalmi tévedés, hogy a korrupcióval nem kell foglalkozni, „azt az emberek már úgy is tudják, nem érdekli őket”. Ez egyszerűen nem igaz, sem a közvélemény-kutatások, sem a mindennapok tapasztalata sem ezt mutatja. Az más kérdés, hogy a téma némileg unalmassá válik – de a menekültkérdés nem az? És amúgy mit kellene tenni, nem beszélni ezekről az esetekről? A göbbelsi propaganda (argumentatio ad nausea, a rosszullétig érvelés) ellentéte az igazság ismétlése, folyamatos sulykolása. Lehet, hogy unalmas, de nem elengedhető.

A sajtó bedarálására pont azért van szüksége a kormánynak, mert – teljesen logikusan – kifejezetten veszélyes számukra a korrupció témája. Másrészt a korrupciós esetek tömkelegét csak az a kisebbség unhatja, akit a független hírek elérnek (ők ezt a cikket olvassák), de az emberek többségéhez az ügyeknek csak a kisebbsége jut el, bármennyire is nehéz ezt elképzelni. Mégis, ez a kisebb rész is elég ahhoz, hogy az embereket felháborítsa, és hogy a kormány ezt sokallja. Azt javasolni, hogy az ellenzék ne foglalkozzon ezekkel az ügyekkel – botorság. Az viszont itt is igaz, hogy a kommunikáció már nem elég, cselekedni kell – a magyaroknak meg kell mutatni, hogy nemet mondanak a korrupcióra – erre való az aláírásgyűjtés az EU-ügyészség mellett.

Fontos a mértékletesség, de mit értünk alatta?


Végezetül, természetesen hosszan lehetne azt is sorolni, hogy miben értünk egyet az Azonnali többségi tulajdonosával. Ilyen hosszú dolgozatokban nehéz is lenne elképzelni, hogy semmi olyat ne találjunk, amiben egyetértünk. (Az viszont igaz, hogy amíg egy pártban voltunk, úgy éreztem, több dologban vagyunk egy véleményen, mint azt Ungár Péter mostani cikke mutatja.)

A polgári mértékletesség erénye, a meggyőzés fontossága nem hiszem, hogy vitatható. De fontos tisztázni, hogy mit értünk ez alatt. Valóban nem elég mészárosozni és orbánozni, az én elmúlt éveim ezért nem a kiabálásról, hanem a korrupciót bizonyító tények bemutatásáról szóltak. Nyilvánvalóan igaz az is, hogy a jelenlegi pártszerkezet nem lesz képes a rendszerváltás elérésére, de ebbe a rendszerbe sajnos az LMP is beletartozik. Egyetértünk a „politikai vízió” bemutatásának szükségességében is. Miért vitatná ezt bárki?

Beszélni, sokat beszélni kell arról, hogy miért nem sikerült a 28 éve megígért felzárkózás a Nyugathoz, miért nem sikerül az emberközpontú, igazságos, tehát tisztességes társadalom irányában elmozdulni. Beszélni kell arról, hogy független, öntudatos, jól képzett polgárok (a szó fontos, és sokkal többet érdemel annál, hogy marketingeszköz legyen) sokaságát akarjuk egy olyan országban látni, amely büszke nemzetként tagja egy erős Európának. De beszélni csak akkor van értelme, ha a hang el is jut az emberekhez, hiszen szabad sajtót, demokráciát már csak nyomokban tartalmaz ez a rendszer. Igaza van abban a cikk írójának, hogy

az ellenzék évtizedek óta farkast kiabált, amikor az sehol sem volt. De miért jelentené ez azt, hogy amikor a farkas már felzabálta a fél nyájat, akkor a legjobb taktika csendben maradni?



Az is áll – olyan gyakori frázis, ami igaz –, hogy botorság lenne a következő években állandóan az ellenzéki együttműködésről beszélni. Arról ugyanis nem beszélni kell, hanem csinálni. Nem összeborulni kell, hanem együttműködni. 

Szóval ha sok mindenben nem is, de van, amiben egyetértünk a képviselő úrral egy sokadrendű kérdést, a kommunikáció irányait érintve. De ennél sokkal-sokkal fontosabb a politikai cselekvés, a politikai nyomásgyakorlás, amit az ellenzék egyszerűen elszabotált eddig.

És persze csak az a fránya nyelvtani probléma ne lenne... 

Hadházy Ákos az LMP korábbi társelnöke, a pártból való kilépését követően független országgyűlési képviselő, aki most Ungár Péter vitaindítójára reagált. Te is válaszolnál a cikkre? Vitatkoznál vele? Helyes! Tedd az Azonnalin!

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek