Ki őrzi az őrzőket? – A teljes Watchmen

Mi lenne, ha tényleg maszkos igazságosztók jelentek volna Amerika utcáin a harmincas évek elején? Miért vesz fel valaki jelmezt, és kezd járőrözni az éjszakában? És miért lesz ettől egy emberi roncs? Tíz év után újra megjelent magyarul Alan Moore és Dave Gibbons klasszikus képregénye, a Watchmen.

Az elmúlt években látványosan fellendült a hazai képregénykiadás, csak kapkodjuk a fejünket: az eddigi is működő hazai kiadók mellett párhuzamosan fut a DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény és a Nagy Marvel-képregénygyűjtemény kiadása a két nagy amerikai kiadó legfontosabb történeteivel, beindult Alejandro Jodorowsky és Moebius szintén klasszikusnak számító Incal című sorozatának hazai kiadása, hamarosan pedig érkezik az egyik legnépszerűbb, most futó sorozat, a Saga is a hazai polcokra.

Mindemellett pedig az eredetileg képregénykiadással induló Fumax is visszatért a gyökereihez: tavasszal Neil Gaiman klasszikus Sandman-univerzumából adtak ki egy gyönyörű gyűjteményes kötetet; újraindították a Sin City-kiadványokat, ősszel pedig Conan-történetek mellett érkezik illetve a V mint vérbosszú, Alan Moore képregénye, ami magyarul még sosem jelent meg.

A nyár közepén pedig Alan Moore másik klasszikusa, a Watchmen jelent meg.

Még mindig Nixon az elnök

A nyolcvanas évek közepe, Amerika: már két nemzedéknyi álarcos igazságtevő tűnt fel, küzdött meg a bűnözőkkel, majd vonult vissza. Az első generáció végét az okozta, hogy kimentek a divatból, a másodikét pedig az, hogy 1977-ben a rendőrök sztrájkja nyomán rendeleti úton tiltották be a működésüket.

Eközben a harmadik világháború még úgy is fenyeget, hogy az egyetlen valódi szuperképességekkel rendelkező hős, Dr. Manhattan az amerikai kormány szolgálatában áll. Ráadásul ebben a világban az USA győzött Vietnámban, az elnök pedig még mindig Richard Nixon.

Ebből az alapállásból indul el Alan Moore mára klasszikus képregénye, a Watchmen, ami idén nyáron új, keménytáblás kiadásban jelent meg a Fumax kiadónál.

A mű – sok más klasszikus képregénnyel ellentétben – nem ismeretlen itthon: korábban három kötetben jelent meg a Cartaphilus gondozásában 2008-2009-ben, nyilván nem függetlenül attól, hogy 2009-ben bemutatták a történetből készült filmet is, amit Zack Snyder rendezett.

Így még többek számára érdekes lehet az a szuperhős-dekonstrukció, amit Moore végigvisz.

Ki őrzi az őrzőket?

A mű központi története tulajdonképpen nem is érdekes. Nyilván van egy rejtély, annak pedig lesz egy megoldása, ami most, a második olvasás után is teljesen banálisnak tűnik: csak megérzés, de talán Moore ezzel is trollkodni akart egy kicsit. De tegyük is ezt félre.

A Watchmen alternatív idővonalán ugyanis a maszkos hősök képregényes feltűnése után, tehát a harmincas évek végén ténylegesen megjelennek Amerika utcáin a maszkos igazságtevők. Szuperejük nincs, csak egy jelmezük, a puszta öklük és esetleg pár ügyes technikai megoldásuk, de üldözik a bűnt.

Ahogy halad előre a nyomozás, illetve ahogy egyre több háttéranyagot kapunk az egyes részek végén, egyre többet tudunk meg erről az első, Percrekészek nevű hőscsapatról. Van köztük rendőr, aki kevésnek érezte azt, amit hivatalosan meg tud tenni, ezért Éji Bagoly néven kezdett el járőrözni az utcán; de ott van köztük Dollárbankó, akit marketingfogásként egy bank szponzorál, vagy a Selyem Kísértet, akit egy ügynök futtat, és gyakorlatilag úgy tekint az egészre, mint egy modellkarrierre.

Ők inspirálják aztán a hősök második generációját, akik között ott van a második Éji Bagoly, aki tulajdonképpen egy Batman-parafrázis (paródia?), vagy a noir-nyomozók világát felidéző, időközben megkattant Rorschach – de ott van az egyetlen valódi szuperképességekkel rendelkező figura, Dr. Manhattan is, aki egyre inkább elveszíti érdeklődését az emberek iránt.

Moore részletes karaktertanulmányokat tár elénk azzal kapcsolatban, hogy miért vesz fel valaki egy maszkot és kezdi üldözni a bűnt, aztán hogyan csömörlik meg, lesz alkoholista, őrült, vagy hogyan áll éppen az állami propagandacélok szolgálatába. (Hasonló, bár minden ízében magyar dekonstrukciót egyébként Juhász Viktor készített a szuperhősökről A Rádiumember magányossága című novellában, ami az Átjáró magazinban 2003-ban, az SFmag 10 antológiában 2012-ben jelent meg.)

Ez az egész pedig nyilván úgy lesz igazán érdekes, ha párhuzamba állítjuk azokkal a fiktív szuperhőstörténetekkel, amelyek évtizedek óta velünk vannak. Persze ezeken a kánonokon belül is folyamatos az igény a szuperhős-szerepkörök felülvizsgálatára és az erkölcsi mélyfúrásokra, és számos csodás mű el is készült ezzel az alapállással.

A Watchmen azonban a Moore által készített, teljesen új karakterekkel ki tud lépni ezekből a kánonokból, el tud vonatkoztatni az egyes hősökre évtizedek alatt rárakódott jelentésrétegektől, illetve az érzelmi kötődéstől. Ezzel pedig gyakorlatilag sokkal közelebb tudja hozni a való világhoz ezeket a kérdéseket.

Most kell ebből filmet csinálni

Éppen ezért kár, hogy a Watchmenből a nagy képregényfilmes aranykor hajnalán készült filmes adaptáció; és ezért lehet jó, hogy a közeljövőben sorozat készül belőle.

2009-ben, Zack Snyder filmjének megjelenésekor már rég benne jártunk a képregényfilmes felfutás első fázisában: kint voltak már az Pókember- és az X-Men-filmek, megvolt Nolan első két Batman-filmje, éppen elindult a Marvel filmes univerzuma. De még közel sem jártunk ahhoz, hogy a legnagyobb blockbuster-sikereket évről évre a szuperhősök adják.

Ezeken a filmes univerzumokon belül ugyanúgy megjelenik nyomokban az önreflexió, mint a klasszikus képregényes kánonokban (gondoljunk csak az Amerika Kapitány: Polgárháborúra, a Deadpoolra, vagy a Thor: Ragnarökre), de a szélesebb közönség számára most lehetne csak igazán érdekes a Moore-féle dekonstrukció, hiszen most van meg hozzá a megfelelő kontextus.

Annyi biztos, hogy amíg ezt megtudjuk, érdemes kézbe venni az eredeti képregényt, ami úgyis mindig jobb lesz bármiféle adaptációnál.