A 7-es cikkelyes jelentés ajándék a kormányzati propagandának

Schiffer András

Szerző:
Schiffer András

2018.08.02. 11:22

Olyasmiket is számon kér Magyarországon a Sargentini-jelentés, amit már az uniós csatlakozás idején se teljesítettünk. Az Orbán-kormányok legpofátlanabb húzásainak jó részét pedig szóra sem méltatja.

Az Európai Parlament 2017. május 17-i, a „magyarországi helyzetről” nagy többséggel elfogadott állásfoglalásában kérte fel az illetékes szakbizottságot (LIBE), hogy készítse el az uniós alapszerződés hírhedt 7. cikkelyének élesítését célzó jelentését. Ez a dokumentum a jelentéstevő Judith Sargentini nevét viseli, és szeptemberben szavaz róla az Európai Parlament plenáris ülése. Ha rábólintanak a képviselők, Lengyelország után Magyarországgal szemben is megkezdődhet az uniós fejmosás első szakasza.

A 7. cikkely egy bonyolult szankciós mechanizmust takar, ami több lépcsőben jut el az ejnyebejnyétől akár a tagállam szavazati jogának megvonásáig, amennyiben a tagállam súlyosan megsérti az alapszerződés 2. cikkében foglalt alapértékeket.

A hivatkozott 2. cikk eléggé általánosan fogalmaz, és az emberi méltóság tiszteletben tartását, a szabadságot, a demokráciát, az egyenlőséget, a jogállamiságot, valamint az emberi jogok tiszteletben tartását írja elő. Utóbbiakat egyébként az EU-jog konkrétumok szintjén is magas szinten védi, hiszen az EU Alapjogi Chartája az alapító szerződésekkel egyenrangú jogforrásnak számít.

A 7. cikkely ugyanakkor egy olyan bonyolult eljárási mechanizmust ír elő, hogy még a jelentés elkészülését követően is kevéssé valószínű az élesítés, az uniós „atombomba” aktiválása. Az állásfoglalásról tavalyi írásomban úgy vélekedtem, hogy miközben 35 vádpontot fogalmaz meg Magyarországgal szemben, mindössze 5 darab, a 2. cikkely szempontjából releváns kritikát tartalmaz, azonban ezeknél is adós marad az érveléssel. Ugyanakkor tizenöt pontot azonosítottam, ahol Magyarországot bőven érhetné a 7. cikkely alkalmazását megalapozó elmarasztalás, közülük azonban alig-alig köszönt vissza néhány elem a dokumentumban.

Észrevettek néhány részigazságot, és megrágtak pár gumicsontot

Az idén áprilisi úgynevezett Sargentini-jelentés nem más, mint a tavaly májusban felkért LIBE jelentéstervezete, melynek munkálatait Judith Sargentini zöld EP-képviselő vezette. Az állásfoglaláshoz képest a jelentéstervezet mindenképpen fókuszáltabb, strukturáltabb. Feltűnően sokszor azonban az ENSZ, az EBESZ, az Európa Tanács egyes szerveinek (így például a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság vagy a Velencei Bizottság) döntéseit, véleményeit idézi be, mintegy mögéjük bújik, és viszonylag kevés a saját vizsgálaton alapuló megállapítás.

A jelentéstervezet sok olyan elemet tartalmaz, amelyeket ha kibontanak, megfelelő kontextusba helyeznek, bizony megalapozhatnák hazánkkal szemben a 7. cikkely alkalmazását. Mindenképpen ilyen az alkotmányozási folyamat rövidsége és zártsága, az alkotmánybíróság jogköreinek szűkítése, vagy a fékek és ellensúlyok rendszerének módszeres leépítése.

Az igazságszolgáltatást illetően alapos aggály lehet az OBH-elnök pályázat-érvénytelenítési jogköre, a bírói pályázatok és pályázati döntések átláthatósága, továbbá a legfőbb ügyész újraválaszthatósága, ami garantálja a politikai megfelelési kényszert az elvileg független pozíció birtokosánál. A Sargentini-jelentés okkal teszi szóvá a médiatulajdon koncentrációját, a médiafelügyelet egyszínűségét, s azt, hogy az MTI a közszolgálati médiumok kizárólagos hírszolgáltatója. Rendszerszintű problémákat jeleznek az „állam és a kormánypárt forrásai közötti mindenre kiterjedő átfedések”, valamint az infotörvény módosításai is.

Pontosan lehetett tudni azt is, hogy az „Állítsuk meg Brüsszelt!”-kampány ki fogja verni a biztosítékot Brüsszelben – ezért is csinálták.

Több vonatkozásában is a 2. cikkelyen alapuló aggályokat vethet fel a „Lex CEU” és az Alapjogi Charta egyes rendelkezéseire vetítve rendszerszintű problémákat idézhet fel az Alaptörvényben szereplő korlátozó családfogalom, a migránsellenes állami propaganda, az összességében antihumánus menekültügyi rendszer. Utóbbiaknál az Alapjogi Charta 18-21. cikkelyeinek rendszerszintű sérelme merülhet fel. Az álláskeresési járadék minimális összege és a túl rövid maximális folyósítási tartama az Alapjogi Chartában szereplő – míg az Alaptörvényben immáron ismeretlen – szociális biztonsághoz való jog szempontjából vethet fel komoly aggályokat, ezt azonban az Alapjogi Charta alapján tisztán belföldi ügyekben nem is lehetne kikényszeríteni.

A LIBE anyaga harmincöt ponton viszont olyan kifogásokat fogalmaz meg, amelyek vagy semmiképen sem minősülnek a 2. cikkelyben foglaltak rendszerszintű sérelmének, vagy olyan hiányosságokat takarnak, amelyek teljesítésére Magyarország már kötelezettséget vállalt. Az alkotmánybírósági actio popularis megszüntetése, az alkotmánymódosítások normakontrolljának korlátozása csakúgy, mint a gerrymandering finoman szólva nem példa nélkül álló Európában, és önmagukban nem jelentenek semmiféle rendszerszintű sérelmet.

Bolhából elefántot

A jelentés tesz néhány kifogást, amik ugyan valósak, de súlytalanok a magyarországi helyzet kontextusában. Megmosolyogtató például, hogy az igazságszolgáltatás függetlenségének sérelmét alátámasztani hivatott fejezet olyasmiket kifogásol, hogy például nem eléggé explicit az elfogadott bírói etikai kódex, nem társul hozzá munkahelyi képzés. A titkos megfigyelések jogi kereteit érintő kritikáknál továbbra sem lehet elmenni amellett, hogy az Unió gyakorlatilag következmények nélkül hagyta a – minden magyar törekvésnél nagyságrendileg nagyobb volumenű – NSA-botrányt.

A Norvég Alap kedvezményezettjeivel, vagy a külföldről finanszírozott civil szervezetekkel kapcsolatos kormányzati retorika, vagy „politikai szereplők diszkriminatív megjegyzései” politikai problémát jelentenek, az alapító szerződés megsértését viszont aligha. Az úgynevezett „Stop Soros!” törvénycsomag, illetve a hajléktalanság kriminalizációjára irányuló törekvések ugyancsak abba a kategóriába tartoznak, ahol a komoly aggályok megfogalmazása mellett viszonylag nehéz az egyesülési szabadság, vagy az emberi méltóság rendszerszintű sérelmét igazolni.

Derék dolog megállapítani Brüsszelből, hogy a „gyermekágyi halálozás ellen hozott intézkedések nem elégségesek”, az „öregségi nyugdíj minimális összege nem megfelelő”, továbbá, hogy „a rehabilitációs és rokkantsági ellátások minimális összege bizonyos esetekben nem megfelelő”, csakhogy

ugyanezeket gyakorlatilag valamennyi félperifériális tagállam szociális ellátórendszeréről el lehet mondani,

s rögtön ott vagyunk a kétsebességes Unió kérdéskörénél.

Sargentininek fogalma sincs, mennyire hasonló volt 2010 előtt az Alkotmánybíróság

A jelentéstervezet hitelét nagymértékben rontja, hogy tíz helyen kifejezetten hazug, illetve pontatlan megállapításokat tesz Magyarországgal kapcsolatban. Az alkotmányos rendszer működésével kapcsolatban azt írja, hogy „a jelenlegi alkotmányjogi panasztételi eljárás korlátozottabb hozzáférést biztosít az Alkotmánybírósághoz”, miközben ennek éppen az ellenkezője igaz: az actio popularis eltörlésével párhuzamosan szélesebbre nyitotta az alkotmányjogi panasztétel lehetőségét, így például bírói döntések alkotmányjogi kontrollját is kérni lehet a testülettől.

Leírják továbbá, hogy Magyarországon „gyengítik az alkotmánybírák hivatali idejének biztonságát” – bár hogy ez pontosan mit jelent, az nehezen érthető –, és megváltoztatták a kinevezési eljárást. A valóság ezzel szemben az, hogy a kinevezési eljárás nem változott – most is a parlament kétharmada választja az alkotmánybírákat, akárcsak 2010 előtt –, a felső korhatár eltörlésével pedig éppen, hogy bebetonozták az elmúlt években hivatalba lépett, idősödő alkotmánybírákat.

Nem csak az Alkotmánybírósággal, de a rendes bíróságokkal kapcsolatban sincs azonban képben Sargentini.

A jelentéstevő úgy igyekszik kritikát megfogalmazni a magyar igazságszolgáltatási rendszerről, hogy láthatóan nincsen tisztában az Országos Bírósági Hivatal és az Országos Bírói Tanács közötti különbséggel.

Az anyag azon sopánkodik, hogy a jelenlegi szabályozás „nem ír elő határidőt az alkotmányossági felülvizsgálat gyakorlására vonatkozóan”, jóllehet ha az Alkotmánybíróság előtti eljárások határidejéről van szó: a hatályos szabályozás, a korábbival ellentétben, az eljárásfajták többségét időhatárok közé szorítja; kivéve a normakontroll esetét, amiket jellemzően pont politikailag releváns ügyekben folytatnak le.

Sargentini azt is felrója, hogy az alkotmányossági felülvizsgálat „nem jár halasztó hatállyal az érintett jogszabályra nézve”, vagyis az AB asztalán lévő jogszabály hatályos és alkalmazandó, addig, amíg az AB ül az ügyön. Holott – az előzetes normakontrollt leszámítva – halasztó hatály akkor sem létezett, amikor Magyarország az Unióhoz csatlakozott.

Dolgok, amik az EU-csatlakozásunk idején nem hiányoztak senkinek, most viszont igen

Lehet hivatkozni a „homályos kampányfinanszírozásra” – ráadásul okkal –, de 2013 óta legalább az országgyűlési választási kampányok finanszírozását törvény szabályozza, míg korábban – így Magyarország uniós csatlakozása idején is – a terület teljesen szabályozatlan volt.

Lehet kritizálni a magyar büntetőjogi kódexet, hogy „nem nyújt teljes védelmet a családon belüli erőszak áldozatai számára”, csakhogy a 2013. évi LXXVIII. törvény legalább a kapcsolati erőszakot beillesztette a Btk-ba, míg korábban – így például hazánk 2004-es uniós belépése idején – még ennyi sem szerepelt benne.

A jelentéstervezet „a romákkal szembeni különösen durva, akár erőszakos cselekmények, félkatonai szervezetek felvonulásai, valamint a romák lakta falvakban tartott őrjáratairól” szól, csak azt felejti el hozzátenni, hogy ezek a jelenségek 2011 óta gyakorlatilag megszűntek. Ugyanennek a fejezetnek a legaljasabb és politikailag legveszedelmesebb állítása, amikor a „zsidók és a zsidó tulajdon ellen elkövetett erőszakos cselekményeket” rója fel Magyarországnak – mindenféle konkrétum említése nélkül.

Az ÁSZ évtizedek óta kontroll nélkül garázdálkodhat, és ez még mindig nem zavar senkit

Tavalyi cikkemben tizenöt elemről tettem említést, melyek kapcsán a Szerződés 7. cikkelyének alkalmazása Magyarországgal szemben megalapozott lehetne, de a leltárt – a múlt év végi ÁSZ-botrány tanulságai nyomán – még egy tétellel kiegészíthetjük. A 2. cikkelyben szereplő „jogállamiság”, „demokrácia” és „egyenlőség” elvek együtteséből vezethető le, hogy az Unió tagállamai olyan versengő többpártrendszerű demokráciák, ahol a választópolgárok akaratát az általuk megalakított pártok egymással – egyenlő, normatív feltételek között – versengve csatornázzák be a közösségi döntéshozatalba.

Ennek a kritériumnak lényegi eleme, hogy a verseny törvényessége felett független szervek – transzparens módon, a versengő többpártrendszer gyökerét jelentő alapvető jogok sérthetetlenségét biztosítva – őrködnek. A '89-90-es jogállami forradalom a pártok gazdálkodásának felügyeletét az Országgyűlés szerveként életre hívott Állami Számvevőszék kezébe tette le, miközben a számvevőszéki felügyeleti eljárások garanciális szabályairól, valamint a számvevőszéki szankciókkal szembeni jogorvoslati lehetőségekről sem a párttörvény, sem pedig a számvevőszéki törvény nem rendelkezett.

Az Állami Számvevőszék mindenféle jogállami kontrollmechanizmus nélkül, akár egy választási kampány kellős közepén is megteheti, hogy bírságolási politikájával egyszerűen anyagilag szedi ki a versenyből egyik-másik pártot.

Ez a „mulasztás-halmazat” nem csak a három említett jogelv, hanem az Alapjogi Charta által garantált egyesülési szabadság és jogorvoslati jog, tisztességes eljáráshoz való jog rendszerszintű sérelmét is felveti, azonban sem a csatlakozási tárgyalások során, sem pedig azóta nem tűnt fel senkinek.

A 2011-es alkotmányozás a vonatkozó 1989-90-es szabályozást gyakorlatilag változatlan formában hagyta, illetve emelte át. A szabályozási területen egyetlen változás történt csak 2010 után: az elvileg független Állami Számvevőszék is a fideszes zsákmányszerző politika áldozata lett.

A '89-ben kinyitott, és 2011-ben nyitva hagyott kiskapun azonban hosszú ideig senki nem akart átsétálni.

Mígnem az EP-határozat megszületése után fél évvel, a 2018-as kampány nyitányán a volt kormánypárti képviselő által vezetett Állami Számvevőszék ki nem szabta a maga gigászi bírságát a legerősebbnek látszó ellenzéki pártra.

Ami a nagyvállalatoknak jó, az nem zavarja az EU-t

A jelentéstervezet a valódi rendszerszintű problémák többségéről, valamint a számvevőszéki eljárások jogállami garanciáinak hiányáról továbbra sem vesz tudomást.

A legfájóbb továbbra is az összkép elemzésének a teljes hiánya.

A parlamenti pártban és frakcióban minden tisztség esetében egyetlen személyt megillető jelölési jog szabályszerűségétől (értsd: a Fidesz esetében konkrétan mindenki és minden, így a független közjogi tisztségekre való jelölések is teljesen törvényesen Orbán Viktor pártelnök jelölési jogától függenek) a közvetlen demokrácia tárházának szűkítéséig terjedő összkép alapos vizsgálata hatékonyabb lenne, mint több tucat kétes súlyú és megalapozottságú vádpont felsorolása.

A dokumentum ráadásul csak egyetlen esetét említi a felülalkotmányozásnak, de nem azonosítja azt a módszert és tendenciát, miszerint az AB által elkaszált törvényeket rendre alkotmányos szintre emelte a fideszes kétharmad. Nem szerepel a jelentésben a törvényalkotási eljárás kiüresítése; a statáriális, rohamtempójú jogalkotás gyakorlata; a jogalkotással okozott kiszámíthatatlanság, vagyis a bizalomvédelem sérelme; a visszaható hatályú és a személyre szabott jogalkotás gyakorlata, és a civil szervezetek kapcsán a „rossz civilek” címkézésén túlmutató támogatáspolitikai probléma. Ezen témákról már tavalyi cikkemben írtam részletesen.

A baloldali EP-képviselők támogatásának megőrzése érdekében úgy tűnik, a szerkesztők jobbnak látták, ha a sok liberális toposz mellé egy „vörös farok” is bekerül, így – a tavaly májusi EP-állásfoglalással ellentétben – a Sargentini-féle jelentéstervezet legalább említést tesz az Orbán-rezsim szociális dimenzióiról. A magyarországi kaszárnyakapitalizmusból fakadó lényegi és rendszerszintű sérelmeket azonban most is hallgatás övezi.

Nincs szó a szociális jogállam alaptörvényi szintű eltörléséről, a sztrájkjog gyakorlásának ellehetetlenítéséről, a nemzeti szintű érdekegyeztetés felszámolásáról, a szakszervezeti jogok sérelméről, az azonos bérszint mellett a bérpótlékok ritkításával bújtatottan növelt tényleges munkaidőről.

A hallgatás érthető: ezeknek az orbáni lépéseknek a legfőbb haszonélvezői a Magyarországon befektető európai nagyvállalatok.

Nem beszélve arról, hogy ha a magyar munka – vagy inkább kizsákmányolás – törvénykönyve legalább részindoka lehetne egy 7. cikkelyes vizsgálatnak, akkor mi a helyzet Franciaországban a Macron-féle új munka törvénykönyvével?

A slágertémák tálalásán csak röhögni lehet: a lex CEU-tól a korrupcióig

A „lex CEU” esetében négy, a rendszerszintű sérelem megállapítására alapot nyújtó vonatkozást nem említ meg a jelentéstervezet: a törvényalkotási eljárás szabálytalansága, a lehetetlen nemzetközi jogi feltétel támasztása és a személyre szabottság veti fel a jogállamiság sérelmét.

A külföldről finanszírozott civilszervezetek átláthatóságáról szóló törvénynek pedig éppen az a rendelkezése nem érte el a szövegezők ingerküszöbét, amelyek minden ésszerű alkotmányos indok nélkül arra kötelezi – ráadásul diszkriminatív módon – az érintett szervezeteket, hogy valamennyi külső kommunikációjukban tüntessék fel a külföldről finanszírozott státuszukat, jóllehet ez valóban sértheti a megkülönböztetés tilalmára és az egyesülési szabadság védelmére vonatkozó normákat.

Amikor a „korrupció és összeférhetetlenség” fejezethez ér a magyar olvasó, akár azt is hihetné, hogy a törvényhozási eszközökkel végrehajtott piacrablásokról, a statáriális és személyre szabott törvényalkotási gyakorlatokról, esetleg az OLAF-vizsgálatot érő Tiborcz-ügyről lesz szó, de nem:

az anyag ezen a ponton önmaga paródiájába fordul. A jelentéstervezet „korrupció” címén olyan pótcselekvéseket reklamál, mint az országgyűlési képviselők magatartási kódexe,

vagy a pontatlan vagyonnyilatkozatok benyújtásának szankcionálása. Ráadásul „korrupció és összeférhetetlenség” címén az európai döntéshozók és a globális nagyvállalati lobbicsoportok összefonódásról is bőven lenne mit írni.

Az erősödő visegrádi együttműködés fájna Európának?

A jelentéstervezetből a tavaly májusi EP-állásfoglalás legtarthatatlanabb kifogásai – például a Lukács Archívum megszüntetésének veszélye, vagy a cigány egyesület önkormányzati lakásvitája – már hiányoznak. Ezzel együtt sincs az embernek olyan érzése, hogy a jelentéstevőket a magyar jogállam feletti őszinte aggodalom vezetné.

A magyar demokratikus jogállam a legsúlyosabb sebeket 2010-12 között kapta, ezzel párhuzamosan épült ki Orbán Viktor autokratikus, centralizált demokráciája. Azóta minimum öt év eltelt.

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a 7. cikkely Magyarországgal szembeni, tavaly májusi élesítése egybeesik a V4 együttműködés erősödésével, Trump lengyelországi beszédével, a magyar és lengyel különutas energiapolitika felvázolásával, s egyáltalán: a V4-régió önálló európai szereplőként történő színre lépésével.

A Merkel-Macron-tengelynek ugyanis más sem hiányzik kevésbé, mint egy alternatív hatalmi központ Európa peremén. Magyarország – és persze Lengyelország – megrendszabályozásával pedig ennek elejét is vehetnék.

Megmutathatják, ki az úr az Európa Háznál. A jelentéstervezet melléklete azoknak a nem kormányzati szervezeteknek a listájával, ahonnan a jelentéstevők észrevételeket kaptak, mindenesetre ajándék a magyar kormányzati propagandának.

A jelentéstervezet egésze pedig a populistáknak úgy általában, szerte Európában.

+ + +

Schiffer András korábbi cikkét az uniós 7-es cikkes eljárásról itt tudod elolvasni. A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő.

Schiffer András

Ügyvéd, volt országgyűlési képviselő.

olvass még a szerzőtől
Schiffer András

Ügyvéd, volt országgyűlési képviselő.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek