Ezért nem fogja mégsem támogatni a magyar vidéki sajtót az amerikai kormány

Egy sima őrjáratra induló amerikai vadászrepülőn többe kerülő rakéták lógnak, mint amennyivel az amerikai külügy a magyar vidéki sajtót akarta támogatni. Mi van az ilyen soft power programok mögött, és miért állt el az egésztől az amerikai kormány?

Az Indexen megjelent egy szép hosszú oknyomozó cikk a független vidéki sajtó támogatására szóló amerikai pályázat visszavonásáról/elveszejtéséről/kinyírásáról. A tanulság: egy ilyen kicsi projekt, egy ilyen kicsi országban hamar a nagyok játékszerévé válik.

A cikk jó: látszik, hogy utána akartak járni a dolgoknak és utána is jártak. Alaposan körbejárják a Hillary Clinton-féle amerikai külügy dolgait és az apparátus harcait a Tillerson- majd a Pompeo-féle vezetéssel.

Az egyik az, hogy Trump elnök külpolitikája gyökeresen más, mint a Hillary Clinton-éra (és a Kerry-éra) külpolitikája volt, de gyökeresen eltér a korábbi republikánus irányvonaltól is.

Az egyre inkább látszik, hogy Trump (nem kis részben az olajlobbi hatására, Tillerson az ő emberük volt, de azóta is jelentős a hatásuk) egyik külpolitikai fókusza Irán és a Közel-Kelet. Ebben a térségben hagyományosan egy főgonosz és az izraeli-palesztin darázsfészek foglalja le az amerikai figyelmet. Tekintve, hogy a legutóbbi szíriai konfliktus minden résztvevőjének volt annyi esze, hogy Izraelt ne vonja be a buliba (nem hiányzott nekik, hogy Dávid-csillagos légierő mindenkit porrá bombázzon, akinek a puskacsöve Jeruzsálem felé néz, vagy akár csak eszébe jutott, hogy arra is lehetne fordítani) marad a főgonosz-kérdés. Aszad addig taktikázott, hogy úgy tűnik, megússza a kiiktatást – így most felkészül Irán.

Azt most hagyjuk is, hogy mi lesz a vége, mert nem tudni. Magyarország szerepe annyi, hogy kiváló vasúti és közúti infrastruktúrával megáldott ország, nagyjából Irán felé félúton, a préri közepén található NATO-repterekkel. Aki nem hiszi, menjen fel a Flightradar24-re, esetleg üljön ki egy sörrel a kezében bárhol Magyarországon a szabadba, és számolja az Emirates felettünk elhúzó Airbus szuperjumbóit.

Mindegy ki itt a miniszterelnök, hogy áll-e a szabad sajtó, meg a bármi. Gazdaságilag ami itt van, az a németek bulija, nem az amerikaiké, a local guy nem lövet a tömeg közé, nincsen bebörtönözve a fél ország értelmisége mint Törökországban, nincs letiltva a Facebook és a Twitter. Oké, a választási rendszer alapján mást nem lehet megválasztani, nade az új local guy is nagyjából csak azt csinálná, mint ez a mostani local guy, kit érdekel?

Ez a külpolitikának egy olyan pragmatikus, rövid távú érdekeket előtérbe helyező megközelítése, amely ellentétes azzal, amit korábban Amerika csinált. A korábbi amerikai külpolitika egész másként működött, mindenütt igyekezett fenntartani és kiépíteni egy „atlantista” kört. Rendezvények, ösztöndíjak, ilyen klub, olyan előadás.

A dolognak két mozgatórugója van: az egyik, hogy Amerika egészen a legutóbbi időkig azt akarta (és lehet most is azt akarja, vagy hamarosan azt fogja akarni újra) hogy modellként tekintsenek rá. A mindenféle szabadságjogok, a szabad vállalkozás, a nemes üzleti verseny (nem röhög!) és hasonlók világára, ahol az emberek, de legalábbis a vezető rétegek természetes igénye velük jóban lenni és ami fontosabb: mindenféle problémák megoldásában természetes dolog Amerika segítségét kérni.

Nyilván ez a megközelítés akkor született, amikor a Szovjetunió agresszívan terjesztette a maga ugyanilyen ideológiai csomagját. És akkor, amikor nem mindent Kínából vásároltunk meg.

A másik mozgatórugó persze sokkal prózaibb: egy Amerika-barát vezető rétegből bármikor meg lehet találni a következő, hatalomra juttatható local guy-t, amint arra sokszor volt már példa a történelemben.

Miért nem csinálják ezt tovább?

Fogják majd tovább csinálni, amikor idén ősszel eldől, hogy mi lesz Trumppal. Trump elnök úgy tűnik sikeresen maga alá gyűrte a republikánus pártot, a titkosszolgálati közösségben viszont idegesek attól, hogy az elnök a korábbi hagyományokat felrúgva nem támaszkodik rájuk. Tehát van bizonytalansági oka is annak, hogy az ilyen programocskákat (egy sima őrjáratra induló vadászrepülőn többe kerülő rakéták lógnak, mint hétszázezer dollár) inkább jegelik, főleg ha jön miatta hőbörögve a local guy, akivel egyébként a kutya sem foglalkozna Washingtonban.

Van viszont egy olyan ok is, ami meglepően ismerős lesz azoknak, akik a 2018-as magyar uborkaszezon egyik fő műsorszámát, a Magyar Idők hasábjain indult kultúrkampf-cicaharcot követik. 

Az ilyen programok menedzselése, ahogy az Index-cikk is írja, egy viszonylag szűk kör bulija, még az amerikai külügyben is. Sose hallott nevű országocskák, (Did jú nó det Toni Körtisz end Edvárd Teller aszvellasz Dzson fon Nojmen kém from Hángöri?) ahol nagy apparátussal, és nagyon sokszor hétszázezer (összességében több százmillió) dollárral tartanak fenn ilyen programokat. 

Eleve, a külföldi dolgokban járatos keleti-parti amerikai, aki megtanulja a helyi nyelvet, és ismeri a helyi nemzeti becsípődéseket (pl. hogy százötven évig védtük a töröktől Európát, stb.) gyanús. Egy rendes vidéki helyen pont úgy gondolnak rá, mint ahogy egy rendes magyar vidéki helyen gondolnak a hűdeeurópai pesti értelmiségre. Az átlag amerikai nem foglalkozik azzal, hogy mennyi pénzért barátkozik Amerika értelmiségi elittel világszerte, hiszen ő a világ legjobb országának polgára, persze, hogy mindenütt szeretik, beszélik a nyelvét és elfogadják a dollárt.

Az alt-right mozgalom tagjait ugyanis a washingtoni elit azzal utasította el (egyébként sajnos legtöbbször jogosan, ld. Steve Bannon) hogy hülyék. A hazai és a nemzetközi politikáról alkotott elképzeléseik rövid úton megbuknak majd (megbuktak) és a nagy amerikaförsztözésben fogalmuk sincs arról, hogy kavar egy külföldi titkosszolgálat. Erre a reakció persze sérelempolitika lett és annak felhánytorgatása, hogy érdekes módon csak valahogy 2016 óta buknak le orosz kémek, előtte valahogy nem buktak le.

Raádásul azt kell tapasztalniuk, hogy a külügy költségvetéséből olyan réteget sikerült kialakítani világszerte, amelyik Trump-ellenes. Nagyon. Ilyenkor egy igazi amerikai felteszi a kérdést: ugyan miért finanszírozzak én valamit, ami ellenem van? Mert ez itt kérem nem Amerika-barátság, hanem liberáliselit-barátság, azt meg lesz szíves a liberális elit a saját zsebéből finanszírozni, ahogy George Soros teszi...

Persze azt tudjuk, hogy ha valami, akkor az ilyen hétszázezer dollárok a soft power klasszikus eszközei. A sok kedves, ártalmatlan értelmiségi, amerikasznob fiatalok nem fognak forradalmat csinálni, és elenyészően kis részük fut be olyan politikai karriert, hogy ténylegesen befolyást gyakoroljon bárkire vagy bármire.

Ez a réteg azzal fejtené ki a befolyását, hogy Amerikát, az amerikabarátságot pozitív, vágyott dologgá teszi, amit jó csinálni, amivel dolgokat lehet elérni. Követi az amerikai kultúrát, meghonosít és kifejt bizonyos amerikai nézőpontokat, és megpróbálja érthetővé tenni az adott ország közvéleménye számára. Például aki egykori amerikai ösztöndíjasként, rajta van a budapesti követség megfelelő levelezési listáin, és egy darabig a rendezvényekre is járt. Én is ezt teszem, ráadásul mindenféle ellenszolgáltatás nélkül.

Nem véletlen a feltételes mód. Ugyanis nem fejti ki. A helyi Trump ugyanis kb. ugyanúgy letarolt itt mindenkit, mint az igazi Trump, és ennek a körnek a tevékenysége kimerül abban, hogy egymás között barátkozva elvannak, a magyar társadalomra elenyésző hatást gyakorolva. A különböző rendezvények látogatására is azért untam rá, mert hervasztó élmény volt mindig ugyanazokkal az emberekkel ugyanarról beszélgetni.

Az amerikai külügy talán ezen akart változtatni?

Hétszázezer dollárból? Az nagyon sok pénz, ha ki kell fizetni a kincstárból, viszont nagyon kevés bármilyen érdemi eredmény eléréséhez. Ráadásul mindezt sikerült egy olyan külpolitikai baki keretében bejelenteni, amely még szeretett külügyminiszterünk, Szijjártó Petike esetében is szokatlan lenne.

Mindez, a fentiek ismeretében joggal szólaltatott meg pár szirénát: a hillarysta klikk egyik pet projectje ez, azt pedig köszönettel, de a mostani amerikai külügyi kurzus nem finanszírozza. Ráadásul ezzel a manőverrel a local guy abszolút lekenyerezhető, hiszen itt arról lett volna szó, hogy a Trumpot nem szeretők finanszírozzák a local guyt nem szeretőket, így hirtelen érdekközösség támadt kettejük között.

Vagyis semmi különös nem történt, egy újabb helyen szüntették be a nice guy-járadék kifizetését. Poor nice guys...

Ésik Sándor írása a Diétás Magyar Múzsán is megjelent, ott is tessék lájkolni!

NYITÓKÉP: Pixnio