Pumped Gabón és Berki Krisztiánon át vezet a jobboldali művészet útja a plebejus szívek felé

„A sztenderdeket a plebejusabb értékek alapján kell meghatározni” – imígyen próbálta felrázni a jobboldali közeget Békés Márton. Igaza van: az országban, ahol minden második ember egy darab könyvet sem olvas el egy évben, a jobboldalinak mondott kultúra kiteljesedésének útja inkább a Való Világ, mint a Világló részletek másolásán át vezet.

Már-már kibogozhatatlan módon indult meg – mondhatni: újult erővel – a kultúrharc a kormánypárti lapok hasábjain, immár leginkább a kormányoldal által kinevezett intézményvezetők ellen. A Magyar Idők újságírója az elmúlt hónapokban kulturális intézmények Fidesz-közeli vezetőinek sorát támadta meg azért, mert szerintük „balliberális” művészeket foglalkoztatnak, Békés Márton pedig arról beszélt, hogy a „jobboldali” művészeknek nem az „ellenoldali” művészekhez kéne végre mérniük magukat.

Való igaz, manapság nagyjából ez az önértékelési akadály tornyosulhat a „jobboldali” művészetek kiteljesedése előtt, hiszen pénz az van dögivel, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. egymaga több közpénzt kap innen-onnan, mint az összes többi fiatal és öreg írószervezet együttvéve és tizenhéttel megszorozva, így anyagi akadálya nem látszik a körúton kívüli, valóságról szóló, ízes-szagos művek megjelenésének.

„A sztenderdeket a plebejusabb értékek alapján kell meghatározni, amelyek összhangban vannak a Fidesz-szavazó VIII. kerületiek világával is” – mondja Békés, és ebben lehet akár igaza is.

Lássuk a statisztikákat

1. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár által rendelt tavaly novemberi országos reprezentatív kutatás szerint a magyar lakosság ötven százaléka egy darab könyvet sem olvas el egy évben. A magyarok szűk harmada (30 százalék) 1-3 könyvet olvas egy évben, 13 százalék olvas el legalább négy könyvet, és 7 százalék legalább havonként egyet.

A kutatás régiónkénti bontásban is vizsgálta az olvasási szokásokat, ebből kiviláglik, hogy az ország déli és keleti megyéiben, illetve a Nyugat-Dunántúlon az országos átlagnál is kevesebben olvasnak könyveket, míg a fővárosban és környékén csak 40 százalék azok aránya, akik egy darab könyvet sem vesznek a kezükbe egy évben. (A rendszeres olvasók aránya azonban nem itt, hanem a Dél-Dunántúlon a legmagasabb.)

2. A KSH 2017-es adatai szerint az összes könyvkiadás 27,5 százalékát teszi ki mindössze a felnőtt „szépirodalom”, ami alatt gyanúm szerint az összes fikciós irodalmat kell érteni, tekintve, hogy nincs külön tétele a „szórakoztató irodalomnak”. Tovább szűkítve: a magyar nyelvű fikciós irodalom a teljes megjelenések 15 százalékát adja.

A példányszám-adatokat áttekintve pedig az is világos, hogy ezek alapvetően alacsony példányszámban jelennek meg, és nyilván jelentős torzulások vannak az egy-két példát leszámítva főleg külföldi bestsellerek miatt, amelyeket nyilván jóval nagyobb példányszámban nyomnak ki, mint egy debütáló költő verseit.

3. Bár – mint jeleztem – nincsenek külön statisztikák a fikciós irodalmon belül a kultúrharc tárgyát képező klasszikus szépirodalom és a szórakoztatónak hívott irodalom arányairól és fogyásairól, feltételezhetjük, hogy előbbiek alapvetően azért kisebb példányszámban fogynak, mint a mindenféle bestsellerek, magyarul: aki olvas, az se mind Esterházy Pétert olvas, hanem inkább – mint a FSZEK kutatásából is kiviláglik – Danielle Steelt, Agatha Christie-t vagy Stephen Kinget. Ja, és Szabó Magdát például.

4. Az Eurobarometer 2013-as, KSH által közölt mérése alapján az összes magyar 20 százaléka, a GfK 2016-os kutatása szerint az összes magyar 29 százaléka fordult meg legalább egy színházi előadáson. Az ország ebből a szempontból is vízfejű, Budapesten minden második ember járt színházba, minél kisebb viszont a település, annál kisebb a színházba látogatók aránya.

5. A FSZEK felmérésből az is kiderül, hogy a válaszadók 97 százalékának van televíziója: az emberek 16,8 saját megítélése szerint közepes mennyiségű időt, 48 százaléka sokat, 27,6 százaléka pedig nagyon sokat tölt a televízió előtt. A Nielsen adatai szerint 2017-ben a 18 évnél idősebbek naponta átlagosan 4 óra 59 percet töltöttek a képernyők előtt.

Mit is akarok ezzel mondani?

Azt, hogy ha a sztenderdeket a plebejusabb értékek mentén kívánja meghatározni a jobboldali művészeti és értelmiségi közeg, akkor bizony az út rövidebb a nemzet feltételezett szívéhez

mint azzal, hogy a frankfurti könyvvásáron meg a Könyvhéten milyen könyveket hájpol a magyar kiadás. Hiszen ha a nagy számokat nézzük, látjuk: a választópolgárok jelentős része nem olvas könyveket, alig-alig járnak színházba, a tévé azonban visz mindent.

Ez azt is jelenti, hogy a plebejus sztenderdek szerint

Még csak a tévét sem kell bekapcsolni, elég menni pár kört a hazai YouTube-szcéna népszerű videói és videoklipjei között, hogy ez elég egyértelmű legyen.

A jobboldali közeg helyében inkább hallgatnék Békés Márton tanácsára, és ebben az irányban próbálnám megtalálni a népszerűség útjait, ahogy arra Ripost szerkesztősége, Vajna Tímea, illetve Rogánné Cecília már jól ráérzett. Hiszen látjuk: a klasszikus megközelítés – régi intézmények befoglalása vagy újak gründolása, pénzzel kitömése – egyrészről a plebejusokat kicsit sem érdekli, másrészről az ellenfél háromszoros kétharmados győzelméhez vezethet hosszú távon.

A jelek szerint azonban a Fidesz-holdudvar nem az innovatív megoldások híve, sokkal szívesebben másolja a Demokratikus Charta ethoszát. Szinte csodálatos, ahogy ez a műanyag-kultúrharc odáig jut ezen a furcsa, nyáriasnak nehezen mondható nyáron, hogy a „jobboldali értelmiség” a „baloldali értelmiség” legjobb pillanatait megidézve kiáltványt írt alá valami ellen. (Amire hamarosan érkezett is a csattanós válasz baloldalról egy petíció aláírásának formájában.)

Mi jöhet még? Elkezdik meghívni Kuncze Gábort és Herényi Károlyt az Echo TV műsoraiba? Fideszes újságírók megalakítják az ellen-Hócipőt? Én olvasnám!