Józsefváros nem Hódmezővásárhely

Ha az ellenzéki pártok mindegyike alkalmatlan, akkor tessék saját pártot gründolni! De a pártok felelősségét nem lehet a civilek nyakába varrni. Ez a józsefvárosi vereség tanulsága.

Az országgyűlési választáson nem valósulhatott meg, de az önkormányzatin működhet majd a hódmezővásárhelyi modell – ennek a reményüknek adtak hangot többen is ellenzéki oldalról a megsemmisítő áprilisi vereség után. Aztán jött a józsefvárosi időközi polgármester-választás, és majdhogynem kétharmaddal győzött a fideszes Sára Botond.

Pedig adott volt, amit sokan alapvető elvárásként fogalmaztak meg: egyetlen komolyan vehető, ráadásul civil ellenzéki jelölt, akire a pártok nem indították rá a saját embereiket (hogy a Jobbikból dezertált induló visszalépése pontosan kit is segített, abba most ne menjünk bele). Mindez azonban látványosan kevés volt a sikerhez. Érdemes tehát áttekinteni, miben különbözött ez a választás a hódmezővásárhelyitől, hiszen még ha ez helyenként triviálisnak tűnik is, a tanulságok levonása híján aligha bízhat jövőre az ellenzék ennél jobb eredményekben.

1. A jelölt személye

Be kell látni, hogy az ellenzéki jelölt „civil” (párton kívüli) mivolta önmagában nem garancia semmire. A kormánypárti gépezet persze mindent megtett, hogy Győri Pétert a már jobblétre szenderült, bár a jelek szerint kísérteni még képes SZDSZ-szel azonosítsa. De

Márki-Zay Péterről manapság két végletes olvasat uralkodik az ellenzéki (fél)nyilvánosságban. Az egyik egyfajta messiásnak láttatja, míg a másik önjelölt messiásnak vagy egyenesen politikai lufinak, akit csak a körülmények szerencsés összjátéka repített magasra. Akárhogy legyen is, Győri Péterrel összevetve egyértelműen kirajzolódnak Márki-Zay erősségei: az, hogy mennyivel jobban érzi ezt a műfajt, és függetlenként is mennyivel politikusabban tud megnyilvánulni.

Márki-Zay Péter tehát párton kívüli, de politikus jelölt volt, míg Győri Péter kifejezetten antipolitikus karakter. Ezzel nem szeretném kisebbíteni Győri azon érdemét – ahogy egyéb érdemeit sem –, hogy egyáltalán vállalta a Fideszre jellemző kampánytechnikák és karaktergyilkosságok miatt nem igazán vonzó jelöltséget. De személye éppen azt mutatja meg, hogy a „civilség” mint elsődleges szempont erőltetése totális tévút lehet a jövő politikai küzdelmeiben. Amit pedig ennek a kérdésnek a további vonatkozásairól tudni kell, azt kitűnően megírta előttem Pintér Bence.

2. A pártok részvétele

Persze ez nem mindig a nyilvánosság előtt zajlott, de így is minimum nyílt titok volt, mennyire ambicionálta mind a Jobbik, mind a baloldal Márki-Zay Péter jó szereplését. Győri Péter ellenben éppen azért lehetett jelölt, mert különböző okokból ugyan, de egyik ellenzéki párt sem akart igazán beleállni a józsefvárosi választásba.

Mindez a kampány karakterét is alapvetően meghatározta. Ellenzéki oldalról ez egy valóban civil választás volt: a civil jelölt mellett elsősorban a helyi civilek kampányoltak (a pártok közül leginkább az MSZP, a Párbeszéd és a Momentum aktivizálta magát). Ami egyfelől heroikus vállalkozás, másfelől a jelek szerint ennek is megvannak a maga korlátai. Egyáltalán nem biztos, hogy Győri Péter győzött volna, ha a pártok teljes szívvel melléállnak, de a félszívű támogatásnak nagyon is jól látható az eredménye.

Ezt pedig nemcsak a pártok kritikájaként érdemes kiemelni, hanem bizonyos értelemben a védelmükben is. Egyáltalán nem nyilvánvaló ugyanis, hogy akik az ellenzék jelenlegi pártjainak eltűnését sürgetik – a mostani választás óta még inkább –, mégis honnan remélnek a Fideszével szembeállítható szervezettséget. Az mindenesetre kiderült, hogy a civilektől ezt nem várhatjuk. És ha ez még Budapesten sem vált be, hogyan is működhetne vidéken?

Az ellenzéki nyilvánosságban kibontakozó pártellenesség tehát ugyancsak tévútnak tűnik: átütő politikai kampányt kizárólag a civil szférától nem remélhetünk. Ha valaki úgy érzi, hogy az ellenzéki pártok mindegyike alkalmatlan, akkor gründoljon saját pártot, de ne akarja a civilek nyakába varrni azt a felelősséget, amit nem nekik kell elhordozniuk. Ahogy a civil szféra egyes képviselőinek is meg kell érteniük: a pártok – valamilyen pártok – nélkül nincs politikai siker.

3. A választás tétje

A hódmezővásárhelyi polgármester-választásnak egyértelműen volt tétje, nemcsak helyi, hanem országos szinten is – más kérdés, hogy pontosan miként is kell értékelnünk utólag az országos politikára gyakorolt hatását. A józsefvárosi választást ellenben az ellenzék nem tudta, de nem is akarta különösebb téttel rendelkezővé stilizálni. Lélektanilag persze jól jött volna a siker, ám mivel ebben senki sem bízott igazán, nem volt olyan ellenzéki párt, amelyik érdekelt lett volna a várakozások fokozásában (akár helyben, akár országosan).

A Fidesz ezzel szemben úgy állt hozzá a józsefvárosi időközi választáshoz is, mint amelynek komoly tétje van. Többen is megállapították, hogy úgy kampányolnak, mintha az életük múlna rajta. És ez nemcsak a polgármester-választásokról mondható el: a kormányoldal ugyanúgy nem rest egy-egy önkormányzati képviselői helyért sem „lehajolni”. Bármilyen nevetséges-visszataszító is például a névdublőrök bevetése Erdei Sándor (1976) ellen Miskolcon, ez is mutatja, hogy a Fidesz számára minden választás, minden megnyerhető vagy megtartható pozíció fontos.

Ha a módszereket nem is, ezt a hozzáállást az ellenzék pártjainak is el kell sajátítaniuk. Mert bár érthető ugyan, hogy miért nem éri meg az országos kudarc után nyíltan beleállni egy biztos sikerrel szintén nem kecsegtető helyi megméretésbe, összességében az ellenzéki pártok azt üzenik ezzel, hogy ők nem a győzelemre játszanak. És

A 2019-es önkormányzati választásnak egyértelműen lesz tétje, de ezt az ellenzéki pártoknak el is kell tudniuk magyarázni a választóik számára. Ennek pedig az első lépése, hogy a józsefvárosihoz hasonló alibizést be kell fejezni. Ahogy az ellenzéki nyilvánosságnak is be kell fejeznie a „civilség” kijátszását a pártokkal szemben: a mostani választás megmutatta, mennyit ér az előbbi önmagában.

Ha van hódmezővásárhelyi modell, az az ellenzéki pártok és a civil szereplők észszerű, startégiai, nem félszívű együttműködése. Minden más út Józsefvárosba vezet.

Olvasd el Pápay György többi cikkét is az Azonnalin!