Bár Erdoğan a parlamenti- és az elnökválasztást is behúzta Törökországban, azért a léc egy kicsit megremegett. Pártjának csak az MHP-val együtt van meg a többsége a parlamentben, ahová az eddiginél jóval több párt jutott be, és a kurdoktól sem sikerült megszabadulnia. A gazdasági válságot és a külpolitikai helyzetet pedig nem oldja meg a választási győzelem.
Magabiztos győzelmet aratott Recep Tayyip Erdoğan és az Igazság és Fejlődés Párt (AKP) a vasárnapi előrehozott török parlamenti- és elnökválasztásokon. Az eredmények még nem véglegesek, de jelenleg úgy tűnik, hogy az államfő a szavazatok nagyjából 52 százalékával már az első fordulóban abszolút többséget szerzett: a „Népi Szövetség” – vagyis az AKP és a vele szövetséges Népi Akciópárt (MHP) koalíciója – a voksok bő 53 százalékával biztos kézzel tudja majd irányítani a török Nemzetgyűlést.
Ennek ellenére az államfő öröme nem lehet felhőtlen. Természetesen nem lebecsülendő a győzelem fontossága, az eredmények mégis magukban hordoznak számos intő jelet, amelyet sem Erdoğannak, sem nekünk nem szabad figyelmen kívül hagynunk.
Egyre népszerűtlenebb az AKP, még ha épp nyerni tudott is
Egyrészt történelmi perspektívából az AKP listán korántsem ért el erős eredményt. A jelenlegi 42,4 százalék a harmadik leggyengébb eredmény a párt 2002-es hatalomra kerülése óta szervezett hat parlamenti választás között.
Ráadásul ez a szám csak másfél százalékponttal magasabb, mint a 2015 júniusában elért eredményé, ami akkor kifejezetten pocséknak számított, hiszen nem jött össze a parlamenti többség. Ez akkor hónapokra kormányozhatatlanná tette az országot, mivel egyik ellenzéki párttal sem tudott megegyezni a kormányalakítás feltételeiről. Az AKP-nak akkor az Iszlám Állam és a Kurdisztáni Munkáspárt terrorakcióira volt szüksége, hogy feltornázza népszerűségét, ez a mechanizmus azonban nem lesz örökéletű.
Egyre több párt jut be a török parlamentbe
Ráadásul egyre több párt jut be a török törvényhozásba, ami további bizonytalanságot fog okozni a következő évekre.
A világon legmagasabb, tíz százalékos parlamenti küszöb két okból is hasznos volt az AKP-nak: egyrészt megakadályozta, hogy a kisebb támogatottságú politikai erők részt vegyenek a Nemzetgyűlés munkájában, másrészt pedig a sok elveszett szavazat miatt 30-40 százalékos választási eredménnyel is közel kétharmados mandátumarányt tudott szerezni. (Ez történt például 2002-ben, amikor csak két párt és maroknyi független képviselő jutott be a parlamentbe).
amiből három épp csak pár százalékponttal ugrotta meg a küszöböt. Ez nagyfokú bizonytalanságot okoz a rendszerben, és kiszámíthatatlanná fogja tenni a következő választások kimenetelét is.
Erdoğan ráadásul eltaktikázta magát: mivel félt, hogy koalíciós partnere, az MHP nem éri el a tízszázalékos küszöböt, tavasszal egy olyan törvénymódosítást fogadtatott el, amelynek értelmében egy párt akkor is mandátumot tud szerezni, ha a választások előtt szövetségre lép legalább egy olyan politikai erővel, amelyik átlépi a küszöböt.
Utólag kijelenthető, hogy erre nem volt szükség (hiszen az MHP több mint tizenegy százalékot szerzett), a törvény azonban plusz mandátumhoz juttatta az ellenzéket. Ilyen hibákat Erdoğannak a jövőben nem szabad elkövetnie.
Kitart-e az MHP Erdoğan AKP-je mellett?
Másrészt, részben a fentiekből adódóan, az AKP-nak nem sikerült önállóan többséget szereznie a törvényhozásban, így rá fog szorulni az MHP támogatására. A 2015 júniusásban tartott választások kivételével ilyen helyzet még nem állt fenn 2002 óta.
Igaz, hogy az új elnöki rendszerben a parlament keze nagymértékben korlátozott, de ez nem jelenti azt, hogy a többség hiánya ne okozhatna kellemetlenséget.
Igaz ugyan, hogy egy vizsgálóbizottság felállítására már háromötödre van szükség, de politikailag azért már ennek megtárgyalása is problémás lehet. Egy másik lehetőség az elnöki vétó kiküszöbölése egy parlament által elfogadott törvény esetén, amihez szintén csak sima többségre van szükség.
Egyelőre nincs jele annak, hogy az MHP elárulná Erdoğant, a hatalomkoncentráció azonban nem sikerült tökéletesen.
Ráadásul a két politikai csoport közötti együttműködés elsősorban a pártelitre igaz, és nagy kérdés, hogy a helyi szervezetek szintjén mekkora a kölcsönös szimpátia.
Az MHP már át is ment egy pártszakadáson az AKP-val való szövetség miatt: az elégedetlenek 2017 októberében váltak ki és hozták létre az İYİ pártot (Jó párt), ami a választásokon körülbelül ugyanolyan eredményt ért el, mint az MHP.
Hogy ennek milyen hosszútávú következményei lesznek, azt még nehéz látnunk, mindenesetre a 2019 márciusi önkormányzati választások megmutathatják, ha komoly bajok vannak valamelyik párt szervezettségével helyi szinten.
Hiába csukták le a vezetőiket, a kurd párt benn maradt a parlamentben
Harmadrészt minden igyekezete ellenére Erdoğannak nem sikerült kiszorítania a parlamentből a kurdokat (is) képviselő Demokrata Néppártot (HDP).
– 2016 tavasza óta ugyanis nincs a képviselőknek mentelmi joga. Őket a 2015-ös terrorellenes háború óta a terrorizmus támogatásával, vagyis a PKK-val való összejátszással vádolták meg, azóta pedig Erdoğan folyamatosan támadja őket.
A kurd szavazatok mindig is fontosak voltak az AKP számára: a lakosság mintegy 20 százalékát kitevő kisebbség konzervatívabb fele rendszerint Erdoğan pártjára szavaz, a másik fele pedig az aktuálisan legnépszerűbb kurd pártra, jelenleg a HDP-re.
Demirtaşék eltűnésével a párt szavazóinak csak egy része állna át az ellenzék oldalára, hiszen sok kurd idegenkedik a kemalista örökséget magáénak valló, így a kisebbségek jogainak erősítésétől elzárkózó baloldali és jobboldali pártoktól.
A választási győzelem nem oldja meg sem a líra válságát, sem a külpolitikai helyzetet
Negyedrészt a választások nem oldják meg Törökország jelenlegi legnagyobb problémáját, a valutaválságot. Ugyan az ország gazdasága impozánsan, éves szinten 7,4 százalékkal nő jelenleg, ezt az eredményt a tíz százalék feletti infláció és a történelmi mélypontra gyengülő török líra könnyen zárójelbe teheti.
A gazdaság túlfűtött, a befektetők pedig tartanak a bizonytalanságtól. Eközben a munkanélküliség ugyan csökkenő mértékű, de továbbra is 10, a fiatalok körében pedig 17 százalékos. Ezek a jelenségek veszélyes folyamatokat jeleznek makro- és mikroszinten egyaránt, ami komoly társadalmi feszültséget szülhet a következő két-három évben.
Ötödrészt, mindezek mellett
Ankara transzatlanti orientációjának stratégiai keretei – az ország NATO-tagsága és az EU-val kötött vámunió – az elmúlt években, ha nem is omlottak össze, de meginogtak.
Az orosz közeledés kitapintható, de Moszkva egyelőre nem alternatívája a nyugati kapcsolatoknak sem gazdasági, sem biztonságpolitikai téren. Szíriában Erdoğan több külpolitikai kanyart vett, jelenleg egyetlen célja a kurd önrendelkezés megakadályozása. Ez eddig össze is jött neki több-kevesebb sikerrel, a Közel-Kelet más területein azonban nem sikerült látványos eredményeket elérnie.
Ezek a kihívások nem jelentenek akut veszélyt Erdoğan számára, ugyanakkor a 2014-2015-ös események bizonyították, hogy a regionális válságok komoly gondokat okozhatnak az AKP népszerűsége számára– különösen, ha a török kormány csak reaktív külpolitikát folytat, és csak sodródik az eseményekkel.
Vagyis bőven lesz, ami komoly fejtörést okozzon Erdoğannak a következő években. Az előrehozott választásokkal a török elnök kockáztatott, magabiztosan nyert, de hiba lenne a hübrisztől nem észrevenni, hogy
Köszönöm Egeresi Zoltán Törökország-kutató segítségét a cikk megírásához.
A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója.
FOTÓ: Christian Hartmann / Reuters
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.