Van értelme tüntetéseket szervezni Európa legpasszívabb országában?

Szeptembertől ismételten utcára hívná az embereket a választások után több tízezres tömegtüntetéseket szervező Mi vagyunk a többség csoport. A kutatások és a korábbi példák azonban azt mutatják, hogy a magyar társadalomra a politikától elforduló, rezignált passzivitás a jellemző. Így a koreográfia minden bizonnyal a korábbiakhoz lesz hasonló: nagy lánggal égő, majd gyorsan magukba roskadó demonstrációkra lehet számítani.

Ősszel nem csupán a parlamenti, hanem a tüntetési szezon is újraindul, remélik legalábbis a Mi vagyunk a többség csoport vezetői, akik a választást követően több tízezres tömeget megmozgató ellenzéki megmozdulásokat szerveztek. Az elmúlt nyolc évben nyitott szemmel járók viszont erős gyanúval élhetnek, hogy az őszre tervezett demonstrációk is az elődeik sorsára jutnak: ha szerencséje van a szervezőknek, akkor az elején nagy lánggal égnek majd, hogy aztán hamar magukba roskadjanak.

A magyar politikai kultúrát elnézve ez azonban aligha meglepő.

Így pedig a tüntetések dinamikája a feltehetően a fent vázolt mintát fogja követni.

Ennek bizonyítása előtt azonban érdemes tisztázni, hogy mit is értünk politikai kultúra alatt. Az e területen úttörő szerzőpáros, Gabriel Almond és Sidney Verba 1963-ban definiálta a fogalmat a The Civic Culture nevet viselő könyvükben. Értelmezésükben a politikai kultúra az emberek ismereteit, érzéseit és értékeléseit takarja a politikai rendszerhez és annak egyes elemeihez fűződően. Vagyis lényegében azt, hogy az adott társadalom milyen viszonyban áll a politikával.

Ennek egyik eleme a politikában való részvétel, ami Magyarországon hagyományosan rossz képet mutat, és kormányoktól függetlenül passzív állampolgárokat fest elénk. Róbert Péter és Szabó Andrea ezzel foglalkozó, 2017-es tanulmánya a European Social Survey (ESS) 2002 és 2015 közti adataira támaszkodva a részvétel három formáját különbözteti meg.

Magyarországon kirívóan magas a politikai passzivitás

A választási részvétel az egyetlen kategória, amiben némi megnyugvást lelhet az olvasó, különösen, ha a 2018-as választás 70 százalékos részvételi arányát is figyelembe veszi. A szerzőpáros által vizsgált időszakban a magyarok átlagosan mintegy 67 százaléka járult az urnák elé.

Azonban – mint arra a kutatás rámutat – ezt hazánkban mindössze kiegészítik a politikában való részvétel intézményesült formái, mint a politikusokkal történő közvetlen interakció; a pártban vagy valamely más, közéleti szervezet életében való részvétel; illetve a választási jelképek, például pártlogók vagy kitűzők használata. Az ilyesfajta aktivitás mindössze a társadalom 10–15 százalékára volt jellemző.

És még ez is felülmúlta a közvetlen részvételi formákat, például a tiltakozó levelek, nyilatkozatok aláírását, bizonyos termékek bojkottálását és –  a tárgyra térve – a nyilvános felvonulásokon, tüntetéseken való részvételt. Az ebbe a kategóriába sorolható aktivitás rendszerint csupán a társadalom 7-10 százalékára jellemző. Ha pedig kifejezetten a demonstrációkon való részvételt nézzük, az arány lecsökken 2–4 százalékra.

Bár az adatokból látszik, hogy a passzivitás általános közép-európai jellemző (2014–15-ben mindegyik országban meghaladta a passzivitás mértéke a 70 százalékot), a leginkább passzív társadalom a maga 84 százalékos eredményével Magyarország. A magyar társadalom ekkora szelete – a választási részvételt leszámítva – nem mutatta jelét a fentiekben részletezett politikai aktivitásnak. Mint arra a szerzők is rávilágítanak, a térség országai politikai részvétel tekintetében hasonlítanak egymásra. Egyetlen ország lóg ki, ez éppen Magyarország.

Európai kontextusban a helyzet még lesújtóbb.

Látható, hogy a térségünk és benne Magyarország politikai aktivitása messze elmarad a nyugati országoktól. Beszédes továbbá, hogy a vizsgált húsz ország közül éppen nálunk a legalacsonyabb a politikában való részvétel, és ezzel együtt a legmagasabb a passzív állampolgárok aránya.

Nem túlzás tehát levonni azt a következtetést, hogy a magyar társadalom viszonya a politikához finoman szólva is elzárkózó. A többség nem érti, nem érzi, hogy azon túl, hogy négyévente megteszi azt a pár száz métert a szavazófülkéig, mi értelme lenne bármi mást csinálni.

Lehet tüntetéseket szervezni, de minek?

Mondjuk mi értelme van tüntetésekre járni? Mi történt például 2006-ban? Annak ellenére, hogy a közhangulat egyértelműen Gyurcsány Ferenc lemondását követelte, az akkori miniszterelnök csupán 2009-ben távozott a pozíciójából. Ráadásul nem a tömegek nyomásától kényszerítve mondott le, hanem az önmaga ellen benyújtott bizalmatlansági indítvánnyal garantálta, hogy az MSZP a választókat és a korábbi tüntetőket megkerülve Bajnai Gordont ültesse a kormányfői székbe.

Aztán ott volt a Milla: lám, hogy kinőtte magát – más szervezetekkel közösen – egy politikai párttá. Ez a párt, az Együtt szombaton döntött önmaga felszámolásáról, miután az 1 százalékot sem érte el az országgyűlési választáson, és az állami támogatás visszafizetésére is úgy kellett összekalapozniuk a pénzt. (Ez mondjuk sikerült nekik, ami talán mutat némi aktivitást a társadalom részéről.)

Fel lehet hozni a 2012 végén kirobbant diáktüntetéseket is, amelyek látható eredményeket értek el. És közben Orbán Viktor szép csendben, hol az egyik, hol a másik oldalnak tett engedményekkel, hol alternatív szervezetekkel és platformokkal őrölte fel az oktatás ellenérdekelt szereplőit. Így történt, hogy – a 2012-es tüntetéseket szervező Hallgatói Hálózattal ellentétben – a Tanítanék Mozgalmat már érdemi kockázat nélkül hagyhatja figyelmen kívül a hatalom.

Egyszeri fellángolás volt az internetadó-ellenes demonstrációsorozat is, amelynek sikere sokkal inkább volt köszönhető a Fidesz átgondolatlan, eltaktikázott lépésének, valamint a kormányzó hatalom számára általánosan negatív politikai klímának (lásd az ezzel egyidőben kirobbant amerikai kitiltási botrányt), mintsem önmagában a kétszer utcára vonuló tízezreknek.

És igen, lehet példálózni a Mi vagyunk a többség április 14-i, úgyszint tízezreket megmozgató tüntetésével. Egy olyan demonstrációval, ami egy egyszeri, sokak számára sokkoló politikai pillanatra adott érzelmi válasz volt. Egy hirtelen felindulásból elkövetett politikai cselekedet.

A Róbert–Szabó tanulmány, az előbb felsorolt esetek, illetve a Mi vagyunk a többség későbbi, jóval alacsonyabb érdeklődésre számot tartó megmozdulásai viszont azt bizonyítják, hogy

Tüntetésekkel megváltoztatni az aktuális magyar valóságot tehát a lehetetlennel egyenértékű vállalkozásnak tűnik. Ennek okairól lesz szó a cikk folytatásában.

ÁBRÁK: Róbert Péter és Szabó Andrea tanulmánya

NYITÓKÉP: Mi vagyunk a többség FB