+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Fekete Balázs
2018. május 30. szerda, 19:01
Az olaszországi eseményeket látva már nehéz hinni közép-európaiként abban, hogy egy normálisabb és demokratikusabb Európa részeivé váltunk a csatlakozással. Azaz, ez az álom is szertefoszlott. Volt, nincs.

Az európai integrációt – több mint fél évtizeden keresztül – sikeresen mozgásban tartó európai béke és jólét álmának szertefoszlásáról és ezt követő kellemetlen ébredésről már évekkel ezelőtt is írtam, és már akkor sem voltam túl optimista. Az elmúlt napok olaszországi politikai történései tovább rontottak a hangulatomon, mivel

 

egy újabb európai álom – vagy inkább: illúzió – tűnik el a szemünk előtt.

 

Amikor az Európai Uniós csatlakozás 2004-ben megtörtént, sokan vártuk azt Közép-Európában, hogy nem csak gazdasági integrációs alakzathoz – népszerű nevén a közös piachoz – csatlakozunk, hanem egy értékközösséghez is. Ezt leginkább „Európa” és „az európaiság” – noha eléggé formátlan – ideája jelentett számunkra.

 

Bíztunk abban, hogy a szocialista múlt nyomasztó társadalmi és lelki örökségétől sokszorosan „alámosott” átmeneti évtizedek után egy stabil és kiszámítható értékvilágba érkezünk, a közösségi és egyéni létezés egy másik minőségébe. Politikai értelemben ez az értékvilág a demokrácia, a jogállam, az emberi méltóság és az emberi jogok európai hagyományainak képében jelent meg az átmenet hullámzó éveiben stabilitást kereső közép-európaiaknak.

 

Az nyilvánvaló, hogy mint minden álom, az elképzeléseink nem fedték le teljesen az európai politikai kultúra valóságát, szükségszerűen idealizált képet adtak róla. Ilyen az álmok természete. Ezért van rájuk szükség – még ha a valóság gyakran feszültségbe is kerül velük.

 

Tagadhatatlan volt már a csatlakozást megelőző években is, hogy az Európai Unió működése komoly demokráciadeficittel küzd, és a brüsszeli elit sem szentek és történelmi léptékű államférfiak gyülekezete. Mindezek ellenére hittünk abban, hogy egy más minőségű politikai- és értéktérhez csatlakozunk, és ez jótékony hatással lehet a közép-európai létből és a szocialista közelmúltból fakadó nehéz örökség – csak példálózva: az autokrácia állandó vonzása, az állami paternalizmus mindent túlélő igénye, az autonómia különféle formáinak alulfejlettsége, és az állandósult stabilitáshiány – fokozatos, évtizedekben mérhető feldolgozásához.

 

Nem tagadom, látva az elmúlt évtized európai eseményeit, ez a kép azért elég hamar elkezdett bennem széttöredezni.A legutóbbi olasz történésekig igyekeztem mégis kényszeresen egyben tartani gondolkodásomban. Egyszerűen úgy éreztem, hogy szükség van az ilyen álmokra is, hogy a napi valóságon túl is legyen valamilyen viszonyítási alapunk.

 

Az nyilvánvaló, hogy az olasz politikai élet önmagában megér egy misét, és aki könnyű értelmezésekre és egyértelmű következtetésre vágyik, jobb, ha elkerüli ezt a különös világot. Elég csak arra gondolni, hogy Silvio Berlusconi árnyéka hogyan vetül még mindig a politikai nyilvánosságra, noha politikai befolyása már nagyságrendekkel lecsökkent. De, az olasz politika minden különössége és különcsége ellenére az szerintem már túl van az oly sokszor emlegetett „európai határokon”, hogy egy kormány megalakítását azért vétózza meg a politikai értelemben teljesen önjáróvá váló Sergio Mattarella államfő, mert a koalíciós pártok – az Öt Csillag Mozgalom és az Északi Liga – által jelölt leendő pénzügyminiszter, Paolo Savona, köztudottan euroszkeptikus nézeteket képvisel.

 

A választási kampányban és a kormányalakítást kísérő politikai valóságshow-ban már eddig is megjelent az új európai politikai közbeszéd szinte összes lényeges toposza – bevándorlás, szuverenitás, populizmus, demokrácia, az európai uniós elit nyomása – és mindezekből hatalmas vita alakult ki, azonban az államfő lépése még ebben a felfokozott helyzetben is tudott újat mutatni.

 

Nem igazán értem, mit vár ettől a lépéstől az olasz államfő. Ez a döntés kizárólag arra volt alkalmas, hogy rámutasson arra, mennyire sajátosan is értelmezi a demokráciát az olasz elnök, aki egyben az olasz politikai elit – establishment – egyik oszlopos tagja is. (Az olasz elnök és a két koalíciós párt viszonya egyébként sem a legjobb, 2015-ös megválasztásakor ugyanis egyik párt sem támogatta.) Csak olaj lehet a tűzre, hogy a koalíciós kormányzás megakadályozást követően az európai közéletben 2009 óta egyre rosszabbul csengő szakértői kormányzásban gondolkodva az államfő egy volt IMF-vezetőt, Carlo Cottarellit, kért fel kormányalakításra.

 

Nehéz belátni, hogy az elnök miért nem számol azzal, hogy ez a lépés egyértelműen a vele – és így a politikai elittel – szembenálló politikai formációk és az elitellenes hangulat malmára hajtja a vizet. Egy nem túl távoli előrehozott választásokon a populista/euroszkeptikus pártok ezzel csak tovább erősödhetnek, és ország közhangulata is tovább radikalizálódhat. Cottarelli kormánya valószínűsíthető parlamenti bukását követően nehéz elképzelni, hogy ez az eseménysor pár hónap múlva nem kezdődik újra, csak egy még inkább hiszterizált politikai közhangulatban, ami tovább nehezítheti valamilyen elfogadható megoldás megtalálását.

 

Mindezt úgy, hogy mindeközben Olaszország valóban komoly makrogazdasági problémákkal küzd (beszédes ebből a szempontból a Moody’s készülő leminősítése, amit véletlenül pont a napokban jelentett be a nemzetközi hitelminősítő), és a migrációval kapcsolatos ellenséges közhangulat is folyamatosan tovább erősödik. Úgy tűnik tehát, hogy az olasz elnök egy olyan elhúzódó politikai- és alkotmányos válságnak ágyaz meg a napokban, melyből nem látszik olyan kiút, ami érintetlenül hagyná a jelenlegi politikai status quo-t, és így a kívülről Európa-pártinak és mérsékeltnek tűnő elit pozícióit is komolyan fenyegeti.

 

Azt gondolom, látva ezeket az eseményeket,

 

most már nehéz hinni közép-európaiként abban, hogy egy normálisabb és demokratikusabb Európa részeivé váltunk a csatlakozással. Azaz, ez az álom is szertefoszlott. Volt, nincs.

 

Az új, a felébredést követően meglátott Európában az értékek csak akkor fontosak, ha a politikai érdekek sokszereplős pillanatnyi együttállásai politikai termékként azokat valahogy hasznosítani tudják. Ma, a Moody’s „leminősítés lehetőségére utaló felülvizsgálatának” árnyékában a demokrácia is csak idejét múlt politikai termék az Unió egyik alapító államában, mely szükség esetén elvethető, ha a gazdasági kilátások és euró működéséhez fűződő érdekek – Paolo Savona pénzügyminiszter-jelölt kifejezetten szkeptikus az euróval szemben, azt egy könyvében „német ketrecnek” nevezte – ezt kívánják meg.

 

Kicsit távolabbról szemlélve jól látszik, hogy ebben az új, álmait vesztett Európában az Európai Unió is csak egy játékos a sok között, aki az „európai értékek” szolgálata helyett jól láthatóan saját, intézményi-bürokratikus érdekeit követi. Még nem olvastam egyetlen uniós nyilatkozatot sem – akár tisztviselőtől, akár intézménytől –, mely a demokratikus alkotmányos keretek tiszteletben tartására szólította volna fel az olasz államfőt, noha, tapasztalataink szerint, vannak olyan országok, melyek esetében az Unió messze nem ennyire visszafogott, amikor az „európai értékek” védelmére kellett sietni az európai szemmel kedvezőtlennek ítélt politikai fejlemények miatt.

 

Innen, a brüsszeli-luxemburgi-strasbourgi központon túlról, az Unió széléről nézve nagy kár ezért az újabb illúzióvesztésért.

 

Különösen azért sajnálatos, mert itt, Közép-Európában már van tapasztalatunk arról, hogy mi történhet akkor, ha egy nagyobb államalakulat szellemileg kiüresedik, és elveszíti létezésének intellektuális és érzelmi hajtóerejét – gondoljunk az Osztrák-Magyar Monarchia dicstelen utolsó évtizedére, vagy Jugoszlávia szinte pillanatok alatt megtörténő összeomlására.

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Borkai Zsolt a szexbotránya óta másodszor szólalt meg. Kérdésekre nem válaszolt.

Zelenszkij elnöksége óta az orosz és az ukrán közvélemény is pozitívabban tekint a másik országra, amellyel de facto egyébként háborúban áll.

És azt, hogy egy csomó nagyvárosban tarolt az ellenzék? Pedig ott van, csak keresni kell.

Azzal, hogy két női jelöltet is megbuktatott az Európai Parlament, felborult az új bizottságban a nemi egyensúly. Szerinted ki legyen a magyar női jelölt? Szavazz!

Az Extinction Rebellion-aktivisták forgalmas csomópontokat foglaltak el a klímaváltozás elleni harc jegyében, a tömegközlekedést
is lebénítva ezzel.

A hét kérdése

Egy kormányközeli lap népszavazást akar arról, hogy a konzervatív Debrecen legyen Magyarország új fővárosa a liberális Budapest helyett. Mit szólsz hozzá? Ez a kérdés!

Azért ide elnéznénk

A magyar kisebbségek politikai integrációjának lehetőségei és korlátai a két világháború között. Október 15. Izgi lesz!

A számok és olvasatok dzsungelében az Ellensúly folyóirat szerzői vágnak majd szépen rendet október 16-án.

Kömlődi Ferenc kiállításmegnyitója Barcs Miklóssal, október 18-án a Jurányi Suterene-ben!

Piactúra, szitabuli, térbeéneklés, séta és számháború a 8-ban. Október 18-19-én!

Bécsben, október 28-án!

Ezt is szerettétek

Minek folyton inspirálódni? – kérdez vissza Tarlós István, mikor arról kérdezzük, melyik kelet-európai város példájából inspirálódhatna Budapest. Nagyinterjű a főpolgival!

Elfogadna-e Tarlóstól tanácsot, és lesz-e Kálmán Olga az alpolgármestere? Azonnali-nagyinterjú Karácsony Gergellyel, az ellenzék főpolgármester-jelöltjével!

A főpolgármester-jelölt elmondja, miért foglalkozik ennyit Berki Krisztiánnal, és mit szól a Fidelitas cirkuszos plakátjaihoz, vagy Tarlós megafonozásához. Nagyinterjú!

Bécsben a lakások csaknem egyharmada önkormányzati tulajdonban van, és a város a magáncégek bérházépítési programjait is támogatja, hogy kordában tartsa az albérletárakat. Videó!

Twitter megosztás Google+ megosztás