Nehéz lesz kitörni a Fidesz gravitációs vonzásából

Ha az ellenzék le akarja győzni Orbán Viktort, két út közül választhat: vagy saját sztorit kell kialakítania, vagy valamilyen innovációval kell előállnia. Az eddigi tapasztalatok szerint egyik módszerben sem jeleskednek az ellenzéki pártok, pedig bármelyik jobb lenne az egy helyben toporgásnál.

Sokrétű és tudatos politika kellett ahhoz, hogy a Fidesz immáron harmadjára is kétharmados többség birtokában alakíthasson kormányt. Mint azt az előző cikkemben kifejtettem, ezen politika eredményeképp alakult ki az a pártrendszer, amiben az alfa és az omega, amihez mindenki méri magát és amihez képest meghatározza magát, az a Fidesz és Orbán Viktor. Ebben a pártrendszerben a Fidesz névre keresztelt fekete lyuk tartja fogságban az ellenzék űrhajóit, hol közelebb húzva magához őket, hol távolabb engedve, de mindig az ellenőrzése alatt tartva.

Ehhez el kell érnie, hogy a pártverseny központi szereplőjét és alakítóját ne Orbán Viktornak hívják. Adódik a kérdés: hogyan?

Az A-terv: saját ellenzéki sztori

Az egyik lehetséges megoldás, hogy az érdekeltek a rendszert annak belső adottsága mentén törik meg. A pártrendszer centrumában ugyanis a társadalmat végletesen megosztó Fidesz és mindenekelőtt Orbán Viktor áll. Így adja magát a kérdés, hogy hogyan viszonyuljunk a hatalmon lévő szereplőkhöz. Amennyiben az ellenzék erre egységes és kérlelhetetlen választ tud adni, képes lehet maga meghatározni a játékszabályokat.

Az ellenzéknek ebben az esetben az lenne a dolga, hogy önálló történetet meséljen el magáról és a Fideszhez való viszonyáról. Nem csupán arról, hogy az orbáni út miért nem jó, hogy erkölcsileg miért nem vállalható, hogy praktikusan miért nem követhető, hanem arról is, hogy az ellenzéki alternatíva miért az.

Ha ezt megteszi, megszülethet az ellenzéknek az az önálló, koherens értelmezési kerete, amiben minden érdekelt megtalálhatja a helyét, és amin keresztül a legkomplexebb politikai kérdéseket és válaszokat is érthetővé tudja tenni. Így lehetne az ellenzéknek saját világértelmezése, ami egyértelműen képes bemutatni az orbáni és az ellenzéki politika közti különbségeket, egyúttal alternatívát kínálva a romlott NER-rel szemben. Nem csupán Budapest belvárosában, hanem a Zala megyei Iborfián is.

Ezen egységes, kritikával, gondolatokkal, javaslatokkal telített ellenzéki mező adná meg az esélyt arra, hogy a jelenlegi pártrendszert konzerváló, a pártokat dróton rángató Fidesz-stratégia megbukjon. Ekkor képződhetne ugyanis az ellenzék megosztására épülő orbáni hatalompolitikának ellenállni képes tömörülés, ami a saját rendszerellenes narratíváját érvényesíteni tudja.

Ezzel nem találtam fel a spanyolviaszt. Már a 2014-es kampányban is kísérleteztek egyes ellenzéki politikusok azzal, hogy a pártverseny kizárólagos kérdésévé tegyék az orbáni rendszerhez való viszonyt. Magyarország Orbánisztánként való emlegetése, ahol a felcsúti Maradona népét kizsákmányolva építtet stadionokat és kisvasutakat, kiváló példa erre. De ugyanezt célozták az évek alatt kipróbált és elvetélt összefogásvariációk is.

Amiért ez nem működik: az ellenzék nem egységes

A probléma ezen próbálkozásokkal többrétű. Egyrészt a változásban érdekelt szereplők abban ugyan megegyeznek, hogy Orbánt le kell váltani, de arra, hogy pontosan miért, és főleg arra, hogy mit építenének fel a NER romjain, már nincs egységes válaszuk. Vannak ugyan konszenzusosnak tekinthető alapértékek, mint a jogállamiság vagy a demokrácia, de nincs egy egységes történet, egy közös értelemzési keret, ami összekötné a pártokat, és letisztult gondolatokat, terveket, intézkedéseket szülne a jövőre nézvést.

Elég a Botka László bukása utáni párharcra gondolnunk az MSZP és a DK között, vagy éppen a Párbeszéd és az Együtt összezördülésére Karácsony Gergely kiugrása után a két párt választási szövetségéből. De felhozhatnám az LMP együttműködési ultimátumait Hódmezővásárhelyt követően ugyanúgy, ahogy a Jobbik kategorikus elzárkózását is a visszaléptetésektől. Ezek azok a konfliktusok, amelyek lehetővé teszik Orbán Viktor számára, hogy az ellenzékét jobb- és baloldalon is kordában tartsa.

A Fideszhez konvergáló pártrendszer szétfeszítése jelen esetben tehát pont azt az ellenzéki együttműködést feltételezi, amit eddig sem tudtak a szereplők megvalósítani, és amit az április 8-i választás után oly nagy elánnal kezdtek el követelni a civil tüntetéseken.

Ezt létrehozni kétségtelenül nehéz, vitákkal, lemondásokkal teli és a korábbi álláspontokat felülvizsgáló politikai munkával lehet elérni. Nem egyszerű egy ilyesfajta érdekszövetséget tető alá hozni, de közel sem lehetetlen. Pont a magyar politikusok bizonyították be huszonkilenc évvel ezelőtt, először a maguk között folytatott ellenzéki, majd az állampárttal történő nemzeti kerekasztal tárgyalásokon, hogy nem a képzelet szüleménye a fenti gondolat.

A B-terv: innováció

A másik út nem a belülről, hanem a kívülről, az újdonság erejével véghezvitt szétfeszítése a pártrendszernek. Ezen az úton nem kell összefogni másokkal, a fő kérdés nem a Fideszhez vagy Orbánhoz való viszony, hanem az új gondolat, az innováció a többi politikai aktorhoz képest. Ez esetben a pártrendszert az lenne képes megtörni, hogy az addig használt sémákba nem illeszkedő, sajátos látásmódra van akkora igény, ami képes tartósan átrendezni az erőviszonyokat.

Tele vagyunk erre irányuló kísérletekkel. Az MSZP a szociáldemokrácia gyökereihez igyekezett visszatérni a Fizessenek a gazdagok! kampányával, a Párbeszéd az alapjövedelem ötletétől várta a megváltást, a Momentum a bal-jobb felosztás meghaladását ígérte a magyaroknak, a Jobbik előző elnöke pedig a csalódott baloldali szavazókat próbálta megszólítani a béruniós kezdeményezésével.

Mégis azt látjuk, hogy ezek az ötletek idővel vagy kifulladtak, vagy oly csekély mértékben hoztak az adott párt konyhájára, hogy azok érdemi, tartós változást nem eredményeztek a pártversenyben. Miért? A válasz itt is több elemből áll.

Egyrészről sok a szereplő és erős a verseny az ellenzéki térfélen. Mindenki próbálja időről időre megtalálni a Szent Grált, azt a gondolatot, azt a hívószót, amivel megnyerheti magának a többiek szavazóit, így elérve, hogy egyedül kerülhessen a Fidesz kihívójának pozíciójába.

A B-terv hátulütője, hogy ellenzéki oldalon is csak egy maradhat

Az igazán átütő innovációt már csak azért is nehéz megtalálni, mert a jelenkori magyar politika intellektuális piaca igencsak telített. Nem igazán látni olyan ügyet, megközelítést, gondolkodásmódot, amit valaki már ne képviselne vagy próbált volna meg képviselni az elmúlt években.

Van szocialista pártunk, zöld pártunk, rendpárti pártunk, keményvonalas européer pártunk, mozgalmi pártunk, és vagy féltucatnyi, a különbözőféleképpen definiált politikai elitet elutasító vagy annak irányába szkeptikus pártunk. Ilyen heterogén kínálat mellett aligha marad tér az igazi változást hozó újításra.

És végül azt sem szabad elfeledni, hogy amennyiben – találkozva a politikai tehetséggel, a jól felépített kommunikációval, az anyagi forrásokkal, a szervezeti kiépítettséggel, és nem utolsósorban Fortuna áldásával –

Márpedig az ellenérdekeltek mindent megtettek eddig, és meg fognak tenni a jövőben is ennek megakadályozására. Csak vessünk egy pillantást arra a támadássorozatra, amit a Momentum kapott az ellenzéki pártoktól a különutas politikája miatt.

Látható, hogy a Fidesz dominálta pártrendszert sem belülről, sem kívülről nem egyszerű legyűrni. Az elkövetkező hetek, hónapok kérdése az lesz, hogy az ellenzéki pártok tisztújításainak eredményeképp vezető pozícióba kerülő politikusok mit szűrnek le az április 8-i pofonból.

Ha azt, hogy a szorosabb együttműködés irányába kell lépéseket tenni, akkor a pártrendszert a belső adottsága mentén amortizáló úton indul el az ellenzéki politika. Ha azt, hogy a pártnak önálló, újszerű politikai tartalomra van szüksége, akkor a külső innovációk talajára lépünk. Egy biztos: bármi jobb, mint egy helyben topogni.

FOTÓ: MTI / Soós Lajos