Mit kezdjünk egy lumpenpolgári kétharmaddal?

Kardos Gábor

Szerző:
Kardos Gábor

2018.04.30. 10:06

Keresve sem találhatnánk aktuálisabb témát május elsejére, mint azt, hogy megpróbáljuk diagnosztizálni a középosztály, a polgárság és a proletariátus drámai összecsúszását a mai Magyarországon. Emiatt lett kétharmada a Fidesznek, a gond azonban mélyebben van. Egy kormányt le lehet váltani, végső esetben el lehet kergetni, de mit kezdünk ezzel a néppel; a pártpolitikai kétharmad mögé tömörült társadalmi kétharmaddal?

Mit kezdjünk egy lumpenpolgári kétharmaddal?

Általánosan elhangzó jolly-joker diagnózis, hogy a magyar középosztály, illetve polgárság gyengesége az oka szinte minden társadalmi, gazdasági és politikai problémánknak, meg a demokrácia hanyatlásának. Túl azon, hogy

ez a közhely a polgárság pozícióit tovább gyengíti, vagyis negatív spirálként önbeteljesítő jóslatként működik, egy lényeges ponton nem fedi teljesen a valóságot,

ezt pedig a kormányzati propaganda sikerrel ki is használta, amikor a gazdaság és a fogyasztás javuló mutatóival vagy a családtámogatási rendszerrel kampányolt.

Nem foghatunk mindent a polgárság gyengeségére

A középosztályt állatorvosi lóvá tevő, némileg leegyszerűsítő kritikai sémát magam is alkalmaztam, bár nem teljesen alaptalanul, de ma már sürgős pontosításra szorulnak ezek a megállapítások.

„Kelet-Európában sajátos történelmi hagyományok is állhatnak annak hátterében, hogy itt jellemzően jobban tudtak terjedni a fasizáló vagy kommunista-autoriter oligarchikus modellek. Mivel mifelénk történelmileg sokkal kevésbé tudott meghatározó politikai tényezővé válni a középosztály és a nagypolgárság, akitől ez a modell idegen, és amely inkább a francia-brit, vagyis nyugati kapitalizmusra jellemző politikai rendszereket támogatja. Azokat, ahol nem elég a parlementarizmus puszta látszatának fenntartása, hanem annak a társadalom széles köreiben viszonylag hitelesnek is kell lennie.”  

Sőt, a ’30-as évekhez kísértetiesen hasonló fasizálódási trendek erősödésével is összefüggésbe hoztam a polgárság hanyatlását:

„A fasiszta típusú oligarchikus rezsimekre az éppen uszításra használt ideológiánál sokkal mélyebben és strukturálisabban jellemző az, hogy milyen társadalmi-gazdasági modellre épülnek. Egy nagyon szűk csoport kezében koncentrálnak minden hatalmat, akik a demokratikus moderációban érdekelt középosztályt azáltal tudják teljesen félreállítani, úgy tudnak hatalmukat legitimáló tömegbázisra szert tenni, hogy a lecsúszott tömegeket mobilizálják és jellemzően ezért van szükségük meglehetősen ostoba jelszavakra, olcsó migránsozásra és egyéb ordas eszmékre. Az ideológiai tényező, ami a fasizáló vagy kommunista keleti rendszerek propagandájában annyira markánsan központi elemnek tűnik, teljesen mellékes díszlet. Valójában a társadalmi-politikai modelljük a meghatározó.”

Már Trump megválasztása élesen mutatta, hogyan és miért fenyegeti a polgári demokráciát a középosztály kiszorítása a hatalomból egyre szűkebb érdekcsoportok által. Amerikában, Európában és globálisan is ugyanezt az elitista-populista oligarchikus hatalmi hullámot látjuk végigsöpörni szinte mindenhol az autoriter-populista modellek előretörésével.

Az új kétharmad társadalmi háttere: a lecsúszott tömegek

Ugyanakkor nálunk különösen markánsan, és más országoknál gyorsabban megy végbe a középosztály, a polgárság dezintegrációja, kulturális proletarizációja, illetve sajátos összecsúszása a nincstelenekkel: jellegzetesen újfeudális kifejezésssel „csicska” státuszba kerülő tömegek megjelenését látjuk, főleg vidéken, a leszakadó térségekben.

A teljesen kiszolgáltatott, közmunkán tartott tömegekkel együtt ezek a deklasszálódó polgárok alkotják az új kétharmadot, a korábbi polgári ideológiájának radikálisan hátat fordító, és a Jobbikot széljobbról beelőző új Fidesz fő szavazóbázisát.

Mivel a klasszikus polgárság fő ismérvei nem jellemzők rájuk, ezért inkább lumpenpolgárságnak kellene nevezni őket.

Tragikus ostobaság, hogy a maradék polgári reflexió ma azon lamentál, a Fidesz hogyan juthatott újabb kétharmadhoz, mikor ennél sokkal nagyobb és mélyebb probléma, hogy ennek a hátterében milyen reménytelen helyzetbe került társadalmi rétegek állnak!

Egy kormányt még akár le is lehetne váltani, végső esetben el lehet kergetni, de mit kezdünk ezzel a néppel, a pártpolitikai kétharmad mögé tömörült társadalmi kétharmaddal?

Az ellenzéki tüntetők hiába hivatkoznak arra, hogy ők a többség, és csak a választási törvény fideszes eltorzítása miatt juthatott Orbán kétharmadhoz, ha eközben a magyar társadalomnak jóval több, mint kétharmada került olyan drámaian kiszolgáltatott helyzetbe, ami bármilyen populista demagógia, akár egy új fasizmus vagy államkapitalista újkommunizmus melegágya lehet.

A valódi probléma tehát mégsem Orbán, hanem amire építi hatalmát, és ami lehetővé tett egy újkádárista restaurációt.

A magyar társadalomban volt már hasonló deklasszálódás az arisztokrácia dezintegrálódása idején: ennek a dzsentri-korszaknak óriási irodalma volt, már a maga korában is széleskörű társadalmi reflexió keretében ment végbe. A lumpenpolgárság ehhez hasonló „dzsentrifikációja”, pontosabban a polgárság nagy tömegeinek proletarizálása ennél sokkal sunyibb, észrevétlenebb társadalmi folyamatnak tűnik manapság, ami leginkább éppen a polgári reflexió eltűnésével (vagy inkább szervezett eltüntetésével) magyarázható.

Tulajdonképpen már nincsen egyetlen jelentős társadalmi csoport sem, mely kulturálisan eléggé felkészült, és gazdaságilag is eléggé független lenne ahhoz, hogy egyáltalán bármilyen drámai folyamatra érdemben reagáljon közéleti szinten is, nemcsak a privátszféra szintjén. Pontosan ezt a helyzetet szokás „következmények nélküli ország” alatt érteni, csak épp a társadalmi-kulturális háttér megvilágítása nélkül, ami sajnos édeskeveset ér, mivel nem fordítható le a politikai cselekvés nyelvére.

A lumpemproletariátustól a lumpenpolgárságig

A lumpemproletariátus a balos-marxista terminológiában eredendően „pejoratív fogalom, a tőkés társadalom perifériájára került, deklasszálódott, lezüllött, részben tartósan munkanélküli, részben bűnözői életmódot folytató, osztálytudattal nem rendelkező egyénekből álló társadalmi réteget jelent. A munkásmozgalom teoretikusai szerint fontos jellemzője a megvesztegethetőség, az erkölcsi ingatagság; az osztályharcban mint réteg, reakciós erőként jelenik meg. A marxizmus-leninizmus tanítása szerint a burzsoázia válsághelyzetekben e demoralizált réteget megvásárolható eszközévé teszi, s felhasználja a munkásosztály forradalmainak leverésére, így a lumpenproletariátus az ellenforradalmak tömegbázisának fontos részét alkotja” (Munkásmozgalom-történeti Lexikon. Kossuth Kiadó, Budapest 1976. 356. o.).

Egy putyini modelleket követő sajátosan új maffiaállami struktúra révén

Magyarországon a polgárságot hozták kísértetiesen hasonló kiszolgáltatott helyzetbe ahhoz, mint ahogy a szocializmusban a lumpenprolikat írták le.

Elég nyilvánvalóan hasonló manipulatív célokkal hozták létre nálunk a lumpenpolgárságot, mely egyelőre hungarikumnak tűnik, bár számos jel utal arra, hogy globálisan is erősödő folyamatok terméke.

A balos-marxista kritika azért elégtelen a mai magyar helyzet leírására, mert a lumpenpolgárságra elsősorban kulturális proletarizáció jellemző, nem gazdasági.

Ebben sajátos a lumpenpolgárság: hogy trafikot is kap, nem csak ingyenlevest, kenyeret és politikai migránscirkuszt, mint a prolik.

A putyini állammodell a korrupció átfogó rendszerét alakítja ki, melyben a polgárok már gazdaságilag sem lehetnek függetlenek: a pályázati rendszer kiszolgáltatottá teszi a vállalkozásaikat.

A globális lumpenizáció a baloldali, illetve „ellenzéki” értelmiségre és polgárságra is jellemző: a rendszerkorrupciónak ők is ki vannak szolgáltatva, és a külföldről támogatott civil szervezetek üldözésével a kormány az utolsó olyan bázisokat akarja felszámolni, amelyek még nem váltak részeivé a kiszolgáltatottság rendszerének.

Önmagában is elgondolkodtató az állampárt újjáéledésének nyilvánvaló jeleként, hogy az ellenzékiség mára Magyarországon azt jelenti már, amit `89 táján az Ellenzéki Kerekasztal idején ellenzékiségnek neveztek: az állampárttal szembeni társadalmi ellenállást, nem pedig azt, amit egy normális polgári demokráciában a parlamenti ellenzék szavazótábora jelentene!

Nem kéne újrakezdeni a népi-urbánus vitát

A polgárság lumpenizációja főként vidéken tűnik súlyosnak, de ez veszélyes illúziója a pesti ellenzéki értelmiségnek. A polgárság alapvető helyzete legfeljebb gazdaságilag tűnik jobbnak Pesten, kulturálisan azonban nem nyújt valódi alternatívákat. A maradék polgárságot tragikusan megosztja az egyre élesebb Pest-vidék társadalmi vita, amiben úgy állítja be a pesti értelmiség a helyzetet, mintha vidéki értelmiség és polgárság már nem is létezne!

A népi-urbánus vita újraélesztése a lehető legrosszabb ötlet egy ilyen helyzetben, és magas labdákat ad az orbáni-putyinista kultúrkampfnak.

Tipikus lumpenpolgári jelenség, hogy diplomás magyar fiatalok tízezrei mennek ki nyugatra feketemosókban dolgozni, és tipikusan egy pakisztáni negyedben, a londoni bevándorlók proli státuszába kerülve élnek olyanok, akik itthon tanárok, orvosok lehettek, vagy lehetnének.

A kivándorlás is elsősorban a vidéki polgárságot tizedeli meg, de Pesten is jelentős mértékben hozzájárul az otthonmaradók lumpenizációjához, így ezzel kapcsolatban is illúzió azt hinni, hogy elsősorban vidéki jelenség lenne. Sőt: a globális fogyasztói idiotizáció sok szempontból még súlyosabb mentális és kulturális fenyegetést jelent a nagyvárosi polgárság öntudatára és közösségeinek integritására nézve, mint a vidéki létre jellemző elszigeteltség, ami paradox módon akár bizonyos védettséget is jelenthet a vidéki polgárságnak a fővárosival szemben.

Összességében tehát a pesti vagy budai polgárság sem áll jobban kulturális lumpenizációját tekintve a vidékinél.

Mindezek alapján aligha véletlen, hogy önálló polgári erő máig nem jelent meg a politikai kínálatban, még az új kétharmad utáni sokk hatására sem. Legfeljebb szűk körökben beszélgetnek elvétve róla, hogy kéne valami ilyesmi.

A pártpolitikai korrupció „sikerességén” túl a magyar polgárság, a középosztály agóniájának jeleit kell látnunk a lumpenpolgárság jelenségében.

Milyen kiút maradt a polgári demokrácia megmentésére?

A krízis kezelése akkor is rendkívül nehéz lenne, ha a maradék polgárság széles rétegei már most sürgető evidenciát és közös feladatot látnának benne, de enélkül nyilván esélyt sem láthatunk bármilyen megoldásra.

A polgárság és a demokrácia megmentésének kevés esélye maradt, és ezek megragadására is csekély az idő, de azért megpróbáljuk röviden összefoglalni, mit lehetne még kármentő jelleggel tenni.

1. Az önszerveződő módon valódi nyilvánosság, a részvételi demokrácia fórumainak és médiumainak megteremtése, mert ezek nélkül minden más törekvés esélytelen marad. Főleg vidéken, ahol egyre nagyobb térségekben ma már semmilyen nyilvánosság nincs!

Nemcsak formai, technikai feltételei vannak az önálló polgári nyilvánosság megteremtésének, hanem tartalmi feltételei is vannak a szabadságának. Már a választások előtt is sürgető prioritás lett volna civil blokád alá venni a pártpolitikát, semmibe véve az Orbán-Gyurcsány-ellenzék pártpolitikai gumicsontokat. Ezek helyett kizárólag a polgárság és a társadalom valós helyi, regionális és szakmai problémáira kell koncentrálni minden figyelmet, ami egyben az ideológiai jellegű viták szükséges meghaladásához is elvezethet

2. Minden bal-jobb, Pest-vidék viszálynak véget vetve be kell temetni a lövészárkokat, átjárhatóvá kell tenni a szekértáborokat és polgári konszenzust kell találni a legalapvetőbb kérdésekben. Ezt korábban nemzeti minimumnak nevezték, de talán helyesebb lehet demokratikus minimumnak hívni.

3. A helyi, illetve térségi önszerveződés mellett laza országos hálózatokat (valódi polgári köröket) kell létrehozni, a határokon is átívelő módon.

4. Meg kell szervezni a szakmai testületek érdekvédelmét, és a pártpolitikának kiszolgáltatott bábok helyett valódi szakszervezeteket kell alakítani, melyek akár a tüntetéseknél sokkal hatékonyabb általános sztrájkokat is képesek lennének megszervezni.

5. Messziről kerülni kell a pártpolitika csábításait. Amíg ki nem alakul a CÖF-nél jóval erősebb és hitelesebb társadalmi erő a polgári oldalon, fel sem merülhet annak párttá alakítása, vagy bármilyen látványos együttműködés akármelyik parlamenti párttal, ami lejárathatná a mozgalmat.

6. A végére marad a legfontosabb:

végleg el kell felejteni a polgári demokrácia alapjaival ellentétes vezérelvűséget,

mivel a polgárság önszerveződésének az adott település vagy térség, illetve az adott szakma legaktívabb szereplőinek részvétele a kulcsa. A helyi szintektől az országosig meg kell szoknunk, és meg kell végre tanulnunk a kollegiális vezetés elvét és jó gyakorlatait.

Nincs olyan Márki-Zay Péter, vagy más vezér-messiás, aki megmenthet minket a vezérelvűség pusztító illúziójától, mert a polgári gondolkodás és cselekvés pontosan ott kezdődik, ahol a vezérelvű (autoriter) hatalom véget ér.

Kardos Gábor
Kardos Gábor Vendégszerző

Filozófus, borkereskedő, a Balatoni Kör egyik alapítója.

olvass még a szerzőtől
Kardos Gábor
Kardos Gábor Vendégszerző

Filozófus, borkereskedő, a Balatoni Kör egyik alapítója.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek