Miért higgyük el a civileknek, hogy kire szavazzunk?

A Fidesz leváltásán túl másra is jó lehet a taktikai szavazás. Az esélyes ellenzéki jelölt megtalálásához ugyanis ismerni kell a választási rendszert, folyamatosan tájékozódni kell, és nem árt vitatkozni sem a politikáról, amihez a vélemények felvállalása szükséges. A végén még kialakul a demokratikus politikai kultúra Magyarországon! Beszédes, hogy ezt mégsem a pártoknak, hanem a taktikai szavazásra buzdító civil kezdeményezéseknek köszönhetjük.

Vészesen közeleg az a választás, ami – túl a nyilvánvaló kérdésen, hogy ki fogja kormányozni az országot – felveti egy másik dilemmát is: képesek lesznek-e a taktikai szavazást népszerűsítő értelmiségi, elemzői csoportok valódi, szemmel látható változást elérni? És ha igen, akkor tulajdonképpen miben is fog állni ez a változás?

Miért ódzkodnak sokan a taktikai szavazástól?

Valljuk be, a taktikai szavazás ezidáig idegen volt a magyar politikai kultúrától. Ahol ennek hagyománya van, ott is elsősorban a pártpolitikai szereplők lépnek fel kezdeményezőként. Franciaországban például megszokott, hogy akár ellentétes oldalon álló jelöltek is kampányolnak egymás érdekében, azért, hogy a szélsőjobboldali Nemzeti Front előretörését megakadályozzák.

Magyarországon pont az szül ellenérzéseket az újfajta gondolkodásmóddal szemben, hogy nálunk a beavatkozás úgymond „kívülről”, nem pártpolitikai alapon történik.

Ezért vizionálunk minden taktikai szavazós csoport mögé homályos pártérdekeket, akik ráadásul „politikátlanítani akarnák a politikát”. Hiszen nem politikusként arra igyekeznek rávenni a választót, hogy az általuk „kockás füzetben” kiszámolt eredmény alapján valaki olyanra szavazzon, akit nem szeret. A kritikusok a demokrácia megerőszakolásának, prostituálásának tartják a taktikai szavazást, mondván: a demokrácia lényege pont az, hogy arra szavazz, akire valójában akarsz.

A demokrácia tudás – amit megtanulhatunk a taktikai szavazással

A demokrácia azonban nem csupán érzelem, nem csupán ösztön, ami megsúgja neked a szavazófülkében a tutit. A demokrácia egyúttal tudás, ismeret, tapasztalat, amit fel kell térképezni, el kell sajátítani, amit akarni kell ápolni, gyarapítani és továbbadni.

A demokráciához ismernünk kell a politikai rendszerünket, a politikai intézményeinket, a választási rendszerünket; tudnunk kell különböző forrásokból tájékozódni, hogy ne vesszünk el a közélet összetett, olykor zavaros forgatagában; részt kell vennünk a politikában akár kocsmai beszélgetések szintjén, akár civil szervezetek vagy egyenesen pártok tagjaiként; törődnünk kell a közös ügyeinkkel, beszélnünk kell róluk, nem tartva önnön véleményünk felvállalásától.

A taktikai szavazásra buzdító tömörülésekre – e megvilágításban – a demokratikus politikai kultúra nagyköveteiként is gondolhatunk. Hiszen a sikerük elemi feltétele az, hogy a választó:

1. tisztában legyen azzal, hogy két szavazata van;

2. tudja és reális lehetőségként tartsa számon, hogy ezt a két szavazatát megoszthatja, tehát szavazhat máshogy egyéniben és listán;

3. ismerje és átlássa a szavazatmegosztás okát, logikáját: vagyis, hogy a Fidesz túlhatalmát, vagy akár kormányra kerülését úgy akadályozhatja meg, ha egyéniben a legesélyesebb ellenzéki jelöltre szavaz;

4. felkeresse azokat a forrásokat, amelyekből megtudja: ki lehet a Fidesz esélyes kihívója az ő körzetében;

5. az esetleges ellenérzéseit, elemi ösztöneit sikerrel küzdje le, és április 8-án valóban taktikailag szavazzon.

Ha ezek teljesülnek, a folyamat végén nem csupán egy az eddigieknél tudatosabban tájékozódó, a politikai és a választási rendszert a korábbiaknál mélyebben megértő, döntési motivációiban pedig sokrétűbb választóval fogunk találkozni. Hanem a demokratikus politikai kultúra hordozójával is.

Ha vasárnap este azt fogjuk látni, hogy sorra nyeri az ellenzék – akár koordináció hiányában is – a billegő körzeteket, úgy esély nyílik arra, hogy a demokráciánkat sok-sok év után végre ne romboljuk, hanem építsük.