Olaszország: rendszer a káoszban

Olaszország ma választ. Egy biztos pont azonban mindig van az olasz politikában: a rendszeres káosz. De igazából nem nehéz rajta átlátni. Kik indulnak a választásokon? És mire számíthatunk?

2013-ban a választásokat Olaszországban a baloldal nyerte meg. A Demokrata Párt először szokásához híven kinyírta miniszterelnök-jelöltjét, majd rövid időn belül a kormányfőjét is. Így lett aztán Matteo Renzi a kormányfő, aki helyi Gyurcsányként türelmetlenkedett már egy ideje. Miután lefutotta a maga reformköreit, 2016 decemberében egy népszavazáson elbukott. A nép nem kért belőle, összeállt ellene még saját táborának balszéle is.

Ezután Paolo Gentiloni lépett Renzi helyébe, és egy éve nyugalommal, eleganciával vezeti az olasz kormányt. A választások közeledtével persze minden párt kissé bevadult – de a választások másnapján megint előállhat az a helyzet, hogy egy elegáns úr kell majd, aki a megválasztott politikusok helyett kormányoz.

De először nézzük a megvadult pártokat!

A cél elvileg a kormányozhatóság biztosítása lenne – az eredmény azonban más lesz.

Balközép

A balközép koalíciójának meghatározó pártja Matteo Renzi Demokrata Pártja (PD). Az ő kampányfilmjeikben egy tipikus balközép (azaz az átlagnál tanultabb és jómódúbb) család veszekszik arról, miért is kéne a Demokrata Pártra szavazniuk. Az egyik részben a papa a kocsiban ülve be is jelenti, hogy ő ezúttal nem fog Renzire voksolni, mire kitör az olaszos balhé, feleség és gyerekek együtt győzködik a családfőt. Olasz viszonyokhoz képest amúgy halk és nyugodt a vita – elvégre nem ezüst pufikabátos forzaitaliás vagy ötcsillagos szavazókról van szó. Végül aztán Renzi bicklizik el az autó mellett, és arra kéri a papát, hogy gondolja még egyszer át a döntését. A PD ma leginkább csak ebben bízhat.

A PD mellett koalícióban még pár kisebb párt is indul: többbek között a legendás radikálispárti, nőjogi aktivista Emma Bonino Több Európát listája, de Renzivel alkot koalíciót a legnagyobb dél-tiroli német (amúgy konzervatív) párt is.

Itt van tehát a PD-s család – a végén a meglepetés érvvel:

Jobbközép

A jobbközepet ugyan Berlusconival szokás azonosítani – de az ő koalíciójuk színesebb és bonyolultabb, mint a Renzi uralta balközépé. Egyrészről egy bírósági ítélet szerint Berlusconi nem lehet kormányfő, azaz nem is indulhat a választásokon. Ez persze nem zavarja a pártját, a Forza Italiát, amely a nevével plakátírozta ki az országot.

Másrészről a Forza Italia önmagában jelenleg már húsz százalékon se áll, a jobbközép koalícióban ugyanis egyszerre két dudás is van: Berlusconi mellett Matteo Salvini, az egykoron szeparatista Északi Ligából (Lega Nord) mára Liga (Lega) néven egy össz-olasz jobboldali populista, EU- és idegenellenes mozgalmat létrehozó politikus áll.

Ő ugyanis egy mérsékeltebb politikust ültetne a miniszterelnöki szélbe – például Antonio Tajani EP-elnököt, aki hiába Orbán szövetségese az Európai Néppártban, a menekültkvótáknak például nagy híve.

Orbánnal az olasz jobboldali koalícióból nem Berlusconiék haverkodnak, hanem a neofasiszta Olaszország Testvérei (Fratelli d´Italia) párt, amelynek elnöke, Giorgia Meloni nemrég a budapesti parlament erkélyén tolt szelfit Orbánnal. Meloniék összesen azonban legfeljebb csak 6-7 százalékra számíthatnak. Berlusconi, Salvini és Meloni mellett még kisebb kereszténydemokrata maradványok is indulnak a jobbos kötelékben.

Berlusconi tehát még ma is meghatározó jelenség az olasz politikában, sokan messiásként tekintenek rá – mint például az a szicíliai énekes is, aki pár éve dalban mondta el, mennyire szeretné a Lovagot megismerni:

Öt Csillag Mozgalom

Beppe Grillo anarachista komikus pártja egyedül indul. Idén van már kormányfőjelöltjük is: a dél-olasz fasiszta kisvállalkozói családból származó Luigi Di Maio, aki Sebastian Kurz osztrák kancellárral egyidős. Az ötcsillagosokat a jobboldali és baloldali elit gyűlölete fogja össze: Orbánt (azaz Berlusconit) és Gyurcsányt (azaz Renzit) egyaránt elvetik.

Elég eklektikus galeri, amelyet kiábrándult fasiszták és rendszerellenes újbalosok egyaránt támogatnak. Az újbalos értelmiség napilapja, az Il Fatto Quotidiano például alapvetően mellettük kampányol, miközben meg római polgármesterük, Virginia Raggi a neofasisztákat megszégyenítö módon politizál a kelet-európai cigányok és az afrikai bevándorlók ellen. Grillóék a választást akár meg is nyerhetik, de többségük úgyse lesz.

A párt komolyságát mutatja az a régebbi reklámjuk, amiben azzal érvelnek a líra mellett, hogy annak nagyobbak a számai, mint az euróié – azaz többet is ér.

Egyéb

A kisebb koalíciók közül igazából csak a baloldali Egyenlők és Szabadok Listájának van némi esélye megugorni a parlamenti küszöböt. A számos aprócska balos pártból álló koalíció gyakorlatilag a PD Renzi-ellenes szárnyából alakult. Vannak persze igazi balosok is. Noha Berlusconi 27 éve festi a vörös terror veszélyét a falra, az olaszoknál negyedszázada nincs parlamenti szélsőbal. Idén Hatalmat A Népnek Lista nével vág neki több kommunista és trockista párt a parlamenti küszöbnek, de vélhetően elhasalnak ismét.

A keményvonalas fasiszták, akik Ezra Pound fasiszta-baloldali amerikai költőre emlékezve CasaPound néven szervezkednek, valószínűleg szintén kimaradnak a parlamentből. Az olasz közéletet azonban meghatározzák: számos olasz városban működtetnek megszállt házakat és a balos szubkultúra mintájára fasiszta szubkultúrát tartanak fenn – Rómában a Termini pályaudvar mögött van a többemeletes székházuk, amelyben Carl Schmittet, Mussolinit, Mao Ce-tungot és Che Guevarrát egyaránt hősként tisztelik.

A CasaPound a reklámjában a római antik erényeket hívja segítségül – a párt ugyanis a keresztény Olaszország helyett a latin-pogány Italiát akarja vissza:

Mi lesz?

Vélhetően patthelyzet jön ki, a három nagy blokk egyike se szerez többséget. A jobbközép esélyei a legjobbak a kormányalakításra. Ha nincs többségük, akkor viszont a balközéppel kell összeállniuk. Nem feltétlenül a színpadon, elég ha a parlamenti folyósokon lepacsizzák például, hogy Renziék beálljanak egy Tajani-kormány mögé, vagy Berlusconiék elfogadják a jelenlegi Gentiloni-kormány folytatását.

Mi lesz Európával?

Amennyire hangos és kaotikus tud lenni az olasz politika, annyira megbízható is. Az Európai Unión belül az olaszok konstruktívnak szoktak bizonyulni – még Berlusconi alatt is csak hazabeszélős szájkarate zajlott legfeljebb. Ha ezúttal Tajani vagy Gentiloni lesz/marad a kormányfő, annak mind Párizsban, mind Berlinben felettébb fognak örülni.

Ráadásul Olaszország nem csak a balközép, de a jobbközép uralma esetén is a menekültkvóta egyik legfontosabb követelője lehet. Éppen a jobbközép Tajani hangsúlyozza mindig, hogy Olaszország több szolidaritást vár el, elvégre ma a menekülthullám egy nagy része az ő partjaikat csapdossa. Salvini vagy az orbánista Meloni ugyan lövettetne is a Földközi-tengeren, de a katolikus Olaszország eddig befogadó volt – igaz, nem csak befogadni, de északabbra továbbküldeni is kész volt a menekülteket az olasz állam.