A Fidesz és a Facebook közös erőssége: a 21. századi cenzúra

Szerző: Zubor Zalán
2018.01.30. 09:22

Amikor Szöllősi György, a Fidesz-közeli főszerkesztő a napokban a kormány segítségét kérte egy „újságírói kamara” felállításához, sokaknak jutottak eszébe a múlt cenzúrahivatalai. Valójában a cenzúra modern formája már rég itt van, és nem csak a kormány, a Facebook is használja. A lényege pedig már nem a sajtótermékek betiltása, hanem az elérés korlátozása.

A Fidesz és a Facebook közös erőssége: a 21. századi cenzúra

A Kínai Népköztársaságban az állam hosszú ideje elérhetetlenné teszi a Facebookot, ezért tavalyelőtt Mark Zuckerberg érdekes ajánlatot tett a Kínai Kommunista Pártnak. Az ajánlat lényege az volt, hogy lehetővé tenné, hogy egy harmadik fél (értsd: az állampárt egy ügynöksége) belenyúlhasson abba, mit láthatnak a Facebook felhasználói.

Elvileg nem arról van szó, hogy felforgató tartalmakat törölnének és letartóztatnák azok posztolóit. Továbbra is minden tartalom elérhető maradna, ami nem ütközik a Facebook szabályzatába – hiszen Zuckerberg többször is kijelentette, hisz a szólásszabadságban – csak éppen nehezebb lenne őket elérni. Az ajánlatot végül Peking nem fogadta el, de a terv jól mutatja, mit jelent a cenzúra a 21. században.

Cenzúra régen és most

Tisztázzuk először, mit értünk cenzúra alatt. A szóról a legtöbben a 19-20. századi diktatúrák módszereire gondolunk. A Tanácsköztársaság idején például az újságok nagy részét az állami propagandalapok kivételével azonnal betiltották. A többi lapot megrendszabályozandó, cenzúrahivatalt állítottak fel.

Minden lap csak akkor jelenhetett meg, ha a cenzorok azt engedélyezték. Ha valaki mégis elkezdett saját kiadványt terjeszteni – pláne, ha abban a tanácskormányt bírálta –, akkor a szerzőket és az olvasókat is letartóztatták, a nyomdagépet elkobozták, az újságokat pedig bezúzták.

Nézzük meg ezzel szemben a jelenlegi állapotokat: a fejlett országokban – Magyarországot is beleértve – nincsenek felségsértési törvények, nem koboznak el és semmisítenek meg ellenzéki kiadványokat a hatóságok, az interneten bárki bármikor indíthat saját blogot anélkül, hogy rárúgná az ajtót a rendőrség.

A cenzúra tehát a múlté, gondolhatnánk. Ennél azonban kicsit bonyolultabb a helyzet.

A cenzúrát általánosságban így definiálhatjuk: minden olyan tevékenység, ami arra szolgál, hogy bizonyos tartalmakat megszüntessen, vagy azok elérhetőségét korlátozza. Az egyes tartalmak megszüntetése (például újságok betiltása, bezúzása) a mai autoriter államokban már tényleg nem kifizetődő: túl nagy vele a vesződség, az ellenfelekből csak mártírokat csinál, és teljesen eltüntetni úgysem lehet minden ellenzéki megnyilvánulást.

A modern cenzúra ezért ehelyett elsősorban az elérés korlátozásáról szól.

A 21. században már nem az a kérdés, képes lesz-e valaki megjelentetni a véleményét, vagy, hogy azt az állam képes lesz-e azt eltüntetni.

Az internet megjelenésével ezt a harcot egyértelműen megnyerte a szólásszabadság: bárki közzéteheti a véleményét az interneten, és ha ez megtörtént, azt szinte képtelenség lesz letörölni.

A fő kérdés ma inkább az, ki mekkora tömegekhez tudja az üzenetét eljuttatni. A mai média fő jellegzetessége a zaj: egy nap alatt annyi új tartalom (újságcikk, blogbejegyzés, tévéműsor, videó) készül, hogy azt emberi ésszel fel sem lehet fogni; ezeknek csak egy töredékét tudjuk befogadni. 

A fontos kérdés tehát az, hogy ki és milyen alapon dönti el, hogy a hatalmas zajban mely hangok kaphatnak megafont.

A Fidesz médiapolitikája is erre épült: nem alkalmazzák a cenzúrának a klasszikus formáját, az ellenséges kiadványok betiltását. A modern autokratikus kormányokat, ellentétben a totális diktatúrákkal, egyáltalán nem zavarja, ha egy blogban kritizálják, amíg az nem jut el túl sok emberhez.

Rendkívül fontos viszont számukra az, hogy a kritikus média elérését minimalizálják, az állampárti propagandáét pedig maximalizálják,

mégpedig állami pénzekkel. A kritikus média anyagi forrásait megtámadják, a tévészolgáltatókat rábírják, hogy vegyék ki az RTL Klubot az alapcsomagból.

Mindeközben a Fidesz-közeli sajtó közpénzmilliárdokat kap, amiből minden kézbe eljuthat a Lokál, országszerte hirdethet az Echo TV, és az utcákon végtelen mennyiségben találkozunk az aktuális Soros-kampány plakátjaival.

Mindenki azt mond, amit akar, a cenzúra mégis virágzik

Csakhogy a probléma nem szűnne meg akkor sem, ha az Orbán-kormány megbukna. A liberális idea nagyjából az, hogy döntsön a piac. Ez több szempontból problémás.

A Facebook és a hasonló közösségi oldalak már önmagukban afféle magánkézben levő cenzúrahivatalok.

Gondoljunk csak vissza a kínai példájára: Zuckerberg nem a totális cenzúrára akart lehetőséget adni, hanem arra, hogy a cenzorok befolyásolhassák, hány emberhez jut el egy-egy bejegyzés, kép vagy videó. Ebben sokan fel is ismerték a cenzúrát, de csak azért, mert azt a Kínai Kommunista Párt egyik ügynöksége végezte volna.

Ugyanezt a módszert viszont maga a Facebook és rengeteg más közösségi szolgáltató is alkalmazza.

Ezek az oldalak nem elsősorban tartalomszolgáltatók, hanem tartalomszűrők, illetve tartalom-rangsorolók.

Amikor megnyitjuk a Facebook-hírfolyamunkat, az oldal különböző szempontok alapján eldönti, milyen tartalmakat látunk először, és melyikeket rangsorolja a hírfolyam végére. Azokért a tartalmakért, amelyekről a Facebook úgy dönt, nem annyira relevánsak számunkra, jobban meg kell dolgozni: rá kell keresni, be kell írni egy új url-t stb. Ezt el lehet bagatellizálni, hiszen ha nagyon akarjuk, továbbra is bármilyen tartalmat elérhetünk.

Az emberi lustaságot azonban nem szabad lebecsülni: nemrégiben a Facebook kísérlet címén kivette az idővonalból az újságok, aktivista közösségek posztjait, azokat egy újabb kattintással lehetett csak elérni. Az eredmény: Szlovákiában és Szerbiában is, ahol elvégezték ezt a tesztet, 60 százalékkal csökkent az érintett oldalak elérése. Talán egy rendőrségi razzia, a számítógépek elkobzása sem lett volna ilyen hatékony.

A problémák nem állnak meg itt:

teljesen átláthatatlan, hogy mi alapján dönt a Facebook arról, kinek milyen tartalmakat mutat.

A pontos algoritmusok ugyanis nem hozzáférhetők, valójában fogalmunk sem lehet, milyen alapon rangsorolja az idővonalunkon az adott tartalmakat.

Valószínű, hogy ma már maguk az oldal fejlesztői sem tudják követni, ugyanis egyre nagyobb teret nyernek a tanuló algoritmusok, azaz a szűrők jelentős részét már nem is programozók készítik el, hanem egy mesterséges intelligencia, a fejlesztők pedig már nem is feltétlenül tudják, éppen milyen szűrők működnek. Befolyásolhatják még a rangsorolást különféle politikai-üzleti háttéralkuk, amikre szintén nem láthat rá a felhasználó.

A bulvárosodás és a mémesedés nem csak a Fidesz hibája

A közösségi oldalak átláthatatlansága csak az egyik gond. A jelenlegi tudásunk szerint elsősorban személyre szabva rangsorolja a Facebook a tartalmakat, hogy korábban miket kedveltünk vagy kattintottunk.

A Facebook egész üzletpolitikája arra épül, hogy a felhasználó akkor fog a legtöbb időt az oldalon tölteni, ha a lehető leggyorsabban és minél nagyobb mennyiségben hozzájusson azokhoz a tartalmakhoz – beleértve a híreket, politikai véleményeket – amiket (az eddigi kattintásai alapján feltehetően) a leginkább hallani szeretne.

Ennek az eredménye, hogy egyre csak olyan tartalmakat kapunk, amik megerősítenek eddigi nézeteinkben, ami egyre nagyobb polarizációhoz és radikalizációhoz vezet.

Ezt erősíti a dopaminfüggőség is: a gyors internet és a közösségi oldalak kialakítása a gyors, felületes böngészést, a figyelemküszöb csökkenését eredményezi. Ez azzal is jár, hogy a hosszú elemzések elolvasásához keveseknek lesz csak türelme, amikor instant kielégülést okoz már egy pár szavas, a nézeteinknek megfelelő politikai mém, amiből azonnal meg is nézhetünk még egy csomót.

Ez persze tovább rontja a közélet minőségét, nehezíti az értelmes párbeszédet. Minderre persze

reagálnak az algoritmusok is, és már nemcsak a miénkkel ellentétes véleményt cenzúrázzák, hanem azt is, ami túlságosan árnyalt, nem elég kattintós.

Mindezért ráadásul kár egyedül Zuckerbergéket hibáztatni. A hatalmas mennyiségű, könnyen elérhető tartalom önmagában azt eredményezi, hogy élesedik a verseny az emberek figyelméért, a versenyben pedig azok maradnak csak, akik erre a leghatékonyabb módszereket dolgozzák ki. Ennek jelenlegi csúcsa pedig ma az, amit bulvárnak nevezhetünk.

Bulvár alatt itt nemcsak a celeb-pletykalapokat értem, hanem a politikai bulvárt is, beleértve a Fidesz gyakorlatilag teljes kommunikációs fegyvertárát a Lokáltól a Soros-hirdetésekig, de a Pesti Bulvárt, a Zsúrpubit vagy a Napimigráns-Oroszhírek-Avilágtitkai-tengelyt is.

Tény, hogy a magyar médiapiac közel sem nevezhető szabadnak, az viszont már nemcsak a Fidesz hibája, hogy a közösségi médiában, amiben a magyar állampárt nem jelentős szereplő, szintén a bulvár dominál.

Amikor a Fidesz a bulvár szintjére silányította a politikai közbeszédet, tulajdonképpen csak egy már elindult folyamatot gyorsított fel, és használt ki.

Ahogy Puzsér Róbert már 2015-ben megfogalmazta: a bulvár maga az új cenzúra, „folyamatosan szorítja le a befogadás küszöbét. Az a funkciója, hogy ha bárki bármi érdemlegeset mond, azt a bulvár túlharsogja.”

Konstruktív javaslat Szöllősiéknek

Felmerül, mit lehetne tenni? Sejthető, hogy a fideszes újságírókamara, már ha egyáltalán megvalósul, a fenti problémákat csak súlyosbítja. Pedig egy demokratikus államban lenne helye olyan átlátható, elszámoltatható, akár demokratikusan leváltható testületnek, amely ellensúlyt képez az állami és a nagyvállalati cenzúrával szemben is.

Ahogy írtam,

a puha cenzúra már itt van, és elkerülhetetlen. A legjobb, amit lehet tenni, ha megrendszabályozzuk.

Egy ilyen ideális kamara átvilágíthatná a közösségi oldalakat, kötelezhetné őket, hogy beszámoljanak róla, milyen algoritmusok szerint dolgoznak. Megtehetné azt is, hogy etikai alapelveket ír elő arra nézve, milyen algoritmusokat használhatnak a tartalomaggregátorok.

A legfontosabb feladat a véleménybuborékok megszüntetése lenne:

azaz, hogy ha valakiről megállapítható, hogy egyik politikai oldalhoz tartozik, akkor direkt eljuttassák hozzá a másik oldal tartalmait is.

Ez már önmagában jelentene egyfajta minőségi kontrolt is: nem lenne kifizetődő kizárólag a saját tábor uszítása, a másik oldalt is meg kellene szólítani – értelemszerűen a véleménybuborékok ezzel szemben egy negatív minőségi kontrollt jelentenek. Mindezek mellett pedig fel kellene lépnie az ellen, hogy a médiapiacot, a médiatermékek eléréseit egy pártpolitikai érdekkör aránytalanul befolyásolja.

Mindez persze azt jelentené, hogy egy állami hivatal puha cenzúrát alkalmazna – teljesen érthető, ha ettől a gondolattól az olvasót kirázza a hideg. De talán ez még mindig a kisebbik rossz az, ha ezt egy átlátható és elszámoltatható csoport teszi, mintha az átláthatatlan módon, politikai-gazdasági háttéralkuk nyomán, vagy kizárólag egy párt akaratából történik. 

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek