Senki halottja

Kalmár Szilárd

Szerző:
Kalmár Szilárd

2017.10.08. 19:05

Amikor ezt a lapot a kivégzésére kísérték, már régen halott volt. Ha lenne sírja a Népszabadságnak, azon egyetlen virág sem lenne a pusztulás évfordulóján. Elpusztításakor mindenki sírt, ma már senki sem gyászolja.

 

2016. október 8-án jelent meg utoljára a Népszabadság.

Az Azonnali ennek apropóján a magyar közélet és közéleti sajtó személyiségeinek és alakítóinak véleményére kíváncsi. Hiányzik? Jó, hogy volt? Mire volt jó? Jó, hogy nincs? Mit hagyott maga után? Van-e űr a helyén? Van-e még sajtó Magyarországon? Egyáltalán: a sajtóról szól még ez az egész, vagy már valami egészen másról?

Kalmár Szilárd, a Munkások Újsága főszerkesztőjének írását olvashatják.

+++

 

A Népszabadság olyan volt, mint Kádár János. Maga sem akarta, hogy legyen, mégis meghatározója lett évtizedeken át a magyar mindennapoknak. 1956 zavaros napjaiban, a sztálinista Szabad Nép romjai alól nőtt ki, hogy aztán néhány nappal később már a szovjet katonai beavatkozással együtt visszatérők szócsöve legyen.

 

A Népszabadság nem volt legitim, miként a rendszer sem, néhány évvel később viszont azzá lett – hasonlóan a rendszerhez.

 

Nem véletlen, hogy Kádár napilapja a rendszert is túlélte és csak sok-sok finomhangolással sikerült elérni, hogy az '89 után gyökeresen mondjon mást, mint '89 előtt. Az olvasók nem igényelték a kádári múlttól való elhatárolódást, a lap szerkesztői gárdája igen. Ez a helyzet a lapot hozta a legrosszabb helyzetbe. Kialakult egy görcsösen semleges, értékmentes újságírói stílus, amely két és fél évtizeden át lett sajátja a lapnak.

 

A Népszabadság unalmas volt már a rendszerváltás előtt is és betegesen unalmassá lett a rendszerváltás után. Olyan kiváló és érzelmi alapú újságírásra képes embereket küldtek a konyharovatba, mint Bächer Iván és görcsös igyekezettel tartották a laptól távol azokat, akik szenvedéllyel és őszinte hittel akartak volna szembeszállni az ország fasizálódásával és Orbán Viktor totális hatalomra törekvésével.

 

Amikor ezt a lapot a kivégzésére kísérték, már régen halott volt.

 

Minden könnyes szemű tiltakozás ellenére elpusztításában társtettes volt az az MSZP, amely elindította lapot a megsemmisülés irányába azzal, hogy eladta tulajdonrészét. A lap munkatársai sem voltak őszinte hívei a lapért való harcnak. Többségük jól irányzott egzisztenciális ugrással menekült el a léket kapott hajóról. Ott voltak nekik a nem sokkal korábban rendezetté váló 168 Óra, Népszava munkahelyek, ahol pénzüknél maradtak és elvben ugyanazt folytathatták, amit addig csináltak.

 

Orbán megtehette volna, hogy saját szócsövet csinál a Népszabadságból, de nem tette meg és ez mindenki szerencséje. A napilap pályája így egy szép ívet mutat 1956 és 2016 között – hatvan évét, amikor eljutottunk Kádár kényszeredett elnyomásából Orbán cinikus vigyorú elnyomásába. Ha lenne sírja a Népszabadságnak, azon egyetlen virág sem lenne a pusztulás évfordulóján. Elpusztításakor mindenki sírt, ma már senki sem gyászolja. Igazi senki halottja, méltó a mai helyzet egész létéhez.

 

+++

Itt olvasható, mit írtak ugyanerről mások.

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek