Senkinek nem kívánom, hogy munkavállalóként megélje, ahogy egy nap alatt semmivé válik az a vállalat, amiben hisz, amit épít és amivel naponta azonosul.
2016. október 8-án jelent meg utoljára a Népszabadság.
Az Azonnali ennek apropóján a magyar közélet és közéleti sajtó személyiségeinek és alakítóinak véleményére kíváncsi. Hiányzik? Jó, hogy volt? Mire volt jó? Jó, hogy nincs? Mit hagyott maga után? Van-e űr a helyén? Van-e még sajtó Magyarországon? Egyáltalán: a sajtóról szól még ez az egész, vagy már valami egészen másról?
Tokár Géza felvidéki újságíró, politológus véleményét közöljük.
+++
Komáromban voltam gimnazista, Pozsonyba jártam egyetemre és utána is Szlovákiában ténykedtem, így gyakorlatilag semmilyen személyes kötelék nem fűzött a Népszabadsághoz – online portálként nem volt túlságosan olvasott és hírfogyasztóként a ledózerolt, majd archívumként legalább elérhetővé tett nol.hu sorsánál
sokkal inkább fáj, hogy az Origo politikai rovata teljesen olvashatatlanná vált.
A Népszabadság bezárását így már akkor is inkább csak gyakorló újságíróként tudtam értelmezni. Már ha a probléma értelmezésének számítjuk az értetlenkedést, hiszen ha a tulajdonosok fokozatosan, több lépcsőben építik le a kényelmetlenné váló lapot, akkor valószínűleg senki nem emlékezne meg az évfordulóról és valóban elhinné, hogy a felszámolásnak csak gazdasági oka volt (bár elképzelhető, hogy akkor meg a rendszerellenes harc intézményévé vált volna az újság).
Teljesen mindegy, hol állt a Népszabadság ideológiailag, több évtized alatt gyakorlatilag intézménnyé vált. Senkinek nem kívánom, hogy munkavállalóként megélje, ahogy egy nap alatt semmivé válik az a vállalat, amiben hisz, amit épít és amivel naponta azonosul.
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
