A Népszabadság eltüntetése

Úgy szüntették meg ezt a lapot is, ahogy pár évtized és némi önreflexió után felnőtt ember egy légynek sem árt. És ezt komolyan mondom.

2016. október 8-án jelent meg utoljára a Népszabadság.

Az Azonnali ennek apropóján a magyar közélet és közéleti sajtó személyiségeinek és alakítóinak véleményére kíváncsi. Hiányzik? Jó, hogy volt? Mire volt jó? Jó, hogy nincs? Mit hagyott maga után? Van-e űr a helyén? Van-e még sajtó Magyarországon? Egyáltalán: a sajtóról szól még ez az egész, vagy már valami egészen másról?

Most György Péter esztéta írását olvashatják.

+++

Akármilyen rettenetes volt a Népszabadság születése, olyan érdemtelenül és gyalázatosan intézték el, zárták be azok, akik egy éve megvették. Az újság valóban a magyar történelem egyik legsötétebb korszakában jött létre, egy félreérthetetlenül kíméletlen diktatúrában, azt hosszú éveken át olyan emberek szerkesztették, írták, akik valós és vélt szakértelmüket a Kádár-rendszerre pazarolták el, igaz, ők maguk nem így látták, lévén ugyancsak kommunisták voltak.

Ha úgy alakul, hogy ez a lap egyszerűen eltűnik 1989-ben, akkor senkinek egy szava sem lehetett volna. De nem ez történt. Évek alatt, fokozatosan átalakult, el- majd levált a Magyar Szocialista Pártról, független lett, s egyre kérlelhetetlenebbül az: két új nemzedék vette azt át, középkorú és fiatal emberek, akik pár év után már a lap nevét sem restellték, mert annyi idő telt el, hogy annak eredeti jelentése elkopott.

és nem újságot olvastak, akik még mindig a sorok között matattak, holott már csak a sorokat kellett volna követniük.

Akik megvették – azoknak közös fedőneve Mészáros Lőrinc. Ő nyilván egy fantom, úgy tűnik, maga sem érti, hogy mi történt vele: de akik kieszelték őt, nyilván tudták, mire használható.

Megvették hát a Népszabadságot, majd egyetlen pillanat alatt tönkretették. Ezzel egyrészt lehetetlen helyzetbe hoztak számos magyar ujságírót: de igaz, annyi embert tettek tönkre az elmúlt évtizedek, hogy erre hivatkoznom, szomorú, de elégtelen. A Népszabadság egyetlen pillanat alatt való eltüntetése szimbolikus cselekedet volt, ugyanakkor igen gyakorlatias aljasság is egyben.

Szükségük volt a lap eltüntetésére, mert az a politikai közösséget lehetetlenné tévő „kommunikációs tervnek” nevezett, az abszurd hazugságok folyamatos ismétlésére épülő ellentmondást nem ismerő társadalmi fantázia, amely nélkül a Fidesz újraválasztása elképzelhetetlen, ez a félelemből szőtt lojalitás addig működik, amíg nincsenek ellendallamok, érvek, logikák, szakmák, megfontolások. Ezért

A Népszabadság eltűnése persze a valóságban másként szimbolikus, mint a Fidesz kommunikációs gurui azt el s kigondolták. Nem az államszocializmus utolsó intézményeinek egyike tűnt el, hanem a demokratikus jogállam megszűnése volt és van eltűnőben. S ezt a Népszabadság eltüntetése jól reprezentálta.

Egy év után a Népszabadság munkatársainak jelentős része így-úgy, de ír valahol. A kormány pedig felvásárolt mindent, ami a médiapiacon felvásárolható volt, s ez bár nem szórakoztató. Ellenben gyalázatos és végtelenül leverő. A szabad sajtó nélkül politikai közösség, csak ez a nyomorult média vezérelte rettegésből álló egyetértés, a közös félelem kikényszerítése van.