Egy évvel a kvótanépszavazás után: a nagy szavak és a kis tettek ideje

Magyarország kormánya szerint az egy évvel ezelőtti kvótanépszavazás tétje az volt, hogy megállítsuk a kényszerbetelepítést. Egészen pontosan a következőt mondták: „elfogadhatatlan, hogy az Európai Bizottság 78 millió forintos fejenkénti büntetéssel fenyegetőzik arra az esetre, ha a tagországok nem fogadják el a kényszerbetelepítést. Eközben egy magyar emberre 1 millió forint uniós támogatás jut. Brüsszelt meg kell állítani.”

Egy évvel ezelőtt velem együtt több millió ember, köztük én is, járult az urnákhoz, és szavazott nemmel: a népszavazás a bár nem volt érvényes és eredményes, de „politikailag érvényes” volt, a kormány pedig még saját bevallása szerint is megfelelő felhatalmazást kapott ahhoz, hogy megakadályozza, hogy a kötelező elosztási mechanizmus keretében hazánkba érkezzenek nem magyar állampolgárok.

A népszavazás óta eltelt egy év mérlege ehhez képes kettős: Magyarország ugyan a bírósági pert a kötelező betelepítésről elvesztette, de az is tény, hogy egyetlen nem magyar állampolgárt sem telepített Magyarországra az Európai Unió. Ha azonban megpróbálunk Orbán Viktor péntek reggeli Kossuth-rádiós interjúin és Németh Szilárd sajtótájékoztatóin túllépni, akkor

Nehéz is lenne, mert valójában nincs is mivel harcolni. A kötelező kvóta ugyanis politikai értelemben, még Martin Schulz szerint is megbukott. Amikor Szél Bernadett elmondta a Parlamentben, hogy senki sem akarja már a kötelező betelepítést, Orbán Viktor nagyon cselesen az LMP EP-képviselőjének, Meszerics Tamásnak egy több mint egy évvel korábbi megjegyzését idézte válaszul, mely szerint szükség van a kvótarendszerre. A két időpont között azonban egy alapvető tényező megváltozott: a migrációs válság jelentősen mérséklődött, mivel a balkáni útvonalon tartó ellenőrizetlen tömeg csökkent.

Ennek elsődleges oka pedig nem a kerítés, nem a Fidesz sajtóosztályának egyre militánsabb hangú billentyűnyomkodásai, sőt még csak nem is a liberális médiadiktatúrával szemben bátran kiálló Magyar Idők-publicisztikák. Sajnos, bármennyire is szomorú hír, de

Az adatok nem hazudnak: a UNHCR statisztikái szerint 2016 első három hónapjában még 151 452 ember érkezett Görögországba Törökországon keresztül hajókkal, míg 2017-ben ugyanabban az időszakban csupán 2813.

Természetesen ettől függetlenül Angela Merkel menekültválságra adott első reakciója hibás volt. Azonban az azóta eltelt időszakban az általa tető alá hozott török, illetve a tervezett líbiai, egyiptomi és tunéziai megállapodáson kívül érdemi megoldási javaslat nem merült fel az Unióban. Igaza volt Orbán Viktornak, amikor azt mondta, hogy „amikor csőtörés van egy lakásban, lehet arról vitatkozni, hogy melyik szobába mennyi vizet engedjünk be, de a csőtörésnek ettől nem lesz vége.”

A kvótanépszavazáson nekünk, nemmel szavazóknak természetesen igazunk volt abban, hogy ameddig nincs egységes határvédelem, addig az Unió nem is dönthet arról, hogy melyik tagállamban ki telepedhet le és ki nem. A Merkel-Erdogan megegyezésnek nem véletlenül nem Juncker-Erdogan megegyezés lett: a válságot ugyanis nem az EU vezetése, hanem az Unió legerősebb tagállama kezdte el megoldani.

Az EU-nak csak olyan hatásköröket szabad adni, amelyhez eszközöket is kap, azaz ahol valóban hatékonyan képes működni. Ha az Uniónak csak elvi hatáskörei vannak, ha nincs módja vagy ereje meghozni és végrehajtani a döntéseit, az csak tovább rombolja az Unió hitelét. Márpedig a kvótarendszerrel pont ez a helyzet: hozzon bármilyen döntést is végül a bíróság, a Bizottság a valóságban képtelen lesz akár Magyarországot, akár más tagállamot arra kényszeríteni, hogy valóban befogadjon olyan állampolgárokat, akiket nem akar.

Ezért is hasznos a kötelező betelepítési kvóta és maga a migráció a kormánynak. Harcolni lehet ellene, vannak benne féligazságok is, de a munka érdemi részét elvégzik helyette mások.

Ha Orbán Viktort most megkérdeznénk a 2018-as országgyűlési választások tétjéről, akkor bizonyosan azt válaszolná, hogy arról kell majd döntenünk áprilisban, hogy kénytelenek leszünk-e ki tudja hány százezer gazdasági bevándorlót befogadni, illetve, elveszíti-e az állam azon jogát, hogy eldöntse, ki élhet a területén.

És természetesen a liberálisok (és/vagy baloldaliak), a magyar ellenzék, a nemzetközi és hazai nem kormánypárti média, és persze ezeknek a csoportnak a közös finanszírozója, Soros György, mind azért küzdenek, hogy Magyarország lemondjon ezen jogáról. Erről szól a Soros-terv, a titkos összeesküvés, melynek célja, hogy feloldja a nemzetállamok etnikai homogenitását, amely multikulturális társadalmakat akar mindenhol létrehozni, hogy aztán azokat könnyebben tudja a finánctőke, az Európai Bizottság és az Egyesült Államok uralma alá hajtani. 

Ma ugyanis az a helyzet, hogy Magyarország nem a kerítés, és végképp nem a kvótanépszavazás miatt tudja továbbra is kontrollálni, hogy ki lép a területére. Magyarország Angela Merkel kompromisszumkereső és a valódi lépésekre koncentráló politikájának köszönheti ezt leginkább.

A kvótareferendum egy éves évfordulójának legfontosabb tanulsága ezért pont az, hogy a migrációs válságot sem hangzatos közleményekkel, kemény mondatokkal, óriásplakátokkal és hangos kiabálással, hanem higgadt és kompromisszumkereső politikával lehet legyőzni.

A szerző az LMP elnökségi tagja, az Azonnali-bulik fővédnöke

+++

Olvasta Pápay György vitaindító cikkét a kvótanépszavazás évfordulója kapcsán? Itt elolvashatja!