Állandósult blöff és konteókampány – egy évvel a kvótanépszavazás után

Pontosan egy éve, 2016. október 2-án tartották meg a köznyelvben kvótanépszavazásként elhíresült, a kormány által kezdeményezett országos népszavazást. A referendum – és a körülötte zajló politikai tűzijáték – sok mindenről szólt, de legkevésbé az Európai Bizottság által javasolt, az unió területére érkező menekültek tagállamok közti elosztását célzó eljárásról.

A történtekre nemcsak az ilyenkor már-már kötelező évfordulózás okán érdemes visszatekinteni, hanem azért is, mert talán nem túlzás azt állítani: a referendum és a hozzá kapcsolódó eseménysor fordulópontot jelentett a magyar politikában. Hogy ez valóban így van-e, az persze csak több év távlatából igazolható, de azt már most kijelenthetjük, hogy

Mielőtt erre rátérnénk, érdemes leszögezni, hogy az alábbi írás nem kíván állást foglalni abban a kérdésben, jó ötlet-e a menekültek kvóták szerinti elosztása, van-e az Európai Uniónak értékelhető migrációs politikája, és képes-e az unió több millió – legális és illegális – bevándorló befogadására. (Egyébként nem jó, sajnos nincs, és nem képes.)

A népszavazásnak ugyanis vajmi kevés köze volt magához a migráció problémájához. Annál több volt viszont a Fidesz azon politikai problémájához, hogyan tartsa játékban egyetlen aduját a választásokig, miután a 2015-ben tetőző, kelet felől érkező menekülthullámot a magyar határkerítés (na jó, valójában az uniós-török paktum) az év végére megállította.

Másképpen fogalmazva: míg korábban is nyilvánvaló volt, hogy a kormány politikai terméket gyárt egy általa – egyébként több szempontból helyesen – felismert problémából kiindulva, addig

Ezt azért sem árt hangsúlyozni, mert sokan vannak, akik állításuk szerint nem szimpatizálnak ugyan a Fidesz hatalomgyakorlásával, de egyetértenek az általa képviselt migrációs politikával. Csakhogy a kettő nem elválasztható egymástól: éppen a 2016-os népszavazás mutatott rá, hogy a migráció kérdésének napirenden tartása a kormányzati hatalomgyakorlás eszközévé vált.

Következmények nélküli népszavazás

Ami a 2016-os népszavazást igazán különlegessé tette, hogy egyetlen percig sem volt világos, mi a várható közjogi következménye. Ez elsőre puszta jogászkodásnak tűnhet, pedig egyáltalán nem az. Ezt a kérdést a józan ész diktálja: mégis mire kötelezi a kormányt egy érvényes és eredményes népszavazás?

A NATO-népszavazásról tudni lehetett, hogy érvényessége esetén csatlakozni fogunk egy katonai szövetséghez (vagy nem); a vizitdíjról és a kórházi napidíjról tartott népszavazásról tudni lehetett, hogy érvényessége esetén a kormány kénytelen lesz eltörölni a vizitdíjat és a kórházi napidíjat (vagy nem). Egy népszavazás politikai következményei persze jóval túlmutatnak a közjogi következményein: a vizitdíj és a kórházi napidíj 2008-as eltörlésének politikai következménye az MSZP–SZDSZ-koalíció felbomlása lett.

„Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulás nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?”

A fideszes kommunikáció a közjogi következmények helyett a politikai következményekre helyezte a hangsúlyt: azt érzékeltette, hogy a népszavazás „történelmi”, illetve „sorsfordító”, mivel csak ezáltal állítható meg a „Brüsszel” által tervezett „kényszerbetelepítés”. Az azonban mindvégig homályban maradt, milyen lépéseket tenne a kormány a népszavazáson nyert felhatalmazás birtokában, és egyáltalán mire adott volna felhatalmazást a népszavazás, ha érvényes lett volna.

A kampány egyik legbizarrabb mozzanata az volt, amikor a miniszterelnök másfél héttel a referendum előtt a következőket mondta az Origónak: „Ha el akartam volna mondani, hogy a népszavazás után mit kell tenni, akkor elmondtam volna. Azért nem mondtam el, mert nem akartam.” Ezt erősítette a fideszes médiagépezet is, amikor azt sulykolta, hogy a jó csapatkapitány sem árulja el a nyerő stratégiát, mielőtt felmenne a pályára. Annak eldöntését, hogy

az olvasóra bízzuk.

Erre a kérdésre már csak azért sem kaphatunk egyértelmű választ, mert a kampány utolsó hetében – amikor a Fidesz valószínűleg már pontosan érzékelte, hogy nem lesz meg a kellő részvétel az érvényes népszavazáshoz – éles fordulat állt be a kormányzati kommunikációban. Orbán Viktor ekkor már arról beszélt, hogy az érvényességnek puszta „érzelmi jelentősége” van, és hirtelen az is kiderült, hogy a népszavazásnak mégis lesz valamiféle közjogi következménye (érvénytelenség esetén is!), méghozzá egy alkotmánymódosítás.

Ez a fejlemény két okból is pikánsnak mondható. Egyfelől a Jobbik korábban jelezte, hogy támogatna egy ezirányú alkotmánymódosítást, így felmerül a kérdés, hogy ha valóban ez volt a cél, mégis mi szükség volt a népszavazásra. Másfelől maga az alaptörvény egyértelműen kimondja, hogy az alaptörvény módosítására irányuló kérdésről nem lehet népszavazást tartani. Vagyis,

Más kérdés, hogy végül ez a terv is kútba esett, ironikus módon éppen az azt korábban támogató Jobbik miatt.

Bűnben fogant, bűnnel végződött

A népszavazás érvénytelensége és következmény nélkül maradása persze egy cseppet sem zavarta a Fideszt. Ugyanis többé-kevésbé mindvégig nyilvánvaló volt – visszatekintve pedig különösen az –, hogy a referendumot nem valamiféle konkrét cél elérésére írták ki, hanem elsősorban a vele járó több hónapos kampány és tematizációs lehetőség miatt. Maga a kampány pedig új minőséget hozott a korábban sem mindig magasröptű magyar politikába.

Itt elsősorban nem is a Fidesz nem hivatalos vagy „kiszervezett” kampányára gondolunk, amellyel bárki találkozhatott a közösségi médiában: a „hogy nézel majd a gyerekeid/unokáid szemébe, ha nem mész el szavazni” típusú üzenetekre és mémekre, a migránsokkal kapcsolatos valódi és álhírek tömegére, valamint a legváltozatosabb konteókra. (Pedig ez is megérne egyszer egy komolyabb elemzést.) És nem is a fideszes képviselők lakossági fórumaira, amelyeken rendre kiderült, hogy senki sem szeretné, ha terroristákat költöztetnének a szomszédjába. Hanem arra, hogy

például amikor Orbán Viktor arról beszélt: „Brüsszelnek” az a terve, hogy baloldali vezetésű városokba telepíti a migránsokat, ezért az ott élőknek nagyon oda kell figyelniük, nehogy véletlenül „rosszul szavazzanak” október 2-án.

A kormányzati kommunikációnak ez az apokaliptikus irányvonala, amelyet akkor még – jóhiszemű olvasatban – a túl magasra emelt érvényességi küszöb miatti mozgósítási kényszernek lehetett betudni, mára a politika mindennapi beszédmódjává vált. Fontos azonban hozzátenni, hogy nem csak a retorika változott. Ennek szimbóluma a népszavazás „előjátéka”, amelyről kevés szó esett ugyan a referendum vonatkozásában, de mégis kétségtelenül összetartoznak.

2016. február 23-án történt, hogy a Nemzeti Választási Irodánál kopasz verőlegények megakadályozták, hogy a szocialista Nyakó István népszavazási kérdést nyújtson be a vasárnapi boltzárról. Hogy miért volt szükség ilyen drasztikus lépésre, az nem volt igazán érthető, amíg másnap, február 24-én Orbán Viktor be nem jelentette, hogy a kormány is referendumot kezdeményez, méghozzá a menekültkvótáról. Mindezt nehéz másként értelmezni, mint hogy a stratégák szeme előtt egyetlen cél lebegett: nehogy egy másik népszavazási kezdeményezés ellopja a show-t a Fideszé elől. Ezt kellett mindenáron megakadályozni, amit egy alsóbb döntéshozói szinten kigyúrt kopaszokkal oldottak meg.

Ha spekulációnak tűnik is, hogy a Fidesz népszavazása elve „bűnben fogant”, annál nehezebb vitatni, hogy egy mára sajnos egyre szokványosabb bűnnel végződött. Közismert, hogy a Jobbik az érvénytelen referendum után feltételhez kötötte a fideszes alkotmánymódosítás támogatását: a letelepedési kötvények kivezetéséhez. S bár a Fidesz addig arról beszélt, hogy semmi sem fontosabb az alkotmánymódosításnál, ezt az árat nem volt hajlandó megfizetni érte. Kissé szarkasztikusan akár úgy is fogalmazhatunk:

2016. november elején, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az alaptörvény hetedik módosítása nem fog átmenni az Országgyűlésen, az addigra már összehangoltan működő kormányzati médiagépezet – Terry Blackkel és Zuschlag Jánossal felturbózva – bedobta Vona Gábor ellen a homoszexualitás vádját. Ahogy a szürrealitásban ragadt kormányzati kommunikáció esetében, úgy itt is elmondhatjuk: ami akkor egyszeri bosszúnak tűnt, az mára napi rutinná vált. Ehhez elég a nyugdíjasfaló Vona-kép kialakítására utalni, vagy arra – hogy ne csak Jobbik-közeli példát hozzunk –, hogyan nyilvánít civil aktivistákat nemzetbiztonsági kockázattá a Fidesz.

Tényeken túliak társasága

Ha így tekintünk vissza a 2016-os referendumra, és nem csak a közpénzmilliárdokból finanszírozott kampányt idézzük fel, akkor elmondhatjuk, hogy a népszavazási startpisztoly eldördülése új korszakot nyitott a kormányzati politikában. Nem mintha a 2010–2014 közötti ciklusra ne lett volna igaz, hogy a Fideszt elsősorban saját hatalmának megtartása és megszilárdítása vezérelte, amikor a maga képére formálta a teljes közjogi rendszert.

S a kormánypártok már ekkor megtalálták a maguk újabb és újabb ellenségképét – a bankokat, a multikat, az Európai Uniót –, de az ellenük folytatott küzdelem még nem vált teljesen virtuálissá. Ahogy a 2015-ben jelentkező migrációs nyomás sem volt virtuális, sőt ma is olyan kihívást jelent Európa számára, amely alapvetően meghatározhatja az unió jövőjét.

2016-ban viszont valami megváltozott.

Nem az Európai Unió migrációs politikájának egy hibás eleme ellen harcoltunk – vagy akár az unió migrációs politikájának egésze ellen –, hanem egy olyan „brüsszeli” terv ellen, amely sohasem létezett. S ebben a harcban kiemelt szerep jutott a valóság tudatos torzításának, a féligazságokra épülő teljes hazugságoknak, a tények szelektív hangsúlyozásának, illetve elhallgatásának.

Ennek szimbolikus példája, amikor a népszavazást követően a kormánypárti politikusoknak és újságíróknak ki sem volt szabad ejteniük a szájukon az „érvénytelen” kifejezést. Csak a 98 százalékról lehetett beszélni, s máig visszatérő érv, hogy 3,3 millió ember szavazott egyformán. Arról kevesebb szó esik, hogy egyáltalán miért kellett szavazniuk, ha Magyarországon a kvóta kérdéséről soha nem volt vita, és menekültügyben viszonylag széles körű – egyértelműen elutasító – társadalmi konszenzus uralkodott.

Sorosnál keresve sem találni megfelelőbb alanyt egy újabb konteó-kampányhoz: lehet küzdeni a Soros-terv, a Soros pénzelte civilek vagy akár a Soros-egyetem ellen (Németh Szilárd szerint – nehogy itt említés nélkül maradjon – ma már az ellenzék is csupa kis Sorosból áll). Mindez logikus folytatása annak, ami 2016-ban elkezdődött, s egyelőre nem látszik, mikor fog újra kopogtatni a valóság a virtuális politika ajtaján.

Már csak azért sem, mert a 2016. októberi érvénytelen referendum másik nagy tanulsága az volt, hogy erre a fajta politikára a közöny az adekvát válasz. Ami működhet ugyan egy népszavazás esetében, de egy országgyűlési választáson sajnos már édeskevés. Ott ugyanis – tetszik vagy sem – mind a virtuális politika közvetlen címzettjei, mind az előle a közönybe menekülők egyaránt a Fideszt fogják erősíteni.