Nem a fegyverkovács szerződtetése rontja meg az LMP lelkét. A morális kérdés akkor jöhet a képbe, mikor választani kell, hogy melyik fegyvert használja a párt – aki félti az LMP morális tőkéjét, ekkor féltse!
Felhördült a magyar politizáló internet. Az Azonnali brékingelte: az LMP leigazolta Ron Werber kampánytanácsadót és kisebb démont! Hű! Ha! Milyen morális mélységbe merült az LMP ezzel a lépésével?!
Semmilyenbe.
Hiába ajvékolnak az LMP-ellendrukkerek, Ron Werbernek mint tanácsadónak semmilyen morális dimenziója nincs. A mumus mivolta egy önfelmentő mítoszkészítés eredménye. Teljesen abszurd, hogy egy tanácsadót okoljon bárki azért, ahol a mai magyar politika, különösen a kampányolás színvonala tart. Persze, érthető a dolog. Jó, nekem hivatalból érthető minden, ami politika, de akkor is. Minden afelé mutatott, hogy a Fidesz megnyeri a 2002-es választásokat, aztán mégis elvesztették.
Magyarázat kellett arra, hogy „hogyan veszthettünk, ha mi vagyunk a jobbak?!”. Önmagában a „posztkommunista” MSZP biztosan nem lehetett képes arra, hogy legyőzze a Polgári Magyarország zászlóaljait. Akkor bizonyára sportszerűtlen módon csaltak/sátáni erőket mozgattak meg/külföldről kaptak segítséget/mindegyik egyszerre. Így lett Ron Werber a Fidesz mumusa és mentsége.
A ronwerberezésre válaszul pedig a baloldal finkelsteinezésbe kezdett. Vagy éppen habonyárpádozásba. A lakosság pedig fogékony erre.
A tanácsadók háttéremberek, a szerződésük, a munkafeltételeik nem nyilvánosak. Nem nyilvános, tehát titkos. Titkos, tehát gyanús. Gyanús, tehát mutyi. Ideális mumusalapanyag.
Szóval a politikusokat a kényelem is hajtotta, mikor bűnbakot képeztek a kampánytanácsadókból és spin doctorokból. Nem csak itteni jelenség ez, az évezred elején például az angol politikában vádolták a szopórollerre felültetett toryk a Munkáspártot azzal, hogy „a spin pártja”. Az ottani közhangulatot efelé formálta az egyébként kiváló The thick of it című sorozat is, amit ezúton ajánlok minden politikus-aspiránsnak. Közben meg hazugság az egész. A közbeszédet nem a tanácsadók alakítják, hanem a politikusok, tehát közvetve az őket megválasztók.
A tanácsadókat okolni a politika színvonaláért olyan, mintha Hirosimáért és Nagaszakiért nem Trumanra lenne dühös, aki haragszik az atombombáért, hanem Teller Edére. (Disclaimer: ezt csak a példa kedvéért hoztam fel, én speciel pont nem haragszom Trumanra. Akkor a japánokat és a szovjeteket ismerve a helyes döntés a bomba bevetése volt.)
A politikus nyerni akar, és ehhez a tanácsadó megadja az eszközöket, amik közül viszont a politikus válogat. Márpedig a tanácsadó az adott közeghez igazítja az eszköztárát, vagyis abból főz, ami van. Olyan javaslatokat tesz, amik az adott közegben a leghatékonyabbak.
Az adott közeget a választók adják. Ha a választónak nem tetszik Ron Werber, Arthur Finkelstein vagy Habony Árpád – akkor neki igazából saját maga nem tetszik.
Na persze, ezt kimondani nem jelent jó pontokat a politikában, könnyebb beállni a háttéremberek szidásába, mint szembenézni és szembesíteni a valósággal.
Visszaköszön itt egyébként az is, hogy Magyarországon tartja magát a szakértők és politikusok összemosása, ami totális fogalomzavar. Erről egyszer és mindenkorra le kéne szokni: a politikus eldönti (ezért is hívják döntéshozónak is), hogy mi legyen, a szakértők és tanácsadók pedig elmondják, hogy azt hogyan lehetséges elérni, annak milyen hatása lesz és azokat a hatásokat hogyan lehet kezelni.
Vagyis: a politikus reszortja a „mit”, a szakértőé/tanácsadóé a „hogyan”, és a kettő szigorúan különválik.
Ha nem a politikus mondja meg, hogy mi legyen, akkor egy másik angol sorozat realitása érvényesül: a Yes minister sir Humphrey-ja dróton rángatja a társadalmat megváltoztatni akaró minisztert, és eléri, hogy ne változzon érdemben semmi. A szakértők, tanácsadók, közszolgák nagyon jól meg tudják magyarázni, miért kell a könnyebb utat választani, de a politikusnak pont az a dolga, hogy a helyes, ámde nehezebb úton haladjon végig az ország érdekében – ha kell, maga előtt vagy mellett hajtva a tanácsadókat.
Újabb allegóriával élve: sajnos el kell fogadnunk, hogy a politika sokban hasonlít a harchoz, és ebben az esetben a kampánytanácsadók a fegyverkovácsok. Ők a vevő (jelen esetben a politikus) elé tárják az eszközök széles skáláját, a politikus pedig választ, hogy melyiket használja. Még egyszer: a politikus dönti el, hogy egy eszközt használ-e vagy nem. Rendszerint tudatában annak, hogy az eszköz milyen hatást fejt ki hosszú távon is. Tudta az MSZP kampánystábja 2002-ben, hogy a köteles beszéd kiforgatása ronda dolog? Bizonyára tudta. Ezt mérlegelve döntöttek úgy, hogy mégis bevetik. Úgy gondolták, megéri.
Lehet arról vitatkozni, hogy tényleg megérte-e, a 23 millió román toposzáról már nem is beszélve, de a politikai döntés felelősségét a tanácsadóra testálni teljesen fals hülyeség.
Ráadásul bennfentesek szerint igazából nem is ez Ron Werber specialitása, hanem az aktivisták motiválása és a hálózat energiájának növelése. Ezt én is alá tudom támasztani: találkoztam 2002-es Ron Werber által jegyzett kampányolási kisokossal, teli volt olyan tanácsokkal, amik egy sikeres helyi kampány technikai feltételeiről szóltak.
Vagyis visszatérve az eredeti kérdéshez: az LMP szerződtetett egy közismert fegyverkovácsot. Fölösleges azon hőbörögni, hogy a kovács milyen fegyvereket kovácsol ki a pártnak, mikor a párt dönti el, hogy melyiket használja. Nem a kovács szerződtetése rontja meg az LMP lelkét. A morális kérdés akkor jöhet a képbe, mikor választani kell, hogy melyik fegyvert használja a párt – aki félti az LMP morális tőkéjét, ekkor féltse! De ez még jóval később lesz, nem a következő hetekben.
Addig mindenki habitusától függően reménykedhet, hogy a vevő a megfelelő eszközöket választja ki az arzenálból, és azokat nem öntökönszúrásra használja majd.
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
