Nem lesz se atomháború, se világháború Észak-Korea miatt

2017.08.18. 08:45

Szokásosnak mondható az aktuális krízis Koreában, abból a szempontból is, hogy a szokásos módon egy kicsit messzebbre mennek az észak-koreaiak. Ugyan az ügyben nem jelenik meg Soros György, nem fenyeget újabb menekülthullámmal a dolog, és pénzt sem várunk Észak-Koreától, ennek ellenére mégis van annyi világpolitikai jelentősége, hogy ha késéssel is, de hazánkba is eljutott, mint téma.

Sajnos azonban a késés, és a világpolitika iránti alacsony lakossági érdeklődés miatt a tényanyagot már felhígította a megmondóemberek #mindmeghalunk típusú szenzációhajhász címadása, illetve prezentációja. Világméretű atomháborút vizionálnak az ügyeletes nógrádigyörgyök, ami nem feltétlenül az ő hibájuk, mivel az amerikai tévés személyiségek is (köztük a „zászlóshajó” Stephen Colbert) hozzájárultak az általános riadalomhoz. Miközben a valóság ennél sokkal prózaibb.

Tovább tologatják az Észak-Korea-problémát

Ha józan ésszel nézzük a dolgokat, rájövünk, hogy egy dolog biztos: nem lesz se atomháború, se világháború Észak-Korea miatt. Egyszerűen nem ér annyit, és nem is akkora tényező. Hogy mi fog akkor történni? Jó eséllyel a szokásos: egy darabig kardcsörtetés, majd visszakozás a kicsikét megint kijjebb tolt vörös vonal mögé. Ez megy évtizedek óta, és még jó pár évig fog folytatódni.

Hosszú távon ez a legrosszabb eredmény, de sajnos a politikusok (főleg a választott és leváltható politikusok) hajlamosak megelégedni azzal, ha egy problémát későbbre tolnak, amikor majd lehetőleg az utódjuknak kell megbirkózni vele. Ez a módszer általában azt eredményezi, hogy egy kezelhető, de népszerűtlen probléma addig lesz tologatva, amíg katasztrofális méretű lesz, és sokkal nagyobb veszteséggel lehet megoldani, mint ha már az elején kezelték volna. Ha ez a jelenség külön nevet kap nemzetközitanulmányok-kurzusokon, azt jó eséllyel Észak-Koreáról fogják elnevezni.

Valahányszor „sikerül a tárgyalóasztalhoz kényszeríteni” az aktuális Kimet, valahányszor „győzött a béke és a józan ész”, igazából újra nyert a Kim-rezsim.

Időt nyert, hogy kifejleszthesse az atombombáját, aztán az interkontinentális ballisztikus rakétáját, hogy egyszer tényleg eljuthasson addig a pontig, amikortól valódi atomhatalom lesz. És ezáltal gyakorlatilag sérthetetlen. A félreértések elkerülése végett: nem arról van szó, hogy Észak-Korea egyszer eljutna arra a fejlettségi szintre, hogy legyőzhesse akár Amerikát, akár csak Dél-Koreát. Nem: az a hajó elúszott, amikor az USA megnyerte a hidegháborút és gazdaságilag és technológiailag végletesen elhúzott Észak-Korea mellett (és vele együtt Dél-Korea is).

Mit akar akkor az észak-koreai rezsim?

Röviden: fennmaradni.

Teljesen jogosan beszélhetünk Kim-dinasztiáról, vagyis Észak-Korea vezetősége tényleg úgy viselkedik, mint egy uralkodóház. Méghozzá a durvábbik, oszmán-török verzióból, ahol elvárás volt, hogy a kijelölt örökös megfojtsa az összes potenciális trónkövetelő rokont (jellemzően testvért, féltestvért és a nagyon precízek az unokatestvérüket is), ahogy azt tette Kim Dzsongun a nagybátyjával, Csang-Szongtekkel. Egy dinasztiának az elsődleges célja, hogy a család megmaradjon minden áron, méghozzá lehetőleg az aktuális ág. Az oldalág (például Kim Dzsongnam) feláldozható a stabilitás érdekében.

A dinasztia fennmaradása belülről már biztosított. Az elit kellő mértékű kényelemben és félelemben él, hogy ne legyen érdekelt a rendszer megváltoztatásában, a nép pedig 60 év éhezés és indoktrináció után aligha lenne képes tömeges rendszerellenes megmozdulásra. Vagyis belső veszély nincs. Külső annál inkább. Az elszigeteltség és a technikai és gazdasági lemaradás egyre nő, úgyhogy az aktuális uralkodónak egyre nagyobb fejfájást okozhat, hogy elkerülje Szaddám sorsát.

Mivel Észak-Korea összehasonlíthatatlanul gyengébb Amerikánál és a rendszer maga (mint minden végletekig centralizált, terrorra épülő rendszer) sokkal sebezhetőbb, mint Dél-Korea,

Kimék számára a járható út az, ha elérik, hogy túl költséges legyen elmozdítani őket. Ennek legfelső foka az atomfegyver:

talán akkor érezheti magát egyszer végre biztonságban a Kedves Vezető, ha képes egy háborús vereség esetén atomsalakot csinálni előbb csak Szöulból, aztán Tokióból, majd egyszer Kaliforniából is. Ennyit a demokráciaexport nem ér.

Simán pontot tehetnének az ügy végére

A környező államok viszont csak egyre nyugtalanabbak lehetnek, ha Kimék tényleg atomfegyverre tesznek szert. Jelenleg majdnem tízezer nehézágyú csöve áll Szöul felé. Mégis könnyebb lenne most, egy komoly ágyúzás után újjáépíteni, mint később, egy atombomba után.

Ráadásul a kapacitás meg is lenne ahhoz, hogy most tegyenek pontot az Észak-Korea-ügy végére. Persze, egy olyan bezárkózó birodalom esetében, mint Észak-Korea, minden csak spekuláció, de az előző esetekből kiindulhatunk. Például Jugoszláviáéból: a szerb hadsereg sokkal könnyebben hozzáfért fejlett védelmi technológiához, mint Észak-Korea, aminek az évtizedes elzártsága egyre inkább kezd fájóan nyilvánvalóvá válni. Mégis, amikor a NATO légicsapásokat hajtott végre Szerbia ellen, gyakorlatilag szabadon röpködhettek a délszláv légtérben a NATO-repülőgépek, egyetlen egyszer sikerült lelőni egyet, ahhoz is vajdasági magyar ütegparancsnok kellett.

Ebből kiindulva, és figyelembe véve az azóta eltelt húsz évet, komoly esélye van annak, hogy

az USA-Dél-Korea-szövetség annyira elhúzott gazdasági és technológiai fejlettségben, hogy egész Észak-Koreát le tudnák bombázni oda-vissza, komolyabb katonai veszteség nélkül.

A harcok után a következő feladat a humanitárius katasztrófa elkerülése, azaz inkább kezelése lenne. Az elemzők menekülthullámot feltételeznek és az újjáépítés költségeitől féltik Dél-Koreát, kiemelve a két ország közötti fejlettségbeli különbségeket. Szerintem viszont pont ez könnyítené meg a dolgot: ahol az alapvető élelmiszerek is hiánycikknek számítanak, ott igen könnyű pozitívan motiválni a lakosságot, hogy részt vegyen a romeltakarításban. Amerika és Dél-Korea gazdasági erejét figyelembe véve valószínűleg nem jelentene súlyos érvágást élelmiszerrel ellátni Északot, gyakorlatilag annyiból kijönne, amennyit az ott élő háztartások egyébként kidobnak. Én igazából amiatt aggódnék, nehogy tömegesen túlegyék magukat – kifejezetten fontos lenne fokozatosan kezelni az egyszeri észak-koreaiak alultápláltságát, hogy a gyomruk hozzászokhasson ehhez az új, jóllakottságnak nevezett érzéshez.

Persze, kiszámíthatatlan hogy a több mint hatvan éve folyamatosan agymosásnak alávetett tömegek hogyan reagálnának a kapitalista megszállókra, de a teherautókon hozott élelmiszer valószínűleg elnyerné a többség támogatását.

Vagyis jóval könnyebb lenne a nyertes háború után a békét is megnyerni, a Közel-Kelettel ellentétben.

Miért nem történik ez mégsem?

Leginkább Kína miatt.

Kínának megfelel Észak-Korea mint ütközőállam az amerikai csapatoknak otthont adó Dél-Koreával szemben. A kínai vezetés félhivatalos újságjában nemrég le is írták: ha megtámadják Észak-Koreát, akkor meg fogják védeni. Ha azonban Észak-Korea lő először, akkor semlegességet fognak tanúsítani. Ez logikus is: ha Kim Dzsongun annyira elborul, hogy képes megtámadni az Egyesült Államokat, akkor egyértelműen elvesztette a racionalitását és még Kína számára is veszélyesebb megtartani, mint veszni hagyni.

Ugyanakkor ez a pufferzóna már most nagyon kínos Kínának, csak az a kérdés, hogyan érné meg nekik is megszabadulni tőle?

Itt jön a képbe Donald Trump.

Zseniális üzletembernek tartja magát, és elmondása szerint szót ért Kínával: itt a kiváló alkalom mindkettőt bizonyítani! A kínos szövetségestől való megszabaduláson kívül bedobhatja az egész félszigetről való kivonulást is. Elvégre azért vannak ott az amerikai csapatok, hogy Észak-Koreától megvédjék Dél-Koreát. Így gyakorlatilag egy „baráti állam” és egy „potenciális ellenfél” helyett egy egész félszigetnyi semleges országot tudhatna a szomszédjának Kína.

Ráadásul, ha a háború utáni újjáépítésben kellő mértékben segítenek, talán sikerül maguk felé édesgetni az immár egyetlen Koreát. Mindehhez persze az kell, hogy „A Donald” felébressze a vállalkozói szellemet az alapból gyanakvó és óvatos Kínai Kommunista Pártban: nem kis feladat. De a célt figyelembe véve, talán az egyetlen eset lenne, hogy a szabad világ nagy része neki drukkoljon.

Tudna-e hatni Trump Észak-Koreára?

Ha Kínával nem is, Észak-Koreával már szót értett az amerikai elnök: Kim Dzsongun jóval óvatosabban jár el, amióta Trump olyan szóképeket („fire and fury” – vagyis tűzzel és haraggal) dobott be, amik az észak-koreai állami tévének is becsületére válnának. Valószínűleg az észak-koreaiak megérezték, hogy Trump egy agresszív amatőr például Obamával szemben, szociopata jellemvonásokkal, és nem biztos, hogy tudomásul veszi, hogy a háború rossz és elkerülendő. „Ez olyan, hogy meg is teszi” – járhat a fejükben, a fenyegetőző Trumpot hallva.

Lehet, hogy igazából erre kéne építeni.

A legutopisztikusabb, legidealistább elképzelés az lehetne, hogy Trump tényleg akkora üzletember, amekkorának beállítja magát, és jól adagolt fenyegetéssel és jutalommal ráveszi Kimet, hogy lazítson a totalitárius rendszeren,

nyissa meg újra a keszongi ipari parkot és engedjen be egy kicsit a Nyugatból, annyit, amennyit már a lakosság is élvezhet. Diktatúráknál jellemzően csak a lábat kell betenni az ajtóba, és hamarosan magától kinyílik. Ha megindul egy lazítás, egy reformfolyamat, azt aligha lehet hosszú távon visszafordítani. Mint az történt a nagy szomszéd Kínával. Ebben talán egyedi Észak-Korea: az államalapító halála után a fia ugyanúgy vezette tovább az országot, minimálisan sem lazított a gyeplőn, így sikerült máig mozdulatlannak megőrizni a társadalmat. Ha csak egy kicsit sikerülne ezen lazítani, a folyamat egy idő után öngerjesztő lehetne.

Nem említettem az oroszokat, mivel igazán komoly befolyásuk nincs a félsziget ügyeiben, még ha közel is vannak. Valószínűleg itt is úgy járnának el, ahogy máshol is: ott tennének keresztbe az USA-nak és szövetségeseinek, ahol tudnak. Mindezt talán lehet semlegesíteni, ha Trump Putyin és az oroszok hiúságának hízelegve bevonja őket a Kínával való üzletelésbe. Na nem annyira, hogy megzavarják a bilaterális alkut, csak annyira, hogy megint világhatalomnak hihessék magukat az olajár következő eséséig.

Tehát a valóstól a sci-fiig az alábbi forgatókönyvek jönnek számításba

1. Minden marad a régiben: még ha most látványosan meg is hátrál Észak-Korea Trump előtt, majd a következő, békésebb elnöknél folytatják ott, ahol abbahagyták. Esetleg a világ drukkolhat, hogy majd valamelyik Kim-leszármazott reformba kezdjen és idővel fellazuljon a rendszer, mint történt az Kínában. Amire egyébként semmi ösztönzője nincsen a dinasztiának, szóval ebben az esetben marad egy tartós válsággóc, idővel atomfegyverrel, csak azért, mert a nemzetközi közösség nem méltóztatott kilépni a komfortzónájából, „mert a háborúnak áldozatai vannak.” Csak elfelejtik, hogy itt a békének is: éhező, nyomorgó, megkínzott észak-koreaiak milliói. Szóval olyan ez, mint egy sajgó fogra szedni a fájdalomcsillapítót, vagy kihúzni végre azt a dögöt, ha kell, kilinccsel és madzaggal.

 

2. Eszkalálódik a helyzet, és némi ütésváltás után tárgyalóasztalhoz ülnek a felek. Innentől ld. 1. pont.

3. Kim tényleg kilő néhány rakétát Guam felé, Amerika kivédi, és agressziónak tekintve, Kínával egyeztetve pontot tesz a történelem egyik legsötétebb rezsimjének végére.

Egy dolgot viszont leszögeznék: akármi is történik, az Magyarországot minimálisan, legföljebb gazdaságilag fogja érinteni. Talán hiány lesz Samsung-telefonból. De nem lesz harmadik világháború, pláne nem nukleáris fegyverekkel.

Szarvas Koppány Bendegúz

VIII. kerületi önkormányzati képviselő, a Momentum Mozgalom politikusa.

olvass még a szerzőtől
Szarvas Koppány Bendegúz

VIII. kerületi önkormányzati képviselő, a Momentum Mozgalom politikusa.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek