A magyar gasztroforradalomnak máig nagyobb a füstje, mint a lángja és a hitelessége. Az újmaszek újhullámra, az okosban csinált és agyonhájpolt fájndájningra vagy a fúdtrákra és a sztrítfúdra sokkal inkább igaz, hogy neokádárista jegyeket mutat. Ez kérem szépen, az újgazdagok gasztroforradalma.
+++
Szinte mindegy is, mi borítja ki a bilit, ha egyszer kiborul. Jelen esetben valami gasztroblog lehúzta a Náncsit, hogy hiába népszerű 1980 óta, mert szerinte vacak kádárista konyha és apróra váltott nosztalgiázás.
Egy ilyen blogger, vagy aki ilyen cikkeket rendel, nyilván abból indul ki, hogy másnapra kiürül a lehúzott étterem. A marketingprojektként felfuttatott, aztán jobbára pár év után eltűnő vagy átalakuló bisztrók világában az ilyen csapás megsemmisíti az adott gasztroprojekt lényegét, ami pontosan a közösségi oldalakon gerjesztett hírnév, a hype. Csak hát a Náncsi speciel pont nem ilyen gasztromarketing-projektként indult és máig nem ekként működik, hanem sokkal inkább úgy, ahogy valódi vendéglők szoktak ismertté válni: azzal, hogy a vendégek visszajárnak és új vendégeket hoznak. Emlékszünk még erre a vendéglátásra, vagy már a mai PR-cikk és lájkvásárlós világban elhomályosult az emléke is?
Amit Vajda Pierre, a vélhetően újhullámos gasztroblogger kritikaként művel, az tipikusan pótcselekvés. Műfajában akár hungarikum is lehetne. Aki fájndájningista, az csinálja jól a fájndájningot és ne azt fikázza ehelyett, hogy egy egészen másik műfajt mások hogy csinálnak. Különösen visszatetsző, ahogy ebben az országban állandóan ócsároljuk, ha valami sikeres. Pláne, ha évtizedek óta az. Az miért baj? Akinek nem tetszik, csináljon mást jól. Vagy ugyanazt jobban. No meg a sznobizmus se túl egészséges, de erre még visszatérünk.
Azt senki se hájpolja, csak a kéthetente teljesen megújuló és naponta újdonságokat posztoló „projektek” tűnnek menőnek. Ezáltal épp a polgári értékrend alapja, alapvető pillére hiányzik. Nagy paradoxon, hogy itt mindenki napi szinten az újdonságaival, a megújulásával traktál minket, pedig egy ilyen közegben az lenne igazán új fejlemény, ha valaki végre nem erőltetné az újdonság-marketinget, hanem következetesen hozná a formáját éveken, évtizedeken át. Ma erre nem mozdul rá a véleményformatáló sajtó és jellemzően a bloggerek sem, ahogy például a negyedszázada megújult magyar borászat nagy öregjeiről sem trendi írni, csak akkor, ha egy új generáció veszi át a pincét. Bőven lenne min gondolkodni és változtatni ez ügyben.
Egyfajta irigység lehet az ilyen minden áron másban hibát kereső kritikák mögött.
Enélkül pedig csak lufieregetés megy. Hitelesen és stabilan jó alapanyagok nélkül ugyan mit ér ez az egész gasztroforradalom és a magyar fine dining? Ez a mélyebb oka annak, hogy nálunk máig csak az a fajta vendéglátás erős és meggyőző, amit például a Náncsi képvisel és sok tekintetben jobban illeszkedik a magyar hagyományokba. Nem a kádári gagyi „hagyományaira” gondolok, hanem a Gundel-Krúdy-paradigmára.
Akkor mi itt a sztori? Azzal kéne foglalkozni a fájndájningistáknak, ami a dolguk: a biztos alapok lerakásával vagy annak kimondásával, hogy mindez még sehol nincs – mások leszólása helyett. Amihez ugye kevesebb bátorság és következetesség kell. Vagy épp semmi. Ez esetben pedig felettébb gyanús, hogy az elmaradó önkritika helyett írnak kritikát másról. Ami kritikának aligha hitelesebb, mint egy fine dining konyha eredetvédett alapanyagok nélkül.
Tény persze, hogy valódi polgári hagyományainkat kevesen képviselik jól, a konyhában éppúgy, mint másban. Polgárság híján erre kevés esélye van egy társadalomnak és jelenleg egyre csökken. A Náncsi volt a maszek világ egyik első jó étterme, vagyis már az átkosváltás előtt (1980-tól!), vagyis elsők között hozott valami jobbat, polgáribbat a Kádár-konyhánál. Ezzel az erővel a szentendrei Aranysárkányt is lehetne fikázni, kádáristázni, de ez pont tévedés, mert valójában ők voltak a pionírok, akik megtörték annak egyeduralmát. A kádárizmus mint a jót a fossal keverő métely alkalmasint pont abban a jelenségben mutatkozik meg inkább, amire igyekeztem felhívni a művelt, vagy legalább nem menthetetlenül trollá durvult közönség figyelmét. Mert
Maszek Dining, avagy okosgasztró. Mint a citrom a Tanúban. Az érző, valóban európai ember meg émelyegve nézi, mi megy.
Nem a Náncsi megvédése itt a lényeg, egyáltalán nem ezért, illetve erről írok, hanem egy egészen más jelenségről, az eredetvédelem nélkül de facto semmiben lógó, mégis agyonhájpolt gasztroforradalomról, ami nemcsak a fine dining hívőket érinti (ó, dehogy), hanem az újhullámos bisztróvonalat és a streetfood-idolokat is. Vastagon. Addig kérem szépen egy szót se kéne vesztegetni gasztroforradalmi ömlengésekre, amíg nincs a jó európai sztenderdeknek megfelelő eredetvédelem a borokra és az alapanyagokra! Addig minden csak mellébeszélés marad, a valódi közösségi cselekvés helyett.
A régi polgári Magyarországon egyébként sokkal jobban ismerték a nyugati világban referenciának tekintett francia konyhát, mint most, de a korabeli dokumentumok, étlapok alapján akkor is elég gyakran írták hibásan a francia neveket. A sznobizmus így még kínosabb. Persze ma már a cordon bleu helyesírása is elvétve sikerül és egyre brutálisabban angolosodik a fétis szavak kiejtése.
Pedig ami ennyire kínosan nem megy, azt nem kéne erőltetni. Ha a glacé kesztyűn átlátszik egy durva tetkó és a cloche műanyag, akkor tényleg minek? Bosszankodás helyett inkább főzök magamnak valami hihetőbbet a blogkajáknál.
Válaszcikk? Hozzászólás a vitához? Írj és lehozzuk!
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.