Öt dolog, ami miatt látni kell Bukarestet

 

A bukaresti életérzést pár nap alatt legnagyobb sajnálatomra sem sikerült átvenni, mégis érteni vélem, mi tesz élhetővé egy megalomán diktátor által brutálisan a saját képére formált, gigantikus betonbarokk objektumokkal már-már német alaposssággal telepakolt nagyvárost. Nicolae Ceaușescu segítségére volt ebben egy földrengés, ami lerombolta az egyébként helyenként még mindig párizsiasan gyönyörű belváros számos épületét, valamint egy észak-koreai tanulmányút, ahol a Kárpátok géniusza megirigyelte a Kim Ir Szen által elétárt, grandiózus sztálinista palotákkal teletűzdelt Phenjant. Hazaérve aztán kiadta a parancsot: kerül, amibe kerül, ő Románia fővárosának szívében akarja látni a párizsi Champs-Elysée-t, a kelet-berlini Karl-Marx-Alleét, meg így fél Észak-Koreát. Csak legyen minden sokkal nagyobb. (Ha mindez bővebben érdekel, ajánlom Jamrik Levente remek cikkeit a témában.)

 

 

 

A komplexum ma Piața, Parcul, valamint Bulevardul Unirii néven fut – az egység az ugye Erdély és a Regát, vagyis a Kárpátokon túli hardcore román részek jövőre százéves közösségét jelenti itt, nem valami szocialista össznépi mulatságot. Itt, pontosabban a gigantikus betonszökőkútról felismerhető Piața Uniriin található a repülőtéri expresszbusz végállomása is. A nagyjából egyórás buszozás során Bukarest legszebb arcát mutatja: zöld parkok sora, rendezett fasorok, rendesen, szegéllyel ellátott, nem szétkátyúzott utak.

 

 

És még egyszer: zöld parkok sora. 

 

 

Mert Bukarestben sokkal feltűnőbb, hogy vannak parkok, mint Budapesten, és több is van belőlük – talán pont a rengeteg, kívülről élhetetlennek tűnő betonépület miatt. A városban élő csángó ismerőseim csak fogják a fejünket, mikor a zöldterületeket dicsérem: a beton, a lakótelepek, az az igazi Bukarest, mondják. Mégis:

 

 

 

Használják a zöldet: vízibicikliznek, fagyiznak, randiznak, piknikeznek, olvasnak benne. De használják a betont is: a hűs aluljárókban és forró köztereken kávékészítők sora jelent meg, az ocsmány bódékból néha egyenesen szuper dolgokat kínálnak, legyen az 2 lejes (140 forint), frissen a kemencéből hozott túrós rétes vagy a leginkább a burekre hajazó, órákig a jóllakottság maximális állapotába ringató plăcintă, melyekért reggelente kígyózó sorok állnak, inkluzíve az utcakép meghatározó pontjával, a kiadópult alatt csücsülő kéregetőkkel.

 

 

És hogy mi feltűnő még első látásra? Hogy a kolozsvári kék-sárga-piros színorgiához képest Bukaresten alig van köztéri román zászló, és ami baromi vicces, hogy egy az egyben úgy néz ki, mint Csád zászlaja. 

 

 

 

 

 

Funkciótlan üres terek végtelenítve! Idióta idegenvezetés! Ingyenes jogtiprás! Drága rohadás! A Ceaușescu-Bukarest éke, koronája, gyémántja, mi több: koronagyémántja a néptől kerítéssel elzárt Nép Háza, az eredetileg a diktátor rezidenciájának helyt adni szándékozó parlament. Gyalog megkerülni legalább fél óra, de turistaként érdemes bemenni is, még ha érdemi dolgokat direkt nem is mutogatnak benne.

 

 

A napszemüvegét a napbarnított homlokán hordó, Băsescu-hasonmás belügyes már a bejáratnál elveszi a személyi igazolványunkat – Morvai Krisztinába oltott TASZ-os legyen a talpán, aki nem kiált ilyenkor jogsértést. Belegondolni is vicces, hogy ha esetleg elvesztik és nincs nálunk más személyazonosító irat, egy Vizitator 582 feliratú kártya próbálja majd igazolni egy nem Schengen-tag EU-országban, kik is vagyunk pontosan.

 

 

 

Az ülésterem látványából sem jut az egyszerű halandónak, akit csak az érdekelne, hogy néz ki a hely, ahol még bizonyos összeg alatti lopást legalizáló rendeletet is képesek voltak megszavazni a román szocdemek. A craiovai Victor Ponta-hasonmásverseny második helyezettjének is beillő idegenvezető magyarázata szerint azért

 

 

Arra a felvetésre, hogy dehát nyári szünetet tartanak, csak vonogatta a vállát. Így hát maradnak a nemzet nagyjainak brüsztjei, illetve a vécé, amely a tükrök trükkös felhelyezésének köszönhetően kiválóan alkalmas arra, hogy a kormánypártiak már méterekre a bejárattól méretet vegyenek a dolgukat épp a piszoárnál végző ellenzéki kollégáikról. Vagy a színházterem, amit a többi hasonlóan funkciótlan térrel együtt listaáron euróezrekért adnak ki egy napra, de idejét se tudni már, mikor vették ki utoljára. Az idegenvezető nem túl szigorú, bőven van idő és lehetőség leszakadni picit a csoporttól: így nem csak a tárgyalók asztalára száradt üdítőspohárnyomok, hanem a már a belső erkélyeken is növő gaz, a mindenhonnan omladozó vakolat és a költséges karbantartás hiánya miatti mindent elborító lassú enyészet is láthatóvá válik. 

 

A túra a parlament erkélyén ér véget, 10/10-es kilátással a Kondukátor sztálinbarokk Bukarestjére. A sors iróniája egyébként, hogy Ceaușescu végül ismert okok miatt már nem tudta innen barátilag üdvözölni drága román népét. Elsőként Michael Jackson, a progresszív amerikai álom egyszemélyes megtestesítője lépett oda ki 1996-ban. Hello, Budapest! – köszöntötte a XX. század dákjait a fekete férfiból lett wannabe fehér nő.

 

 

 

Nem érted a címet, mert csak angolul beszélsz, de románul nem? Hol élsz te, Londonban? A Kárpát-medencében hatalmas alap lenne beszélni valamelyik szomszédos ország nyelvét, de a népek meg nem értetésének szándéka még 2017-ben is akkora, hogy a mindennemű nyelvtudástól mentes turistáknak a gasztronómia marad csak. Ez pedig Romániában legendás: a levegőn rohasztott birka-disznó-marhahúst és némi szódabikarbónát (hogy lágyítson és tartósítson) tartalmazó román nemzeti gasztrobüszkeség magyarok ezreit szögezte már a vécéülőkékhez. Csak süssék át rendesen, imádkoztunk a romantikusan lepattant bukaresti Obor piacon az Istenszülőhöz, és a román ortodox egyház közvetítésével ezúttal ingyen is megkegyelmeztek nekünk.

 

 

mintha összegyúrták volna a Fővám téri Vásárcsarnokot a józsefvárosi kínai piaccal és mindezt a Nagyvásártelep ma is omladozó díszletei közé helyeznék. A bazáros részében Lacoste, Tommy Hilfiger, Ralph Lauren-pólók milliói kaphatóak 20 lej körül, az élelmiszerpiac bejáratánál távirányítókat és szentképeket árulnak, odabent a hazai piacokat is megszégyenítő a választék zöldség-gyümölcsből.

 

 

A Kőbányai-szerűen tisztességes Skol nevű sör mellé csodálatos, faszénben forgatott miccset kaptunk darabonként 2,50 román lejért (175 forint). De van ennél jobb sör is azért: a nemrég újramárkázott, nevét a transzilván erdőségekről kapó Silva például egy komlós lágerrel és egy pale ale-lel van jelen a boltok polcain. A Heineken Romania legalább ebben ügyes, és ez valamennyire feledteti az Igazi Csíki Sör ügyében végzett rituális önszopatásukat.

 

A Cidru Mândru nevű ciderrel pedig még az a bravúr is sikerült nekik, hogy egy népszerű termékbe gyúrják össze az almatermelést, a román nemzeti öntudatot (a mândru büszkét jelent ugyanis), a Somersby populárisra belőtt cukortartalmát és a francia cidre-k természetes gyümölcsízét. A bukaresti Lipscani negyedben kocsmák százai kínálják a világ söreit, de erre a bordélyokkal, shishabárokkal, trendy-fancy lounge-okkal tűzdelt, globalizált, angol nyelvi dominanciájú, a (nem csak) Békés-Böcskei értelemben vett élhető városnak már rég hátat fordító részre csak az a katasztrófaturista látogasson el, aki elrettentő képsorokat akar forgatni a belső-erzsébetvárosiak mélydepresszióba taszításához. Ha ügyes, 2019-ben választást nyer vele.

 

 

A románok egész egyszerűen felnéznek a németekre. Szeretik őket. Die Liebe ist, énekli Nena, igaz, nem pont erről. Nem elég, hogy Klaus-Werner Johannis személyében a német gyökerű erdélyi szász kisebbség adja Románia államelnökét – azt most hagyjuk is, hogy rendes német módjára románabb ő a románnál –, hogy a legtöbb romániai gyártású sör német névvel megy, hogy a német termékekre külön boltokat gründolnak, és hogy itt még a német gasztronómia is vonzó hívószó.

 

A kedvenc sztorimat egy erdélyi illetőségű ismerőstől hallottam, aki rokona építőipari cégéről mesélt nekem. A cég egészen addig csak vegetált, amíg valami átlagos névvel ment, ám amint német nevet kapott és kikerült a német lobogó a kerítés mögé, úgy meglendült, ahogy csak Böde Dániel tud tuti gólhelyzetet szimatolva. Egy erdélyi borkereskedő elmondása szerint a magyar borok közül is azok pörögnek a legjobban a románok körében, amik sváb gyökerű borászok nevét hirdetik a címkén: Frittmann, Gere, Bock jól csúszik. 

 

 

Számos német ismerősömnél kampányoltam már, hogy nézzenek el Romániába, ha nem is Olténia-Munténia-Dobrudzsa irányába, legalább Erdélybe. Köszönjük, inkább a világ szép felére koncentrálunk, jött a válasz mindenhonnan gyanakvó pillantásokkal kísérve, hogy én miért nem ugyanezt teszem. Amikor június végén német parlamenti képviselőket interjúvoltam végig, rákérdeztem párnál, miért nem foglalkozik egy kicsit az erdélyi szászokkal is. Minek? – válaszoltak, nem a mi dolgunk, ott van erre a román kormány. Illetve: ez Deutschtümelei lenne, vagyis felesleges németkedés. 

 

 

hiszen ilyet Budapesten is tudnak. Az is szép. Sőt. A baloldalra besorolt magyar értelmiségiek Merkel-imádatánál viccesebb nincs. Elég csak azt megnézni, kikkel folytatott dialógust nemrég a kereszténydemokrata CDU, vagyis a konzervatív Merkel-párt Magyarország iránt érdeklődő része egy észak-olasz tó melletti villában, és máris el kellene menjen minden „Merkel, segíts” jellegű ötlettől a kedv. 

 

 

A Ceaușescu-Bukarest főterének, a lentről felfelé haladó sorrendben a sárga metróra, a Dâmbovița folyó medrére, a Dâmbovițanak hazudott betonmederben keringtetett csapvízre épített Piața Unirii legfőbb éke már régen nem az esténként a világ minden színében pompázó szőkőkút. Hanem az egyik betonépület tetején örökmozgóként forgó, négy emeletnyi magasságot kitevő kólásdoboz. Pepsi – hirdeti, s már puszta létezése is Viktor Pelevin Generation P-jének borítójára kívánkozik. Bukarest belvárosát megette a kapitalizmus.

 

Vannak épületek, amelyekből alig látni valamit, annyi rajtuk a reklám. Szuperinfónyi hirdetés borítja őket, és ritka, ha nem ételt akarnak eladni, hanem valami szolgáltatást vagy divatcikket.

 

 

 

Ilyen az országszerte hozzáférhető, tökéletesen átlagos ízű, színű és árú, nyáron többnyire matrózruhás érettségizőkorú román lányok által mért szucsávai Betty Ice fagyi. A világ legérthetetlenebb üzlete is itt van: egy aluljárós bódé, ahol a felirat szerint öt perc alatt bárki elkészítheti a maga videós önéletrajzát, ingyenes tanácsadással együtt.

 

És hát ott van a ROM csoki is. Vagyis a Sport szelet, nemzeti színekbe öltöztetve. Talán emlékszünk még azokra a ferihegyi óriásplakátokra, amelyen így üdvözölték a Budapestre vezető főúton autózokat: Welcome to not Bucharest. Ezek a ROM plakátjai voltak, ahogy a ROM-ot gyártó cég volt az is, aki megfizethetetlen mennyiségű médiafelületethez jutottak azzal, hogy a piros-sárga-kék csomagolást átváltoztatták az amerikai zászló színeire. Elemi erejű felháborodás rázta meg válaszul Romániát, a szomszédnép nacionalista tagozata asap kérte vissza a hagyományos csomagolást.

 

Petíciókban, talkshowkban, híradókban, tüntetéseken szólaltak fel, hogy visszakapják nemzeti büszkeségüket. El lehet képzelni, mennyire boldogok voltak, amikor bejelentették: vége az amerikás időknek. A ROM azóta számos ízvariációban létezik, sőt tejesital és jégkrém alapját is képezi.

 

Ám ahhoz, hogy ezt az ízt kedvelni lehessen, egészen kivételes képességre van szükség. Románnak kell születni.