A 7. cikkely és a nagy európai képmutatás

Az EU intézményeinek 2010 óta tizenöt esetben lett volna okuk beélesíteni a 7. cikkelyt Magyarországgal szemben. De ez az EP-határozat pont ugyanolyan demagóg propagandaszöveg lett, mint a Habony Művek politikai nyilatkozatai. A célja pedig minden bizonnyal a kétsebességes Európa-terv emészthetőbbé tétele.

Az Európai Parlament május 17-i állásfoglalása a „magyarországi helyzetről” az Unió történetében először veti fel egy tagállammal szemben az Európai Unióról szóló Szerződés (Szerződés) 7. cikkely hatályba léptetésének lehetőségét a Szerződés 2. cikkelyében kinyilvánított úgynevezett általános értékek rendszerszintű megsértése miatt. Most első lépésben, az EP nagy többséggel felkérte az illetékes szakbizottságot (LIBE), hogy készítse elő a 7. cikkely élesítésére szolgáló jelentést.

A 7. cikkely egy bonyolult, háromlépcsős eljárást takar: először csak az értékek megsértésének az „egyértelmű veszélyét” állapítják meg; második körben az „értékek súlyos és tartós megsértését”; az esetleges szankciókról pedig csak a legvégén döntenek. Mindezen döntésekhez minősített többséget, sőt, az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanácsban egyhangúságot követel meg a Szerződés, és – amellett, hogy az érintett tagállamot meg kell hallgatni – az Európai Parlament egyetértése is szükséges. A május 17-i EP-döntés tehát egy többfázisú, hosszadalmas folyamat nulladik lépése, s viszonylag kevés az esélye annak, hogy a különböző fórumokon minősített többséget igénylő döntésekkel eljutunk a Magyarországgal szembeni szankciók alkalmazásáig. Vagyis annak, hogy első ízben érdemben merül fel egy tagállam szankcionálásának lehetősége az EU-ban, nem annyira jogi, mint inkább szimbolikus, illetve politikai jelentősége van. Az viszont nem kicsi.

Az EP-állásfoglalás időzítéséből arra lehetett következtetni, hogy a kezdeményező baloldali frakciók három ügyben akarnak – amúgy jó okkal és nem minden jogi megalapozottság nélkül – kőkemény ütést bevinni a magyar kormánynak: a „lex CEU”, a külföldről finanszírozott civil szervezetek megbélyegzése és az „Állítsuk meg Brüsszelt!” hisztériakampány miatt.

A „lex CEU” esetében legalább öt metszet veti fel a jogállamiság sérelmét: a törvényalkotási eljárás szabálytalansága, a felkészülési idő hiánya, a lehetetlen nemzetközi jogi feltétel támasztása, a külföldi egyetemeknél a törvényi garanciák felszámolása és a személyre szabottság. A külföldről finanszírozott civil szervezetek átláthatóságáról szóló törvényjavaslatnak azok a szabályai is problémásak, amelyek minden ésszerű alkotmányos indok nélkül – ráadásul diszkriminatív módon – arra kötelezik az érintett szervezeteket, hogy valamennyi külső kommunikációjukban tüntessék fel a külföldről finanszírozott státuszukat. Ezek a rendelkezések ugyanis sérthetik a megkülönböztetés tilalmára és az egyesülési szabadság védelmére vonatkozó  normákat.

Az pedig, hogy egy uniós tagállam kormánya óriásplakátokon uszítja a felségterületén élő uniós polgárokat az uniós intézmények ellen, nyilvánvalóan tarthatatlan helyzet, és borítékolhatóan kiveri a biztosítékot a brüsszeli döntéshozóknál. Nem beszélve arról, hogy a kormánypropaganda, illetve annak volumene a szabad nyilvánosság tekintetében is érdekes kérdéseket vet fel. De erről majd később.

+++

A három ügy mindegyike felveti uniós normák sérelmét, azonban viszonylag nehéz bármelyikre is ráhúzni, hogy rendszerszintű jogsértés lenne. A rendszerszintűség zsinórmértékével kapcsolatban amúgy az elfogadott állásfoglalás szövege okozott meglepetéseket.

A 2. cikkely ezt tartalmazza: „Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség társadalmában.” A Szerződés 6. cikkelye viszont a Szerződéssel azonos kötőerővel ruházza fel az Európai Unió Alapjogi Chartáját: vagyis bármennyire szűkszavú is a 2. cikkely, az emberi jogok fogalmát és tartalmát például a 6. cikkelyben felhívott Alapjogi Charta elég jól megvilágítja, mint ahogy a demokrácia, a jogállamiság sem holt betűk halmaza.

A megelőző évtizedekben a tagállamok alkotmányjogi gyakorlatában kialakult egy közös metszet a demokrácia, a jogállamiság mibenlétét illetően: a részes felek erre figyelemmel fogadták el a cikkely szövegét. S ha erre a közös metszetre rávetítjük az Unió eredeti célját jelentő négy szabadság elvét, rögtön kiviláglik mondjuk a jogállamiság tartalma: például a szerzett jogok védelme, a kiszámítható jogszabályi környezet, a visszaható jogalkotás tilalma és így tovább. Magyarország pedig az uniós tagsággal egyidejűleg ezeket a normákat magára nézve kötelezőnek elfogadta.

Miért állítom, hogy az elmúlt hat esztendőben lett volna indok a 7. cikkely alkalmazására Magyarországgal szemben? Mennyiben szenvedett rendszerszintű sérelmet a demokrácia, a jogállamiság, az Alapjogi Charta Magyarországon az elmúlt hét esztendőben?

+++

1. Az összkép

Kezdjük a leltárt rögtön a legfontosabbal, az összképpel! Abban tudniillik a magyar kormánynak rendíthetetlenül igaza van, hogy önmagában a magyar választási rendszer, önmagában a magyar alkotmánybírósági jogállás – és így tovább – egyáltalán nem példa nélküli Európában, és ezért önmagában egyik sem sérti a 2. cikkelyt. Léteznek jól működő európai demokráciák a magyarnál sokkal aránytalanabb választási rendszerrel, vannak Európában a magyarhoz hasonló úgynevezett unitárius (vagyis nem szövetségi) államok egykamarás parlamenttel, vannak, akik szűkebbre, míg mások tágabbra szabják a közvetlen demokrácia lehetőségeit, vannak jól működő európai demokráciák örökletes monarchiával, vagy – a magyar megoldáshoz hasonlóan – közvetetten választott államfővel, sőt: alkotmánybíráskodás nélkül is.

vagy a tagállami, lokális autonómia, vagy egy felsőház, államtanács, vagy a nép, egy speciális parlamenti többség, elektori testület által választott, esetleg örökletes, de semmiképpen sem az aktuális kormánytöbbségtől függő államfő, vagy a közvetlen demokrácia széles eszközrendszere, vagy az arányos választási rendszer és az így borítékolható alkukényszer, vagy egy erős alkotmánybíróság. Esetleg ezek együttesen, valamilyen keverékben.

Magyarország hagyományosan unitárius állam, egykamarás parlamenttel. A nemzeti cinizmus rendszere az önkormányzatok gazdálkodási önállóságát felszámolta, törvényességi ellenőrzésüket felügyeletté erősítette, a megyei önkormányzást kiüresítette. Az új alkotmányjogi környezetben a közvetlen demokrácia lehetőségei – ide értve a kötelező hatósági eljárási és jogszabály-előkészítési egyeztetéseket is – durván beszűkültek, a helyi népszavazás és a népi kezdeményezés intézményei gyakorlatilag megszűntek.

A magyar államfőt továbbra is az aktuális parlamenti kormánytöbbség választhatja ki. Az elmúlt hét évben az Alkotmánybíróság jogköre és a testülethez fordulás lehetősége egyaránt csorbult. A taláros testület tagjait továbbra sem egy többcsatornás rendszerben, hanem kizárólag parlamenti kétharmaddal (ami 2010–2015 között egyetlen pártot jelentett) választják ki. Ha erre az intézményrendszerre rákerül egy, a többségi elvet tovább erősítő vegyes választási rendszer, akkor egyetlen párt könnyedén kerülhet olyan helyzetbe, hogy érdemi intézményi ellensúly nélkül igazgathatja az országot. Ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy a magyar párt- és parlamenti jog soha nem zárta ki, hogy egy párt, illetve parlamenti frakció életében valamennyi releváns személyi döntés egyetlen személytől függjön, akkor

Az elmúlt évek uniós demokráciakritikái rendre ott tévesztettek célt, hogy kiválasztottak egy-egy – gyakran nem is túl jelentős – elemet az intézményrendszerből, és arról kezdtek alkudozni a magyar kormánnyal. Miközben nem a rendszer egyes elemei, hanem a magyar intézményrendszer egésze, az intézményi ellensúlyok rendszerszintű kikapcsolása az, ami sérti a 2. cikkelyben szereplő „demokrácia” fogalmát.

+++

2. Kormány által megszállt testületek

Az összképet tovább rontja, hogy mára szinte teljesen, rendszerszinten hiányzik az a gyakorlat, hogy különféle ellenőrző testületekbe a parlamenti ellenzék frakciói is delegálhassanak tagot: paritásos alapon. A rendszerváltást követő kormányzati ciklusokban a nemzeti vagyonkezelő felügyelőbizottságába az ellenzéki frakciók is jelölhettek tagokat: ez a gyakorlat már jóval 2010 előtt megszűnt. A parlament által választott Médiatanács, a Független Rendőri Panasztestület és a Nemzeti Emlékezet Bizottság tagjai sorába éppúgy csak a Fidesz által jelölt személyek kerültek be, mint a Nemzeti Választási Bizottság országgyűlési delegáltjai közé. A jegybank felügyelőbizottságára vonatkozó szabályok a 2014-ben kezdődött ciklusra úgy változtak meg, hogy az ellenőrző testületbe immáron nem valamennyi parlamenti frakció delegál tagot, hanem végső soron a Fidesz válogatja ki az ellenzéki jelöltek közül az egyetlen ellenzéki fb-tagot.

3. Felülalkotmányozás

Egy alkotmányos demokráciában a többségi uralomnak nemcsak intézményi, hanem normatív korlátai is vannak: az alkotmányos játékszabályok magát az alkotmányozó hatalmat is kötik. A kormányoldal először 2010 októberében reagált felülalkotmányozással egy Ab-döntésre: egészen pontosan egy sérelmezett alkotmánybírósági döntést követően egyszerűen megkurtították a testület jogköreit.

Az elmúlt években a parlamenti többség több alkalommal is törvényhozási eszközökkel próbált meg folyamatban levő bírósági ügyekbe beavatkozni, az eljáró bíróság hatáskörét elvonni, a jogerős ítélet végrehajtását megakadályozni. Ott, ahol a parlamenti többség rendszeresen félreteszi a normatív korlátokat, a 2. cikkelyben írott „demokrácia” sérül.

+++

4. Konszenzus nélküli alkotmányozás

Egy alkotmányos demokrácia másik ismérve, hogy az alkotmányos rendelkezések egy, a pillanatnyi alkotmányozó többségen túlmutató konszenzust élveznek a politikai közösségen belül. A 2011-es alkotmányozásra a Fidesz mindössze néhány hetet szánt: a rövid idő eleve kizárta mind a polgárok közvetlen és érdemi bevonását a folyamatba, mind pedig az alkotmányozó többségen túlmutató pártközi konszenzus kialakítását. Az alkotmányozási eljárásba nemhogy nem építettek be a képviselők kétharmadánál szigorúbb elfogadási fázisokat, de az egyetlen négyötödös szabályt is jó előre kiszórták. Az új Alaptörvény elfogadását, illetve hatályba lépését nem kötötték megerősítő népszavazáshoz. Az Alaptörvénybe számos olyan közpolitikai részletszabály került be (a felülalkotmányozásokon kívül is), amelyek nyilvánvalóan nincsenek egy alkotmányos norma absztrakciós szintjén, viszont korlátozzák a következő kormányok mozgásterét.

Magyarul: egy pillanatnyi alkotmányozó többség elveszi a lehetőséget a választóktól, hogy a következő választáson mondjuk egy másik adó- vagy birtokpolitikára voksoljanak.Ha egy tagállamban az alkotmányozási folyamat során kifejezetten tagadják a formális alkotmányozó többségen túlmutató konszenzus szükségességét, az szembe megy a 2. cikkelyben megfogalmazott „demokrácia” tartalmával.

5. Káderek bebetonozása

A 2010-es fordulat után a Fidesz – (vissza)élve kétharmados többségével – nemcsak saját belátása szerint választotta ki az elvileg független közjogi szereplőket, de több, független közjogi pozíció esetén úgy alakította át a szabályokat, hogy a 2010–2014 között beültetett személyek egészen addig hivatalba maradjanak, amíg az utódaik megválasztására össze nem jön egy újabb kétharmados többség. A főbíró, a legfőbb ügyész, vagy a médiahatóság vezetője tehát – megválasztott utód híján – akkor is hivatalában maradhat, ha elérte a felső korhatárt, vagy megbízatása lejárt. Ezekre a pozíciókra eleve hosszú időtartamra, kormányzati ciklusokon átívelően választ az Országgyűlés.

A 2. cikkely „demokrácia” fogalma, a demokratikus intézményrendszer egésze szempontjából legalábbis aggályos, hogy egyetlen időszak kétharmados többsége – a változó választói akarattól függetlenül – beláthatatlan időre szóló személyi döntéseket hozhat meg, s az is, ha egyes közjogi tisztségeket lejárt mandátummal is be lehet tölteni.

6. Törvénygyár

A „demokráciát” illetően az is aggályos, ha a törvényalkotási eljárást – ráadásul mindenféle alkotmányos indok nélkül – kiüresítik, deliberatívfunkciójától és a nyilvánosság érdemi kontrolljától megfosztják, a képviselők felkészülési idejét irreálisra rövidítik le. A 2014 előtti időszakban rendszeresen egy-egy törvényjavaslat zárószavazása előtt érkeztek be úgynevezett zárószavazás előtti módosító javaslatok, amelyek gyakran alapvetően változtatták meg egy végigtárgyalt törvényjavaslat lényegi elemeit. Máskor a már végigtárgyalt törvényjavaslattal össze nem függő szabályozási területen, rajtaütésszerűen vezettek be új játékszabályokat. A zárószavazás előtti módosító javaslatokkal rendre kvázi „új törvényjavaslatok” kerültek a Ház elé: órákkal a zárószavazás előtt, szakbizottsági tárgyalás és – az idő rövidsége miatt – a nyilvánosság kontrollja nélkül: kibújva a jogalkotási törvények társadalmi egyeztetési előírásai alól, szűkre szabott plenáris vitalehetőséggel.

A 2014-ben kezdődő ciklusban a zárószavazás előtti módosító javaslat intézményét egy fokkal civilizáltabb megoldás, a kivételes eljárás váltotta fel. Törvényjavaslat kivételes eljárásban történő tárgyalását félévente négy alkalommal rendelheti el a parlament egyszerű többséggel. A kivételes eljárás a vitaszakaszok összevonásával, a szakbizottságok kikapcsolásával, a módosító indítványok benyújtására nyitva álló határidők lerövidülésével jár. A kivételes eljárás indítványozásához és elrendeléséhez érdemi indokolást nem kell fűzni, a „lex CEU” esetében például a kormány részéről egyáltalán nem érkezett indokolás.

+++

7. Statáriális jogalkotás

A 2. cikkelyben megfogalmazott „jogállamiság” érvényesülésének egyik pillére a jogszabályváltozások előreláthatósága, kiszámíthatósága. Egy jogállamban tudniillik a jogszabályok címzettjei – legyenek bel- avagy külföldiek, magán-, vagy jogi személyek – mindig kapnak elegendő felkészülési időt arra, hogy magatartásukat (adott esetben üzleti stratégiájukat) az új szabályokhoz tudják igazítani. A 2010–2017 közötti időszakban visszatérően születtek olyan törvények, amelyek a kihirdetés és a hatályba lépés között nem biztosítottak kellő felkészülési időt a jogalanyok számára: például a trafiktörvény, a takarékszövetkezetek államosítása, a nyerőgépek betiltása, vagy a közérdekű adatok titkosítása.

eleve olyan rövid időt szabtak a további működés új feltételeinek hatályba lépésére, amely alatt azokat nyilvánvalóan képtelenség teljesíteni.

8. Kiszámíthatatlanság

A „jogállamiságból” következő elv a szerzett jogok védelme, a bizalomvédelem is. Arról van szó, hogy egy jogállamban minden jogalany – legyen az állampolgár, vagy külföldi, civil szervezet vagy befektető – bízhat abban, hogy jogszerűen megszerzett és jóhiszeműen gyakorolt jogait az állam nem vonja el önkényesen és ellentételezés nélkül. A bizalomvédelemnek az is része, hogy amennyiben bármely személy egy tartósan kialakult jogszabályi környezethez igazította élet-, illetve üzleti stratégiáját, okkal bízhat abban, hogy az állam kizárólag úgy változtat a tartósan kialakult jogszabályi környezeten, hogy azzal nem okoz számára helyrehozhatatlan érdeksérelmet.

Az elmúlt hét esztendőben a jogalkotás több alkalommal – a magánnyugdíj-pénztári vagyon államosításánál, a korengedményes nyugdíjak megvonásánál, a rokkantnyugellátások felülvizsgálatánál, a szerencsejáték-monopóliumok átszabásánál, vagy a trafikkoncesszió bevezetésénél – is jogszerűen szerzett és jóhiszeműen gyakorolt jogokat vont el önkényesen, ellentételezés nélkül. A „lex CEU” pedig egy évtizedeken át háborítatlanul működő intézmény jogállásába úgy nyúl bele, hogy egyáltalán nincs tekintettel a jogszabályi környezetben bízva befektetett anyagi és szellemi erőforrásokra.

9. Visszaható jogalkotás

A „jogállamiságból” – az előbbiekkel összefüggésben – egy másik jogelv is származik: a visszaható hatályú jogalkotás tilalma. Egy jogállamban ugyanis mindenki okkal bízik abban, hogy magatartásának jogszerűségét, jognyilatkozatainak joghatásait nem fogja az állam utólag, törvényhozási eszközökkel megváltoztatni. Ehhez képest a 2010-ben induló parlamenti ciklus egyik első törvénye az úgynevezett 98 százalékos adóval visszamenőleg vonta el a közszféra dolgozóinak végkielégítési várományát. Az Alkotmánybíróság éppen ebben az ügyben hozta meg 2010 októberében azt a fentebb említett megsemmisítő döntését, amire a kétharmados többség a testület jogköreinek megnyirbálásával reagált.

+++

10. Lex haverok, lex ellenségek

Egy jogállamban a hatalom egyenlő méltóságú személyként kezeli a polgárokat, s a jogalanyok közötti különbségtétel objektív szempontokon nyugszik. Egy jogállamban ezért nem születnek olyan törvények, amelyek – objektív szempontokat nélkülöző indokok alapján – egyedi jogalanyokat kedvezményeznek vagy hátránnyal sújtanak.

Voltak törvények, amelyek bizonyos személyek tisztségbe emelésére születtek („lex Szapáry”, „lex Vida Ildikó” stb.), s voltak, amelyek mások elmozdítására („lex Baka” stb.). Voltak törvények, amelyekkel bizonyos gazdasági érdekköröket kedvezményeztek és voltak, amelyekkel másokat meg ellehetetlenítettek. A 2010–2014 közötti ciklusban azért alkottak törvényt, hogy ellehetetlenítsék Simicska Lajos reklámpiaci konkurenseit; a 2014-ben kezdődött ciklusban – miután az oligarcha és a miniszterelnök szakított egymással – pedig azért, hogy Simicska Lajos reklámpiaci érdekeltségeit tüntessék el.

11. Jó civilek, rossz civilek

Az EU Alapjogi Charta 12. cikke kimondja, hogy mindenkinek joga van a másokkal való bármilyen szintű, különösen politikai, szakszervezeti és polgári célú egyesüléshez. Az egyesülési szabadság formális értelemben nem sérül Magyarországon. Az egyesülési szabadság tartalmi érvényesülése viszont nagyban függ attól a finanszírozási környezettől, amelyik a társadalmi aktivitások pénzügyi mozgásterét megszabja.

A magánadományozói kultúra fejlődését, az önkéntes munka terjedését az elmúlt húsz évben a kormányzati politika, az adórendszer nem segítette. Az utóbbi időben a kormány kampányt indított a külföldről finanszírozott civil szervezetek ellen. Az uniós támogatáspolitika finoman szólva nem az állampolgárok öntudatra ébredését segíti, de erről még később szólok.

Éppen ezért, az egyesülési szabadság vonatkozásában különös jelentősége van a társadalmi szervezetek állami finanszírozásának. A Fidesz már a 2011-es költségvetésben durván megvágta a Nemzeti Civil Alapprogramról Nemzeti Együttműködési Alappá átkeresztelt büdzsét. A NEA kezelését a kormányzati kommunikációt kiszolgáló propagandaszervezet, a CÖF vezetőjére bízták. A NEA pénzosztó mechanizmusaiból – szemben a megelőző húsz év gyakorlatával – száműzték nem csak az ellenzéki, de a szimplán nem kormányközeli szervezetek képviselőit is.

Az állami civilfinanszírozás így koncentrálódhat évek óta átláthatatlan módon a kormánypárt holdudvarában. Ráadásul az állami cégek támogatáspolitikája teljesen szabályozatlan és áttekinthetetlen, mindenesetre a rajtuk keresztül történő civilfinanszírozásnak is a CÖF nevű kormányzati propagandaszervezet a fő nyertese. Ha egy országban a „politikai, szakszervezeti és polgári célú” egyesületek jelentős mértékben ki vannak szolgáltatva a közvetett és közvetlen állami támogatásoknak, és az állami támogatáspolitika kizárólag – ráadásul nem transzparens módon – a kormánypárthoz feltétlenül lojális szervezeteket kedvezményezi, úgy az egyesülési szabadság tartalmi szempontból rendszerszinten sérül.

+++

12. Közpénzügyi titkolózás

Az Alapjogi Charta 11. cikkelye deklarálja az információszabadságot. A kormánypárti többség még 2013-ban bevezette a „visszaélésszerű adatigénylés” fogalmát. Két évvel később, a „jövőbeli döntés megalapozását szolgáló adat” bevezetésével az úgynevezett automatikus nyilvánosságkorlátozást tették parttalanná. Ezzel párhuzamosan az adatigénylési költségtérítés szabályainak kiterjesztésével költségoldalról kívánták elvenni a kedvét a tényfeltáró újságíróknak, a szerzői jogi korlát felállításával pedig a kamutanulmányok elé húztak egy spanyolfalat. Az Alkotmánybíróság 2015-ben fogalmazta meg elvárását egy hatékony titokfelügyelet iránt: ez a mai napig nem valósult meg.

Az utóbbi három évben számos ágazati törvényben kísérelte meg a parlament a közpénzek útját kivonni az információszabadság hatálya alól: ezek közül volt, aminek az Alkotmánybíróság megálljt parancsolt (MNB), s volt, amit alkotmányosnak tartott (Posta). A 2013 óta eltelt időszak jogalkotási tendenciája egyértelmű:

13. Szabad sajtó helyett propaganda

Az Alapjogi Charta 11. cikkely (2) bekezdése kimondja: „A tömegtájékoztatás szabadságát és sokszínűségét tiszteletben kell tartani.” Az utóbbi időben a kormányzat állami bankokon keresztül segíti médiapiaci szereplők felvásárlását.

Az új meghatározó médiapiaci szereplők között kizárólag olyan személyek, érdekeltségek bukkannak fel, akik az elmúlt időszak állami megrendeléseiből tettek szert a befektetett összegre és/vagy egyéb pozíciókon keresztül kötődnek a kormányzathoz. Egy jogállamban a kormányzat szigorúan csak a polgárok jogainak gyakorlása, vagy kötelezettségeik teljesítése érdekében helyez el információt hirdetésekben. Magyarországon ez nagyon régóta nem így van. A jelenlegi kormány 2011 óta a 2010 előtti összeg legalább tízszeresét költi el kormányzati propagandára.

Semmilyen normatív előírás nem vonatkozik arra, hogy a kormányzat milyen médiaszegmensekben, milyen feltételekkel helyezhet el hirdetést. A köztulajdonban álló cégek hirdetési politikáját soha, semmilyen előírás nem kötötte. A kormányzati és egyéb állami reklámköltések piactorzító hatása egyfelől, a közvetett és közvetlen állami médiavásárlás másfelől, volumenük miatt ma már rendszerszinten veszélyeztetik a magyar tömegtájékoztatás szabadságát.

14. A szociális jogállam megszüntetése

Az Alapjogi Charta 34. cikkelye tartalmazza a szociális biztonsághoz való jogot. A 2012. január 1-jén hatályba lépett új magyar Alaptörvény XIX. cikke viszont gyakorlatilag megszüntette a szociális jogállamot. A kaviárbalodal 2007-ben meghirdette a társadalombiztosítás privatizációját. A korabeli „TB-mentők” mozgalom attól tartott, hogy az addigi univerzális társadalombiztosítás szétválik a gazdagok és a szegények biztosítóira. A tiltakozók akkor azonban még bízhattak az Alkotmánybíróságban, hiszen a korabeli Alkotmány 70/E § még kimondta, hogy az állam a szociális ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján biztosítja. A TB-privatizáció körüli konfliktus hullámain a Fidesz 2010-ben kétharmados többséget szerzett, majd az új Alaptörvénnyel egyszerűen kihúzta az alkotmányos alapot a nemzeti kockázatközösség alól.

15. A Kizsákmányolás Törvénykönyve

Az Alapjogi Charta 28. cikke biztosítja a kollektív fellépéshez való jogot, ugyanakkor 2010 óta Magyarországon a törvényalkotás lehetetlenné tette a sztrájkjog gyakorlását és felszámolta a nemzeti szintű érdekegyeztetést. A 30. cikk kimondja az indokolatlan elbocsátással szembeni védelmet, azonban 2011 elején főszabály lett, hogy Magyarországon a közszolgálatból bármikor bárkit indokolás nélkül el lehet bocsátani.

A 31. cikk szól a tisztességes és igazságos munkafeltételekről, Magyarországon viszont az új Munka Törvénykönyve, a kizsákmányolás törvénykönyve elfogadásával olyan folyamatok indultak be, amelyek növelik a munkavállalói kiszolgáltatottságot, azonos bérszint mellett bújtatottan növelik a tényleges munkaidőt. A munkaügyi felügyelet hatékonysága néhány év alatt drámaian csökkent, a munkabalesetek száma ezzel fordított arányban nőtt.

+++

Vagyis Magyarországon az elmúlt hét évben tizenöt ponton merült fel a 2. cikkelyben szereplő értékek rendszerszintű sérelme. Ez azt jelenti, hogy nem pusztán egyedi normaszegésről van szó, hanem a sérelem az adott jogelv, jogintézmény lényeges tartalmát tendenciaszerűen érinti.

s még csak nem is a szankcionálás szándékával: azért, hogy a legfontosabbaknak tartott jogelveket és jogintézményeket uniós szinten stabilizálják. Egyszer sem tették meg.

A május 17-i EP-határozat úgy veti fel első ízben a 7. cikkely alkalmazását hazánkkal szemben, hogy a tizenöt rendszerszintű sérelemből csak nyomokban tartalmaz párat. A három aktuális ügyet – a „lex CEU”-t, a külföldről finanszírozott civil szervezetek megbélyegzését és az „Állítsuk meg Brüsszelt!”-hisztériakampányt – csak mintegy mellékesen említi meg a határozat.

A szöveg abból indul ki, hogy Magyarországon tombol a fasiszta diktatúra. Minden további állítás csak ennek alátámasztását szolgálja. A határozat – időnként ismétlődően – ötvenhárom említést tesz különböző magyarországi problémákról. Ebből a legtöbb, összesen tizenhárom – a magyar kormányzati propaganda legnagyobb örömére – a bevándorláspolitikát érinti.

Tíz darab említés foglalkozik gender-, esélyegyenlőségi, illetve kisebbségi ügyekkel. Egyaránt hét alkalommal szentelnek figyelmet a demokratikus intézményrendszert, a jogállamiságot, valamint a civilszervezetek helyzetét, az egyesülési szabadságot érintő aggályoknak.

Az EP öt-öt helyen említi meg a hazai médiahelyzetet, valamint a „lex CEU”-t és tágabb összefüggésben a tudomány szabadságát. Mindössze háromszor fordul elő az anyagban a kormányzati propaganda, egy-egy említés erejéig pedig a gyülekezési szabadság, valamint a szociális jogok ügye jelenik még meg a határozatban.

+++

Az EP-határozat összesen harmincöt vádpontot fogalmaz meg Magyarországgal szemben. Ezek közül öt darab, a 2. cikkely szempontjából is releváns kritikai elemet találunk: az „Állítsuk meg Brüsszelt!” hisztériakampány, „a kormánypárt vezetőinek azon nyilatkozatai, amelyek elleneznek mindennemű, az uniós intézmények és nemzetközi szervezetek ajánlásaival összhangban lévő jogalkotási módosítást”, „a külföldről támogatott szervezetek átláthatóságáról szóló törvényjavaslat”, a „lex CEU” és a „Közép-európai Egyetem külföldi alkalmazottai elleni vizsgálati jellegű intézkedések”.

Sajnálatos módon a határozat a mégoly alapos kritikák esetében is adós marad az érveléssel, illetve azzal, hogy a kritikákat lehorgonyozza valamely tételes uniós jogi normánál.

További tíz esetben jól hangzó általánosságokat olvas az ország fejére az Európai Parlament. Az „alkotmányos rendszer működése”, az „igazságszolgáltatás és egyéb intézmények függetlensége”, a „közpénzek felhasználására, korrupcióra és összeférhetetlenségre utaló számos aggasztó állítás”, a „médiapluralizmus”, a „szociális jogok”, az „egyenlő bánásmódhoz való jog”, a „nők jogai” egyaránt olyan területek, amelyek kapcsán bőven lehet akár 7. cikkely szerinti eljárást is megalapozó fogást találni Magyarországon. Csakhogy egy ilyen súlyú dokumentumban ezeket talán illene kifejteni. Amikor pedig az egyesülési szabadság miatt aggódnak, elkélne egy jólfésült önkritika is. Az uniós civiltámogatási politika az újonnan csatlakozó országokban ugyanis olyan öncélúan bürokratikus feltételeket támaszt a civilszervezetek felé, amelyek éppenséggel a megalkuvást és a depolitizálódást erősítik tovább.

Természetesen okkal érheti kritika a magyar menedékjogi szabályozást és gyakorlatot is. Azzal azonban ideje volna szembenézni, hogy a II. világháború után kialakult nemzetközi és európai menedékjogi szabályrendszer egyszerűen alkalmatlan a jelenlegi globális migrációs krízis kezelésére.

Az EP-határozat legalábbis sajátos érveléstechnikával dolgozik. Valamiért fontos jogi érvnek gondolják, hogy „a közvélemény-kutatások szerint a magyar polgárok nagy többsége helyesli az ország európai uniós tagságát”.

+++

A dokumentum körülbelül ugyanennyi további esetben legfeljebb kötelezettségszegési, de semmiképpen sem 7. cikkely szerinti eljárást érő normaszegésre hivatkozik. A 2015-től bevezetett új menedékjogi szabályok több ponton valóban pusztán elrettentési célzattal üresítik ki a menedékkérők eljárási jogosítványait, teszik lehetővé az embertelen bánásmódot és sértik meg a kísérő nélküli kiskorúak jogait.

Az EP-határozat felhánytorgatja a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés intézményét, jóllehet a büntetőjog tipikusan nemzeti hatáskör, és az első strasbourgi elmarasztalás után Magyarország puhított is a szabályozáson. Hivatkozik továbbá az EP a Szabó és Vissy kontra Magyarország ügyben született, a titkos lehallgatásról szóló strasbourgi bírósági döntésre: s valóban, a TEK titkosszolgálati jogosítványai megengedhetetlenül szélesek, a garanciarendszer velük szemben nem elégséges.

A Baka kontra Magyarország ügyben született strasbourgi bírósági döntésből a véleményszabadság rendszerszintű sérelme semmiképpen nem állapítható meg. Ha a Baka-ügy apropóján valamiért mégis indokolt volna akár a 7. cikkely szerinti eljárás belengetése is, az a visszatérően alkalmazott személyre szabott jogalkotás. Erről azonban az EP-határozat mélyen hallgat.

A várandós nők munkahelyi védelme ügyében 2017. április 28-án meg is indult a kötelezettségszegési eljárás annak ellenére, hogy a magyar kormány korábban vállalta: 2017 végéig meghozza a szükséges módosításokat. A „roma gyermekek oktatáson belüli szegregációjával” kapcsolatban pedig az elmúlt hetekben a törvényhozás végre is hajtotta a kötelezettségszegési eljárásban a magyar kormány és a Bizottság közötti megállapodást (nem lényegtelen megjegyezni: a Bizottság sem állította, hogy rasszista motivációjú elkülönítés valósulna meg hazánkban, hanem a kimentési okok körül van vitája a kormánnyal).

A menekültek elosztására vonatkozó kvóta miatt jelenleg jogvita van folyamatban Magyarország (valamint Szlovákia) és az Unió között. Ráadásul két év alatt a százhatvanezer főből a döntés mellett kiálló huszonnégy tagállam mindössze huszonkilencezer menedékkérőt osztott szét.

Az EP-határozat néhány konkrét, egyedi konfliktust úgy emel a 7. cikkely szerinti eljárást megalapozó indokok szintjére, hogy azzal egész egyszerűen devalválja az uniós eszközrendszert. A „Lukács Archívum megszüntetésének veszélye” (s igen, ráadásul a veszélye, még csak nem is a megszüntetése) kapcsán aligha lehet kimutatni bármely, a 2. cikkelyben szereplő érték rendszerszintű sérelmét. A szöveg felemlegeti a „Roma Parlament és a Phralipe Független Cigány Szervezet nem kormányzati szervezetek székhelyükről való kényszer-kilakoltatását” is.

Most lendüljünk túl azon az „apróságon”, hogy az EP két civil szervezet és egy kerületi önkormányzat közötti polgári jogi jogvitával foglalkozik, ahol egyébként az önkormányzat csereingatlanokat is felajánlott, s a Pharlipe az egyikbe már be is költözött. Fogadjuk el azt a narratívát, hogy a kiköltözésre valójában azért volt szükség, mert a szaktárca egy roma oktatási és kulturális központot akar létrehozni az ingatlanban. Lehet ezt a kormányzati döntést sokféleképpen bírálni, de azt kihozni belőle, hogy a magyar kormány az egyesülési szabadságot is sértő, rasszista lépésre szánta volna el magát, elképesztően méltatlan húzás.

+++

Végezetül pedig:

A dokumentum szerint, 2015 decembere óta „számos ügyben aggodalmak merültek fel az LMBTI-személyek jogaival kapcsolatban”, illetve „az elmúlt néhány év magyarországi fejleményei nyomán súlyosan romlottak a zsidók jogai”. Az LMBTI-személyek (a betűsorból a Q elmaradt: a queerek magyarországi helyzetét ezek szerint problémamentesnek tudhatjuk) jogai kapcsán csak értetlenkedek, hogy ugyan mégis mire gondolhattak a határozatot szövegezők a 2016-os év fejleményeiből.

A „kisebbségekhez tartozó személyek” között megemlíteni a zsidókat, mint akiknek a jogállása az elmúlt években súlyosan romlott, nos, ez nem egyéb, mint nettó hazug hangulatkeltés. Az EP szerint a gyülekezési szabadság helyzete is romlott „az elmúlt néhány év magyarországi fejleményei nyomán”: csakhogy a gyülekezési törvény nem módosult, a tüntetésbetiltások és -feloszlatások száma drasztikusan csökkent és még a szemét sem lőtték ki tüntetőknek az utóbbi években.

A slusszpoén viszont kétségtelenül az Ahmed H.-ügy felemlegetése. Az elmúlt hét esztendőben különböző rendű és rangú euroatlanti potentátok teleaggódták a világsajtót a magyar igazságszolgáltatás függetlensége miatt. Ehhez képest most az EP gyakorlatilag a kormányt hívja fel cselekvésre egy első fokú – azóta ráadásul hatályon kívül helyezett – bírósági döntés kapcsán. A szöveg egyébként azon méltatlankodik, hogy a bíróság tízéves börtönbüntetésre ítélte Ahmed H.-t azért, mert három tárgyat hajított a határrendészekre. Az EP-határozatból megtudjuk, hogy Ahmed H. ciprusi illetőségű szíriai állampolgár. A ciprusi illetőség vajon mit takarhat? Ha esetleg ciprusi állampolgár is, akkor uniós polgárként miért kér menedéket egy másik uniós államban, s egyáltalán: mit keresett Röszkén?

A kisebbségi jogokra hiperérzékeny uniós intézmények rendre hallgatnak, amikor az ugyancsak uniós tagállam Romániában megalázó módon szórakoznak a magyar kisebbség nyelv- és jelkép-használati jogaival, oktatási intézményeivel. Az EP-határozatba belecsempésztek egy sunyi aggodalmat a gyülekezési szabadság iránt, csakhogy az EP csendben volt, amikor 2003–2009 között Magyarországon törvénytelen tüntetésbetiltások és -feloszlatások sorozatával rendszerszinten gyengítették meg a gyülekezési jog érvényesülését. A korabeli rendészeti ámokfutásról a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság és a magyar Legfelsőbb Bíróság is ítéletet mondott, ám az eurokratákat ez úgy látszik, ebben az esetben nem hatotta meg.

A kritikacunami egyébként még érintőlegesen sem foglalkozik a magyarországi civilfinanszírozás, illetve az információszabadság helyzetével, továbbá a magyar munkavállalók jogfosztásával. Igaz, utóbbi első számú haszonélvezői között ott találjuk a német nagyvállalatokat.

Magyarországgal szemben bőven lenne ok a 2. cikkelyben foglalt értékek rendszerszintű sérelme miatt a 7. cikkely szerinti eljárás beélesítésére. A májusi EP-határozat azonban egyáltalán nem vette a fáradságot, hogy azonosítsa a tényleges, rendszerszintű magyar normaszegéseket. Van benne viszont minden, mint a búcsúban, tekintet nélkül hatásköri szabályokra vagy a dolgok igazságtartalmára. Minden, amivel alá lehet támasztani, hogy Magyarország egy fasiszta diktatúra és erre a „mindenre” még ráengedték az euroatlanti bullshitgenerátort is. A baj az, hogy a valótlanságok, a szemet szúróan nem ideillő témák és a neoliberális szóvirágok tökéletesen hiteltelenítik az egyébként nagyon is releváns kritikákat.

+++

Ezért tartom kizártnak, hogy az európai döntéshozókat az állásfoglalás megalkotásánál a magyar jogállamiság és demokrácia iránti őszinte aggodalom vezette volna.

Akkor mégis mi állhat a Magyarországot komoly szankciókkal fenyegető EP-döntés hátterében? Nyilván van igazság abban, hogy a technokrata főáram most látta elérkezettnek a pillanatot, hogy revansot vegyen a populista jobboldalon. Utóbbiak előretörése ugyanis 2017-re megrekedt. Hollandiában, Franciaországban vereséget szenvedtek, a német AfD és az osztrák Strache FPÖ-je éppen zuhanórepülésben, a brit trumpisták összeomlottak. Orbán Viktor kissé elkalibrálta magát, amikor meghirdette a „lázadás évét”. Manővereivel ráadásul tragikusan gyengítette Magyarország amúgy sem túl acélos európai érdekérvényesítési képességeit.

Létezik azonban egy ennél földhözragadtabb magyarázat is. A Merkel–Macron-tengely kétsebességes Európában gondolkodik, amelyben a keleti államoknak felzárkózás helyett kliensszerep jut. Ebben a koncepcióban a magországok külön „dealeket” kötnének az egyes kliensállomkkal.

A májusi papirosnak tehát nem az a funkciója, hogy Orbánt visszaterelje a liberális jogállam keretei közé. Az európai döntéshozók nem azért hablatyoltak a magyarországi „fasiszta diktatúráról”, mert elment volna az eszük, hanem azért, hogy ezzel is segítsék Magyarország leválasztását potenciális szövetségeseiről, egyúttal emészthetőbbé tegyék saját, kétsebességes Európa-tervüket.

Ezzel a propagandaszöveggel pontosan annyira értelmetlen vitatkozni, mint a Habony Művek úgynevezett politikai nyilatkozataival. Ha nem akarjuk tétlenül szemlélni a kétségbeesés és reménytelenség vámszedőit Európa peremén, egy B-tervet kell megfogalmaznunk a Merkel-Macron-féle gazdagok Európájával szemben!

A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő