Hogyan tovább, ellenzék? A kultúraváltás szükségességéről

Az ellenzék innovációra való képtelenségét csak az oldhatná fel, ha valahogy képessé válik önmagán belül egy ellenkultúra kialakítására, amely „szakértelem” és taktikázás helyett valódi tudást és stratégikus hozzállást szorgalmaz és ezeknek tartós kultúrális vázat épít. És ha a pártok is alázzattal belátnák: itt az önkritika és az önrelfexió ideje.

Megint nyert. Nem is akárhogy. Kétharmaddal. (Senki sem gondolt volna erre!) Üdvrivalgás és „ria-ria” az egyik oldalon, a szokásos döbbenet és megrökönyödés a másikon.

Annak, hogy nyert a Fidesz, méghozzá kétharmaddal, természetesen sok oka van, amiket napestig lehetne sorolni. A mobilizációs versenyben átfordított billegő körzetek, az úgynevezett baloldalról és a Jobbikról lemorzsólodott szavazók tömegei, az összefogás – sokan mondják majd – alapvetően elhibázott mivolta, a Fidesz elsöprő propaganda- és pártgépezete, pénzügyi túlereje, az ellenzék (évtizedes) képtelensége egy koherens és versenyképes politikai nyelv kialakítására, amely a magyar alkattal, önképpel, tapasztalattal rezonáló fogalmak és jelentések egyszerű, világos és átélhető összekötéséből születne, a „Zorbánnal” való csökönyes és terméketlen megszállottság, a reaktív kommunikáció egy saját alternatív valóság kiépítése helyett, a teljes fogalom- és tudáshiány a post-truthról (lásd a Momentum menthetetlenül, már-már szürreálisan ostoba kommentelgetését Orbán posztjai alatt), az ellenzéken belüli konfliktushálók és kicsinyes hatalmi harc, nemutolsósorban a kisttílűség, a valódi politikai kompetenciák és az épkézláb magyar mondatok égető vákuuma, a szellemi és erkölcsi nyomor, az apró érdekek burjánzása a nemzet eszméje felett – és a többi, és a többi.

Persze a megrendülés pillanatából az önkritika pillanatáig nem jutunk el most sem, abból pedig az oly szükséges innovációig még kevésbé.

Hiányzik a szükséges morál, az alázat, az intelligencia, a választói nyomás és a politikai ösztönzők. Helyette van tetemes arrogancia, valamint az a beteges kisstílűség, ami most éppen Márky-Zay bűnbakként való felhasználásában érhető tetten. Ugyanis Márky-Zay Péter – nyilvánvaló hibái ellenére is – a létező legkisebb kudarcfaktor az egész drámában,

szemben azokkal a politikusokkal, akik most – valószínűleg sikeresen – megpróbálják a miniszterelnök-jelöltre akasztani az ellenzék egetverő csődjét.

Mintha nem ugyanezek az emberek állnának a színfalak mögött – a jóisten adja össze, mennyi ideje.

Önkritika és innováció tehát megint nem lesz. Nem lesz az ellenzéki téren szerkezeti átformálás, mert nincs meg az elengedhetetlen erkölcsi és szelemi tőke. Ellenben négy év múlva a kampányidőszakban ismét jöhet a stratégia nélküli taktikázás, és megint jöhetnek az ún. „szakértők”, akiknek, post-truth politika ide vagy oda, a demokrácia még mindig kisakkozható és megjósolható.

A szavazás éjszakáján pedig ismét jöhet a már-már hagyománnyá vált „liberális” megrökönyödés; a Partizánban saját nemtudásukat rezignáltan magyarázó „szakértők”,

akiknek minden egymást követő jóslatát húsz perc alatt megcáfolják, mitadisten, a számok.

A szokásos politológusok és közvélemény-kutatók: íme a „szakértők” gárdája, akiket látszólag azért fizetnek, hogy a nagyvásznon két-két számot egymásból kivonjanak, majd az eredményeket összehasonlítsák, vajh melyik a nagyobb, és akiknek a hihetlen „szakértelmét” töretlenül nagyraértékeli a nagyérdemű, noha diplomával észt még senkinek sem osztottak.

A szakértő-kultusz, ami kialakult a magát oly kiműveltnek, városinak és liberálisnak tekintő közegben, az innováció egyik legfőbb gátja, ami a lehető legmélyebbről lehetetlenít el minden újítást, szellemi és szerkezeti váltást.

A „szakértők” uralma megakadályozza a számokon és vélelmezett esélyeken túllátó stratégiai célok lefektetését, valamint ezek átszövegezését egy, a választók számára átélhető vízióba.

A „szakértők” uralma és az unalmas közfelfogásokban (conventional wisdom) és a short-termism-ben elsüppedő gondolataik ugyancsak akadályozzák a kretaivitást, a kezdeményezőképességet, a játéktér és a játékszabályok újraalkotására irányuló stratégiákat a besimulás és a reaktív orientáció helyett – a politikai és választási siker igazi eszközeit. A „szakértők” uralma gátolja a politikai szereplőket abban, hogy valami rendkívülit igyekezzenk véghezvenni, ugyanis a szakértők számára minden a számok és a racionalitás, amely univerzumban nem képzelhető el semmi rendkívüli, noha mára a politka és a demokrácia alapvetően irracionálissá váltak (torzultak). „Szakértők” között nem lehet hőseposzt írni, csak taktikázni.

Az ellenzék innovációra való képtelenségét csak az oldhatná fel, ha valahogy képessé válik önmagán belül egy ellenkultúra kialakítására, amely „szakértelem” és taktikázás helyett valódi tudást és stratégikus hozzállást szorgalmaz és ezeknek tartós kultúrális vázat épít.

Bármilyen innováció csak ilyen ellenkultúrára épülhet. Ennek az ellenkultúrának – majdani kultúrának – a kialakítására viszont fájóan kevés esély van, amíg a magát liberálisnak gondoló közeg ily kitartóan ragaszkodik a saját hóbortjaihoz, mint a „szakértők”, és ezeket a lejárt lemezeket pörgetné újra meg újra. Hiszen őket nézzük négy évről négy évre a kudarc pillanatában, tőlük várjuk a nagy jóslatokat, őket interjúztatjuk, ők „értékelnek”, rájuk vagyunk kíváncsiak. Nem unjuk?

S akkor még nem beszéltünk az ellenkultúra kialakításához fűződő ellenérdekekről, amelyek a domiáns kultúra – az unalom kultúrája – felől akadályozzák az innovációt.

Ha nincsenek nagy célok, nem lesz stratégikus gondolkodás, nem lesznek víziók, nem lesznek game-changer eszközök, nem terem több az egyharmadnál.

De szakértői kultúra mellett nagy célok se lesznek.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele! Írj nekünk!