Egy előre bejelentett „békemisszió” anatómiája

Orbán Viktor Moszkvában véletlenül sem úgy viselkedett, mint ahogy magát látni szereti, egy szuverén ország szuverén vezetőjeként. Némán asszisztált Putyin retorikájához, saját megszólalásában pedig nem a nyugat álláspontját képviselte.

„A mostani moszkvai látogatás békemisszió is, mert elmondhattam, hogy az Európai Unió egységes, és nincs olyan európai vezető, aki konfliktust akarna Oroszországgal” – jelentette ki Orbán Viktor Putyinnal való keddi ötórás tárgyalásai elején és utána is, e szó hangsúlyozásával igyekezvén átkeretezni a kétoldalú találkozó jellegét.

A „békemisszió” ugyanis azt feltételezi, hogy valaki egy adott üzenettel, feladattal megbízza, a helyszínre küldi a békekövetet, egy szervezet (ENSZ, EU) mandátumát végrehajtva.

A világszervezetnek és az uniónak több tucat működő békefenntartó ill. közvetítő missziója működik szerte a világon – Orbán Viktor moszkvai útja biztosan nem tartozik közéjük. Senki nem bízta meg közvetítéssel az ügyben.

Magánutak, közerkölcsök

A szó tág értelmében privát vizitről beszélhetünk inkább, a fő cél nyilvánvalóan a rezsicsökkentést lehetővé tévő hosszú távú, olcsó gázbeszerzésből learatható belpolitikai haszon volt. Ez már az út beharangozásakor kiderült, amikor megjelentek a 13 év alatt immár 12. Orbán-Putyin csúcs fő témái, a gázszállítás növelésétől Paks 2-n át a közös űrkutatásig.

Senki nem gondolhatta, nyilván, hogy nem kerül szóba a jelenleg tetőző feszültség oka, a Moszkva által az ukrán határon gerjesztett konfliktus, de

az is egyértelmű volt, hogy az EU- és NATO-tag Magyarország miniszterelnöke nem az EU vagy a NATO képviseletében, annak üzenetét továbbítva látogat Putyinhoz.

A Nyugat kizárólag azt várta el – azt viszont nagyon határozottan –, hogy Orbán ne térjen el az oroszokkal szemben formálódó konszenzustól. Hiába. Bár a magyar fél próbálta hangsúlyozni, hogy az út előtt Orbán konzultált nyugati szövetségeinkkel, sőt, hétfő este Moszkvából (!) felhívta Jens Stoltenberg NATO-főtitkárt,

a keddi tárgyaláson és utána a sajtótájékoztatón nem volt nyoma annak, hogy Magyarország az EU és a NATO tagja.

Orbán Viktor végig úgy kommunikált a Kreml–ben, mint egy értéksemleges megfigyelő, a megboldogult „el nem kötelezett” országok másodvonalának reprezentánsa, aki a térségünk nevében elpanaszolta, hogy ha „a Kelet és a Nyugat között konfliktus jött létre, akkor Közép-Európa mindig rajtavesztett”, ergo a feszültség csökkentésére van szükség – mintha itt a feszültség generálásában egyforma „hidegháborús” felelősség terhelné az orosz autokráciát és a Nyugatot.

Hallgatni arany, ill. földgáz

Hogy pontosan miben maradt Orbán és Stoltenberg hétfő este, talán sosem fog kiderülni. Havasi Bertalan sajtófőnök szerint a két politikus „áttekintette az orosz-ukrán határon kialakult biztonsági helyzetet, és hitet tett a feszültség csökkentése, a viták párbeszéd útján történő megoldása mellett”.

Stoltenberg verziója ugyanerről a telefonról: „Jó beszélgetés Orbán Viktor miniszterelnökkel, hűséges szövetségesünkkel, Magyarországgal. Béke és válság idején egységben vagyunk a NATO-ban. Felszólítjuk Oroszországot, hogy deeszkaláljon és válassza a békés utat. Miközben továbbra is készen állunk Oroszország elrettentésére és minden szövetségesünk védelmére, továbbra is törekszünk a párbeszédre” – twittelte a NATO főtitkára.

Ehhez képest Orbán Viktor, aki az út előtt kikérte magának, hogy Putyin „odarendelte" magához, és leszögezte, hogy „ez egy szuverén ország, a kormánya is szuverén és a vezetői is mindig szuverén módon viselkednek”, a sajtótájékoztatón szó nélkül assziszálta végig az orosz elnök fenyegető téziseit.

„Képzeljük el, hogy Ukrajna NATO-tag, teljesen tele van pakolva fegyverekkel, olyan fejlett támadóeszközöket kap, mint amilyenek Lengyelországban és Romániában vannak, és hadműveletet indít a Krímben. Képzeljük el, hogy Ukrajna NATO-tagállam, és katonai műveletet indít. Mit kellene akkor tennünk, harcolni a NATO-blokk ellen? Gondolt valaki legalább valamit erről? A jelek szerint nem”

– vezette elő Putyin, mintha neki lenne reális félnivalója valamiféle ukrán agressziótól.

Orbán – a neutrális, jószándékú kívülálló közvetítő szerepében – pedig úgy értelmezte a helyzetet, hogy van két legitim álláspont, az orosz és a nyugati, ezek egyelőre ugyan „messze vannak egymástól”, a távolság ugyanakkor „nem áthidalhatatlan”.

Mintha itt egy teljesen irracionális követelőzés és annak határozott visszautasítása között kellene félúton megállapodni, ez lenne az ésszerű kompromisszum, és ez lenne a nyugati álláspont.

Orbán vs Európa: két külön mozi

Orbán relativista, elvtelen narratívája és az EU-val nyíltan szembemenő kijelentése, miszerint „a szankciós politika kudarcra ítélt eszköz”, sok minden, de nem a nyugati álláspont. Napokkal a vizit előtt ugyanis az uniós külügyminiszterek markánsan állást foglaltak az orosz fenyegetőzéssel szemben, közölve, Moszkva szankciókra számíthat, ha megtámadja Ukrajnát.

Az EU vezető politikusai gyanakodva fogadták a moszkvai út hírét, sokak szerint a látogatás támogatásként is értelmezhető, óva intették Orbánt, nehogy hagyja, hogy Putyin megossza az uniót, és felszólították, hogy az EU egységes álláspontját képviselje az ukrajnai konfliktus ügyében.

Ursula von der Leyen bizottsági elnök, Charles Michel, az Európai Tanács elnöke és a Moszkvában korábban megalázott Josep Borrell kül- és biztonságpolitikáért felelős főképviselő teljesn egy hangon beszéltek az oroszokról az elmúlt hetekben, hozzájuk zárkózott fel Olaf Scholz német kancellár is, aki nemrég még le akarta választani az ukrán ügyről az Északi Áramlat 2 ügyét.

A sok más ügyben széthúzó Európa most végre egy hangon szól, és ez a hang – a dialógus fenntartása mellett – a fenyegetések visszautasításé, a szankcionálásé, az európai értékrend melletti kiállásé. Nem pedig az, amit Orbán úgy közvetített Putyin felé, hogy „nincs olyan európai vezető, aki konfliktust akarna Oroszországgal”.

„Oroszországnak számításba kell vennie, hogy ha erőszakhoz folyamodik, az Európai Unió megszorításokat fog bevezetni ellene” – hangoztatta Nehammer osztrák kancellár, de szinte szóról ugyanezt közölte Boris Johnson is Kijevben. Nagy–Britannia után Lengyelország – épp Orbán moszkvai tárgyalásai alatt – is bejelentette, hogy korszerű légvédelmi rakétarendszereket és lőszert küldenek az ukránoknak.

Zuzana Čaputová szlovák köztársasági elnök ugyanaznap „elfogadhatatlannak” nevezte az orosz követeléseket, szolidaritását fejezte ki az ukránokkal, és azt mondta, amit egy valóban szuverén ország valóban szuverén vezetőjének mondania kell: ha Oroszország megvétózhatja önálló országok NATO-tagságát, azzal „visszatérnénk abba a korba, amikor a nagyhatalmak felosztották Európát egymás közt hatalmi szférákra."

Európai tettek, és mondatok, amelyekben az a közös, hogy egyiket sem hallhattuk volna a Putyinnál önkéntes „békemissziót” teljesítő magyar miniszterelnöktől. Kérdés, mire lesz jó ez a magyar „közvetítői” szerep, ha – egy nyilvánvaló provokáció nyomán – az orosz csapatok megindulnak legvalószínűbb céljuk, Mariupol felé. A donyecki város persze elég messze van: az ottani háború nem zavarhatja meg az orosz földgáz zavartalan áramlását Magyarországra.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!