Afganisztánból kijutó lengyel önkéntes az Azonnalinak: A reptéren egy tálib lengyelül kérdezte meg, hogy vagyok

Monika Szczygielska, Afganisztánban tanított angolt önkéntesként. Amikor a tálibok már Kabulba is bevonultak, úgy döntött, ideje otthagyni az összeomlófélben lévő konfliktuszónát. Az Azonnalinak részletesen mesélt arról, hogyan sikerült afgán férjével együtt kijutnia az országból. Interjú!

Mit csinált pontosan Afganisztánban?

Először önkéntes voltam. Egy Afganisztán közepén lévő kis faluban tanítottam angolt 4 hónapig a Rahnaward-e-Noor magániskolában. Ott ismertem meg a férjemet, Hadit is. Aztán Kabulban tanítottam a TALK English Language Centerben, később pedig egy helyi civil szervezetnél kezdtem el dolgozni.

Egy, a BRA!NEE szlovák lapnak adott interjújában azt mondta: a lengyel nagykövetség felajánlotta, hogy kimenekíti önt az országból, azonban ezt nem fogadta el, mert az afgán férje nem kapott volna lehetőséget a távozásra. Hogyan sikerült végül elhagynia az országot? Sikerült magával vinnie a férjét is?

Szerencsére igen. Amikor először kapcsolatba léptem a lengyel nagykövetséggel – aznap, amikor a tálibok bevonultak Kabulba, tehát augusztus 15-én –, kaptam egy emailt, hogy én és a férjem is rajta vagyunk a listán, tehát ki fognak minket menekíteni az országból. Lengyelországban valószínűleg nem értették meg, hogy a férjem afgán állampolgár, akinek még nincs lengyel vízuma. Amikor elmagyaráztam nekik a szituációt, azt tanácsolták, hogy várjak és maradjak otthon, ők pedig megpróbálják megoldani a problémát.

Néhány órával később, késő este felhívott a delhi-i lengyel nagykövetség (Afganisztánban nincsen lengyel nagykövetség, így az Afganisztánban tartózkodó lengyel állampolgárokért ők felelnek). Azt mondták, hogy kapcsolatba léptek a csehországi lengyel nagykövetséggel, valamint valószínűleg a cseh kormánnyal is, és majdnem biztosra ígérték, hogy a férjem is velünk jöhet majd. Csak el kellett küldenem a szükséges papírokat nekik. Aztán megint visszahívtak és mondták, hogy most már biztosan felkerült a férjem is a listára. Viszont az augusztus 16-án induló repülőt már nem tudtuk elérni, ezért jelezték, hogy egy másnap, a kabuli reptérről induló repülővel kell majd elmennünk.

Sok videó készült, ami azt mutatja, hogy szinte lehetetlen bejutni a kabuli reptérre. A CNN egyik videójában például plasztikusan bemutatta, hogy még egy neves külföldi lap tudósítójaként is lehetetlen megközelíteni a bejáratot. Önöknek hogyan sikerült?

A mi repülőnk a katonai légibázisról indult,

ami a repülőtér másik oldalán van. Oda úgy lehet eljutni, hogy az ember megkerüli a repülőteret. Viszont én ezt nem tudtam: azt hittem, hogy a főbejáraton keresztül lehet megközelíteni. Tehát miután bejutottam, újra ki kellett mennünk és meg kellett kerülnünk az egész repteret.

Mit tapasztalt a főbejáratnál?

Totális őrület volt. A taxival csak egy bizonyos pontig jutottunk el, ott már annyira nagy volt a tömeg, hogy ki kellett szállnunk a kocsiból és gyalog kellett tovább mennünk. Amikor megközelítettük a bejáratot a tálibok értetlenkedve megállítottak, hogy mit keresünk itt, „no flight, no flight, go, go”. Valószínűleg azt hitték, hogy mindketten afgánok vagyunk, mivel kendőben és maszkban voltam.

A férjem figyelmeztetett, hogy ne menjünk tovább, mert a tálibok elkezdtek a levegőbe lőni és ütni azokat, akik közel jöttek a kapuhoz.

Viszont én mondtam, hogy nincs időnk várni, a helyzet pedig valószínűleg csak rosszabbodni fog, ezért tennünk kell valamit.

Levettem a maszkomat, hogy lássák, hogy külföldi vagyok és odaléptem az egyik tálibhoz.

Mondtam neki, hogy külföldi vagyok, és a férjemmel együtt egy repülőhöz megyek. Ő mondta, hogy menjünk vele. Útközben többen is megállítottak, de végül mindenki továbbengedett. Amikor viszont beértünk, kiderült, hogy rossz részére mentünk a repülőtérnek ezért újra ki kellett mennünk és megkerülnünk a repteret.

A katonai légibázisra már könnyebben bejutottak?

Hát, ezt nem mondanám. Amikor megint belecsöppentünk a kapunál várakozó tömegbe, odalépett hozzánk egy tálib, aki megkért, hogy mutassam meg neki az útlevelemet.

Én a tálibokat két csoportba sorolom: a vadabbakra, akik összeverik az embereket és rájuk lőnek, és az intelligensebbekre, akik tisztában vannak vele, hogy vannak olyan emberek, akiknek engedni kell, hogy elhagyják az országot.

Aki megállított minket, a műveltebbek közé tartozott. Még lengyelül is tudott egy mondatot.

Megkérdezte tőlem, hogy „jak się masz” vagyis, hogy vagyok, lengyelül.

Meg akartam kérdezni tőle, hogy ezt hol tanulta, de nem tudtam mert nagyon feszült volt a helyzet. Megfogtuk a csomagjainkat es megpróbáltunk előre törni. Mindenhol emberek ültek, vagy álltak körülöttünk. A tálibok megint elkezdtek lőni a levegőbe és ütötték az embereket, hogy üljenek le, vagy menjenek vissza. Amikor elértünk egy forgókaput, megmutattam az egyik tálib vezetőnek az útlevelemet. Ő elvette tőlem. Körülbelül 10 perc múlva visszajött. Felugrott az egyik autó tetejére (mivel a forgókapu után két autó parkolt orral egymásnak, hogy elállják az utat), és elkezdett kiabálni, hogy kié az az útlevél, amit mutat. Mondtam, hogy az enyém, erre odahívott magához.

A férjemet magam után húzva elindultam a kocsi tetején álló tálib felé. Viszont ekkor elénk állt egy másik tálib, a vadabb fajtából való, aki elállta az utunkat és elkezdett kérdezgetni, hogy merre megyünk. Mutattam neki, hogy a főnöke ott áll a kocsi tetején, és engem hív. Odajött egy másik tálib is, aki szólt az agresszívabbaknak, hogy hagyjon minket továbbmenni.

Az útlevelemet tartó tálib átkísért minket a tömegen egy másik ellenőrzőpontig. Útközben még többen odajöttek hozzánk és elállták az utunkat. Tehát óriási információs káosz uralkodott körülöttünk végig. Ekkor viszont már körülbelül két méterre tőlünk cseh katonák álltak, akik rászóltak a tálibokra, hogy hagyjanak minket békén, mert velük vagyunk. A cseh katonák átkísértek minket egy folyosón, és bent is voltunk a katonai légibázisban.

Hány ember utazott a gépen önökön kívül?

Jópáran voltunk. Viszont a legtöbben afgánok voltak, akik a cseh nagykövetségen dolgoztak. Rajtam kívül egyetlen európai volt a gépen, egy másik lengyel nő. Ő is egy civil szervezetnek dolgozott, mint én.

A másik lengyel nő maradni akart volna, mivel a tálibok annak ellenére, hogy nő, engedélyt adtak neki, hogy továbbra is az országban dolgozhasson és kísérő nélkül kimehessen az utcára.

A főnöke viszont nem engedte neki, hogy az országban maradjon, így el kellett jönnie.

Tehát annak ellenére engedélyt lehet kapni a táliboktól arra, hogy dolgozzon valaki, hogy nemcsak külföldi, hanem nő is?

Igen. Több ottani ismerősöm is mesélte, hogy

a tálibok engedélyeket adnak olyan civilszervezeteknek mint a Doctors Without Borders, vagy a Vöröskereszt arra, hogy dolgozhassanak az országban.

Ez egyébként a kilencvenes években, amikor a tálibok először vonták ellenőrzésük alá az országot, szintén így volt.

Mesélte, hogy amikor a reptéren megmutatta az arcát, átengedték. Máskor is tapasztalt olyat, hogy az tálibok máshogy bántak önnel, mert külföldi?

Határozottan. Amikor a repülőtérre próbáltam bejutni, állt mellettem egy afgán nő, aki szintén be akart jutni. Amikor én megmutattam az útlevelemet, továbbkísértek, viszont őt – annak ellenére, hogy brit útlevél volt nála – meg sem hallgatták. Ilyet többször is tapasztaltam. Viszont most azt hallom, hogy kezdenek megváltozni a dolgok. Több külföldit is elraboltak vagy megvertek. Afganisztánban most egy óra leforgása alatt rengeteg dolog megváltozik.

Csak három napot voltam Kabulban, miután a Tálibok megérkeztek, de valószínűleg ha most visszamennék, egy teljesen más város fogadna.

Megígérték, hogy békét teremtenek, de ez egy hazugság. Most már olyan hírek röppennek fel, hogy lányokat kényszerítenek házasságra, vagy megvernek egy nőt csak azért, mert egy kis bőr kivillant a csuklójánál.

 A tálibok hatalomra kerülését követő napokban járt az utcán? Mi volt a tapasztalata?

Őszintén szólva az élet egészen normálisnak tűnt. Ugyanazok a boltok voltak nyitva, ugyanazok az emberek árulták a gyümölcsöt. Néha elhaladt egy-két tálib autó, fehér zászlóval és néhány sráccal, akik a hátuljában ültek, de senkit sem állítottak meg. Még úgy sem, hogy nem viseltem azt a kék burkát, ami mindenemet takarja, hanem teljesen átlagosan voltam felöltözve.

Csak egy sál volt a fejemen, de az arcom teljesen látszott. És senki sem mondott semmit erre.

Akkor sem, amikor egy tálibok által kontrollált ügynökséghez mentünk be, hogy próbáljuk elintézni a vízumot. És nem én voltam az egyetlen, aki így mutatkozott az utcán: számos afgán nőt láttam hasonló öltözetben sétálni. 

És mit gondol, ha most visszamenne, mi fogadná?

Én úgy veszem ki, hogy sokkal szigorúbbá vált a helyzet.

Az első napok még azért lehettek viszonylag szabadabbak, mert a tálibok azzal voltak elfoglalva, hogy átvegyék a hatalmat a kormány fölött.

Most, amikor már jobban megszilárdították a hatalmukat, kezdik az apróbb dolgokat is a kontroljuk alá vonni. Az egyik ismerős család egyik tagját kivégezték, mert emberi jogi aktivista volt. Valaki jelentett a rezsimnek róla. Ez a tálibok egyik módszere egyébként, hogy fizetnek az információkért általuk veszélyesnek vélt emberekről.

Itt is ez történhetett: valószínűleg valaki értesítette a tálibokat, hogy a srác pontosan mikor fog utazni és hová. Az egyik ellenőrzőpontnál feltartóztatták. A holttestét két nappal később találták meg.

Az egész csak azért történt, mert emberi jogokért harcolt Afganisztánban.

Gondolja, hogy az afgánok nagy részében most benne van az a félelem, hogy nem bízhat meg senkiben, mert jelenteni fognak róla?

Ez valójában már korábban megvolt bennük. Én is tapasztaltam.

Amikor a városon kívülre utaztam, mindig figyelmeztettek, hogy a buszvégállomásokon nagyon vigyázzak, hiszen ott mindenki megfordul, könnyen lehet tehát, hogy vagy a tálibok kémjeivel, vagy pedig álruhába öltözött tálibbal találkozik az ember.

Kabulban két nagy buszvégállomás van: az egyikről északra, a másikról délre mennek buszok. Az északi végállomás viszonylag oké, viszont a déli már egy sokkal konfliktusosabb régióba vezet, épp ezért sokkal veszélyesebb is. Amikor a déli végállomásról indultam valahova, mindig egész testet elfedő burkába öltöztem és igyekeztem a taxiból minél hamarabb a buszra szállni, nehogy meglássák, hogy külföldi vagyok. Eddig még sosem volt arra eset, hogy külföldieket helyi buszjáratokról raboltak el, viszont nem akartam kockáztatni.

 Hogyan érezne abban az esetben, ha Európa elismerné a tálib rezsimet?

Remélem, hogy ez nem fog megtörténni, mivel

 ha Európa elismerné a tálib rezsimet, ez az ország eltűnne.

A tálibok Mohamed idejébe rántanák vissza az országot. Az autókat és a telefonokat természetesen meghagynák, de például a zenét, a filmeket és a színházakat betiltanák. Erre még sosem gondoltam. Őrültség lenne elfogadni őket.

NYITÓKÉP: Monika Szczygielska