Miért nem arra törekszünk inkább, hogy ellen tudjunk állni az uszításnak?

A kormány által használt manipuláció soha nem lehet érv semmire. Az nem megbízható, felelős ember, akinek az ítélőképességét ily mértékben eltorzítja az, hogy hogyan kommunikálnak a politikusai – az egy gyermek. Egy befolyásolható, gyenge gyermek.

A virágzó uborkaszezon idilli nyugalmát ugyan a napokban szárnyra kélt Pegasus-botrány zúzta szét, én mégsem arról kívánok most értekezni, hogy a méltatlankodó honfitársak vajon akkor is ily mértékben háborognak-e, amikor a zsebükben hordott telefon több információval rendelkezik róluk, mint a tulajdon édesanyjuk.

Az erkölcsi alávalóság mocsarában megfogant pedofiltörvénnyel kapcsolatban azonban gyakran elhangzik egy állítás, amelyre reflektálni kívánok.

Sok ember száját elhagyta már az „uszítás” meg a „hergelés” kifejezés, miközben megosztotta az említett törvényről szőtt gondolatait a nagyérdeművel. Sokan tartanak attól, hogy a szándékos gyűlöletkeltésnek végzetes, beláthatatlan következményei lesznek a magyar társadalom érintett tagjaira nézve, hiszen a kormányzati kommunikációnak igenis normaképző szerepe van.

Nos, eme véleménnyel óhajtok vitába szállni.

Semmilyen mértékben sem vagyok hajlandó elfogadni a kormány normaképző szerepéről tett megállapításokat, a felelősségvállalás aspektusából tekintve legalábbis biztos, hogy nem. Ez a hozzáállás olyan vakvágányra viszi bármilyen ország konstruktív működésének elengedhetetlen feltételeit, hogy véleményem szerint mindenképpen dorgáló szavakat érdemel. Miért?

Azért, mert megilletem a honfitársaimat a felnőttség státuszával, annak minden nyűgjével és bajával együtt. Mert hinni szeretném, hogy a kielégítően funkcionáló kognitív képesség mint hasznos attribútum nem mesebeli álom a magyar társadalom számára. Mert megkövetelem mindenkitől, hogy a józanság szelíd szavára hallgatva hozzon döntéseket. 

Mert felnőtt, szavazóképes entitások esetében ez nem lehet egy relevanciával rendelkező aspektus, hogy mit látnak nap mint nap az óriásplakátokra ragasztva. Abból a szempontból legalábbis, hogy az illető hogyan gondolkodik a világról. Természetesen a plakátok közpénzből készülnek, így minden egyes, adóforintokat tisztességesen kicsengető állampolgárnak köze van hozzájuk, de véleményem szerint nem lehet ezen plakátokat hibáztatva megmagyarázni a gyűlölködést.

Mert az nem egy megbízható, felelős ember, akinek az ítélőképességét ily mértékben eltorzítja az, hogy hogyan kommunikálnak a politikusai – az egy gyermek. Egy befolyásolható, gyenge gyermek.

Egy ilyen társalgás során a vitapartnerem azt találta mondani, hogy ez természetesen nem mentesít senkit sem az egyéni felelősségvállalás súlyos terhe alól, és semmilyen szituációban sem lehet a felülről irányított gyűlöletkeltéssel takarózni. De kérdem én, akkor miért hozzuk szóba egyáltalán? Mi értelme van ennek a gondolatnak, ha nem azért emlegetjük, hogy tisztára mossuk az elvetemült kommunikációs fegyvertárnak áldozatul esett szerencsétlen vétkest?

De ha már szóba hozzuk, miért nem abban a kontextusban, hogy a kedves polgártárs miért hagyta magát ily mértékben befolyásolni? Miért nem töprengünk el azon, hogy mennyire számít megbízható döntéshozónak? Hiszen ha egy propaganda gond nélkül képes befolyásolni, valószínűleg a többinek is könnyedén menne. Persze, a fogyasztói társadalom alappilléreit is az alattomos manipuláció alkotja, de ez érv bármire is? Ez az adekvát válasz arra, hogy miért ne azt tartsuk szem előtt, hogy ne legyünk könnyedén befolyásolhatóak? 

Természetesen nem mentség, de? De mi? Miért szeretnénk felmenteni valakit, aki az óvoda óta nem tudta elsajátítani a kritikus gondolkodás képességét? Miért adunk szavazati jogot annak, aki valid érvnek tartja azt, hogy de hiszen ezt látta a tévében? Mire számítunk akkor, ha egy ország népének feloldozást nyújt az, hogy de hiszen ő is?

Félreértés ne essék, nem áll szándékomban eltagadni a manipuláció kétségkívül valós erejét, azonban ez soha, semmire nem lehet még csak egy fél érv sem. Mert ha az, akkor

miért ne lenne igaza Orbánnak akkor, amikor infantilis kisdedként kezeli az egész népét, mondván, hogy te ne gondolkodj, majd én megteszem helyetted, neked ez úgyis túl nehéz?

A befolyásolásnak önmagában nincs hatalma, ezért sem szeretném elfogadni argumentumként. Az uszítás abban az egy esetben eredményes, ha a gyűlölet elhintett magvai termékeny talajra lelnek valamely gyenge ember elméjében, ez azonban nem törvényszerű. Egy szilárd erkölcsi értékrenddel és ugyanakkor kritikus gondolkodással megáldott személy esetében kevés eredménye van a propagandának, tehát az uszítás csak akkor veszélyes, ha bizonyos emberek alkotják a hallgatóságot.

Viszont, ha mi magunk ismerjük be, hogy gyengék vagyunk, akkor miben hibázik az, aki annak tart minket? Egy felnőtt vagy minden szituációban felnőtt, vagy egyikben sem az, köztes megoldás sajnos nem létezik.

Én igen nagy problémát látok azzal, ha még az elmélet szintjén sem az ellenállóképességünk trenírozását tartjuk az egyetlen lehetséges megoldásnak, hanem durcásan reménykedünk abban, hogy a következő delikvens majd jobb apa lesz, aki kevesebbet iszik és többször megölel minket.

Persze, gond nélkül képviselhető álláspont az is, hogy az emberi természet vaskorlátai megugorhatatlan akadályt jelentenek, aminek következtében soha nem leszünk képesek legyőzni önnön gyarlóságunkat. Ezért szükség van egy atyáskodó vezetőre, a lényeg csak annyi, hogy jó irányba terelje a népet. A kérdés az, hogy befolyásolhatóságunk ismeretében hogyan tudjuk optimálisan meghatározni, hogy ki a jó vezető? És józan ítélőképességünk hiányában hogyan tudjuk megmondani, ha egy szép napon már nem lesz az? 

Természetesen lehet és kell is haragudni arra a sötét szívű politikusra, aki tudatosan tapossa a népét a sárba, csakhogy a jogos indulat nem fogja megakadályozni azt, hogy ezen nem kívánt jelenség a jövőben is megismétlődjön.

Az ördögi módon kifundált uszításra való hivatkozást olyannak érzem, mint amikor egy gyermek nem tudja teljesíteni a rá rótt, képességeit valóban meghaladó feladatot, és ezért egy felnőtt megdorgálja. Ezt hallván egy másik felnőtt az ölébe veszi a kisdedet, és így szól: hagyd már, hiszen még csak gyerek.

A manipuláció és a hergelés nagyon is valós lehet, ám ha nem tudunk neki ellenállni, akkor elvesztünk, az egyetlen, amiben reménykedhetünk, hogy legközelebb egy jobb ember fogja a kezébe venni az irányítást.

Mi kell ahhoz, hogy ennek könnyedén ellen tudjunk állni? Azt mondanám, hogy elsősorban folyamatos, kőkemény önreflexió saját gondolatainkat illetően. Továbbá szilárd jellem, fegyelem és nagyfokú önuralom. Kritikus gondolkozás, önnön igazunk folyamatos megkérdőjelezésével vegyítve.