It’s coming home: mi van az angolok kedvenc szurkolói dala mögött?

Az 1996-os angliai Európa-bajnoksgra készült szám története egybefonódik a britpop történetével és Gareth Southgate karrierjével is. Hogyan lett a Three Lions futballhimnuszból ironikusan énekelt trashsláger, majd ismét futballhimnusz?

Ha valaki követ akár csak egy brit sajtóorgánumot vagy szurkolót bármelyik közösségi médiumon, valószínűleg szembetalálta magát az ‘It’s coming home’ kifejezéssel az elmúlt hónapban. A mondás a Three Lions című szurkolói dal refrénje, miszerint a futball végre hazatér. Magáról a dalról pedig már az angol válogatott meccseinek magyar közvetítését nézők is egészen biztosan hallottak.

A Three Lions 1996 májusában, az angliai rendezésű Eb előtt debütált. A dalt leginkább a kilencvenes években dübörgő britpop műfajába lehet sorolni. A britpop a Nagy-Britanniát a korszakban elárasztó progresszív patriotizmus, az úgynevezett Cool Britannia zenei alfaja volt. A Cool Britannia lényege és tézise az volt, hogy a fiatalok felkarolták a London hatalmas és gyors fejlődése eredményeként kiforrott popkultúra akkori sztárjait, mint például a Spice Girlst, az Oasist vagy Hugh Grantet, és nem a múltat és a történelmet, hanem ezeket a korabeli sztárokat tették nemzeti büszkeségük tárgyává.

A sztárok pedig reagálva erre, szintén fontos elemként használták brit identitásukat a munkásságukban, gondoljunk csak a brit zászlós ruhában éneklő Spice Girlsre, Geri Halliwellre vagy Noel Gallagher Union Jack-es gitárjára.

Noha a Cool Britannia már Tony Blair Új Munkáspártja előtt megjelent, tagadhatatlanul része volt annak a kulturális forradalomnak, ami segített az azóta kétes megítélésű politikust hatalomra juttatni:

Blair reménykeltően és fiatalosan ígért pozitív változást, és magához ölelt egy nyitott, multikulturális Nagy-Britannia-képet, tökéletesen meglovagolva ezzel a korszellemet. Blair a választások előtt nemsokkal átírva idézte a Three Lionst is, mondván a Munkáspárt 17 év fájdalom után hazatér, mikor kormányra kerül 1997-ben.

Ebben a dübörgő patrióta hangulatban rendezték meg az 1996-os Eb-t Angliában, ami nagy eseményként természetesen jelentősen hozzáadott az elterjedt és trendi nemzeti büszkeséghez, ezért a tornából a britpop sem maradhatott ki. Így született meg a humorista és író David Baddiel és Frank Skinner, valamint Ian Broudie kottájából a Three Lions.

Álmodozás, várakozás, cinizmus

A Three Lions, a Cool Britannia és a britpop hagyományaihoz híven egy magabiztos és elsősorban a jelenhez fűződő patriotizmust sugároz: a dal meglepő őszinteséggel nem elsősorban Anglia 1966-os világbajnoki győzelmét élteti, hanem az azóta eltelt időszakról beszél, miszerint harminc éven keresztül rengeteg fájdalmat éltek át a szurkolók, hiszen az angol csapat mindig leszerepelt.

A lényege a dalnak a kilencvenes évek határtalan optimizmusa és a Cool Britannia büszkesége: a kudarcok ellenére az angol szurkolók úgy szeretik a válogatottat, ahogy van,

minden második évben a csapat lelkes támogatói, büszkén viselik a háromoroszlános mezt, és minden alkalommal reménykednek benne, hogy most sikerülni fog. Maga Baddiel szavaival élve a Three Lions „arról szól, hogy általában veszítünk, de irracionálisan azt hisszük, hogy ezúttal a remény felülírja a tapasztalatot. A dal a vágyakozásról és az álmodozásról szól.”

Az 1996-os Eb-n sokáig minden lehetőség megvolt arra, hogy ez az optimizmus jogos legyen. Az angol csapat jól szerepelt, egészen az elődöntőig jutott, ahol a német válogatott várt rá. A szurkolók már tényleg elhitték, hogy a futball végre hazatér: a Three Lions 1996-ban a brit toplisták élére is került. Az elődöntőt hosszabbítás után azonban Anglia tizenegyesekkel elveszítette: a mostani szövetségi kapitány, Gareth Southgate hibázott.

Noha ez a legnagyobb játékosokkal is megesik, a legendásan kegyetlen brit bulvársajtó nem bocsátotta meg a hibát. Beszédes, hogy még egy Pizza Hut reklám poénja is az volt, hogy Southgate leveheti-e már a zacskót a fejéről. Southgate-et magát is láthatóan még mindig kísérti az esemény, hiszen még a mostani sikeres németek elleni nyolcaddöntő után is felemlegette a hibáját.

Noha a Three Lions rendszeresen ismét aktuális lett minden Eb vagy vb alkalmával, a kulturális jelentősége folyamatosan csökkent, ahogy előbb a britpop, majd maga az egész Cool Britannia is háttérbe szorult. A kilencvenes évek optimizmusa pedig lassacskán érdektelenségbe, majd cinizmusba hajlott át. Az angol művelődéstörténész, Alwyn Turner szerint

az angolok identitásválságához és a brexithez is az vezetett, hogy az angol társadalom a 21. század elején addig istenként tisztelt intézményekben veszítette el a bizalmát és a hitét:

• a BBC renoméját ikonikus műsorvezetőjének, Jimmy Saville-nek a pedofilbotránya rombolta le,
• az addig tiszteletnek örvendő közgazdászok és bankárok a 2008-as válsággal hiteltelenítették el magukat,
• a politikai rendszerben és elitben való hitet pedig Tony Blair iraki kalandja döntötte le.

Az elhulló szent tehén története az angol válogatottra hatványozottan igaz

A 2000-es években úgy gondolták, a John Terry, Rio Ferdinand, Frank Lampard, Steven Gerrard és Wayne Rooney által fémjelzett úgynevezett aranygeneráció abszolút sikerre van ítélve. A csapat azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket; noha a válogatott tényleg tehetséges játékosokkal volt tele, őket általában teljesen középszerű edzők irányították, így a válogatott rendre leszerepelt, és a nyolcad- vagy a negyeddöntőben búcsúzott, általában lagymatag játékkal és sokszor tizenegyesekkel.

Az angol futballszövetség már a 2010-es, németek utáni kiesés után kapcsolt, és reformokat indított, azonban a szurkolók számára a mélypont vagy a 2014-es vb volt, ahol az angolok a csoportkörből sem jutottak tovább, vagy a 2016-os Eb, ahol a nyolcaddöntőben Izland ellen estek ki. Ez utóbbi volt az aranygeneráció utolsó aktív tagjának és talán legnagyobb sztárjának, Wayne Rooney-nak az utolsó tornája. A Three Lions lényege éppen az, hogy a történelmi kudarcok ellenére a szurkolók hisznek a csapatban, és reménykednek, viszont a 2010-es évek közepére ez a hit már nem volt ott, csak közöny. Nem csoda, hogy a ‘96-os toplistás első helyezett sikert még csak megközelíteni sem tudta a dal (ugyan 2006-ban egyszer még a szám elérte a toplista kilencedik helyét, de a szám legjobb helyezése 2012-ben 77, 2016-ban 84 volt).

Mivel addigra a lakosság teljesen elveszítette a hitét a válogatottban, és annak edzője pedig a sokáig pária státuszban lévő Gareth Southgate lett, így

az oroszországi vb-n már tényleg semmit nem vártak az angoloktól, ezért 2018-ban a dal abszolút egy ironikusan énekelt trashsláger-státuszt ért el, hiszen mondanivalóját senki sem hitte el.

A csapat viszont meglepetést okozott. Már az első meccsen sokáig úgy tűnt, az angolok ismét bénáznak a náluk lényegesen gyengébb Tunézia ellen, de aztán az utolsó percben sikerült megnyerniük a meccset, és a szurkolók egy rég nem látott minisikert éltek át, így az ironikusan énekelt dalban legalább már egy minimális igazságtartalom volt.

Az igazi gát azonban Kolumbia ellen szakadt át, amikor az angolok tizenegyesekkel jutottak tovább, ami 1996 óta először történt meg egy világtorna kieséses szakaszában. A szurkolók végre hihettek valamiben, annak ellenére, hogy nem tartozott a legesélyesebb csapatok közé a válogatottjuk. Anglia aztán egészen az elődöntőig menetelt a tornán, a Three Lions pedig visszakapta az ikonikus státuszát: egy rövid időre 2018-ban ismét a toplisták élére került és remixelt verzióját még nightclubokban is játszották. Ha a futball még nem is, a Three Lions biztosan hazatért.

A centrista apukák újra feléledő büszkesége

Noha a Cool Britanniának vége, és a jelenség már csak a Blair-érában fiatal, azóta megöregedett, úgynevezett centrista apukák emlékében él igazán élénken, a Three Lions ma ismét egy ébredező progresszív patriotizmus kontextusában éled újra. A 2010-es évek közepe óta a brit progresszív értelmiség és a baloldali pártok nagyon küszködnek egy olyan nemzeti büszkeség kiépítésével, ami egyszerre integratív mindenki számára, de ugyanakkor az ő világképükbe is beleillik. A mostani angol válogatott azonban jelentős segítség nekik ebben; a csapat igazán sokszínű, az Ukrajna elleni kezdőcsapat tizenegy játékosából kilencnek volt valamilyen bevándorló háttere.  

A játékosok minden meccs előtt letérdeltek, amit ugyan kezdetben az angol szurkolók egy része kifütyült, most már a válogatott sikerei elhallgattatták a kritikusokat. Southgate nyílt levélben szólt a szurkolókhoz, hogy álljanak be a csapat mögé, és méltatta a rasszizmus ellen küzdő játékosait és a térdelést. A progresszívek találtak olyan üzenethordozó képviselőket, akik mostanra már a jobboldaliak tiszteletét is kivívták. 

A tory képviselő, Lee Anderson, aki az Eb előtt bejelentette, hogy a térdelés miatt nem fogja nézni az angol válogatott meccseit, közröhej tárgyává vált, hiszen így lemarad az angol csapat történetének egyik legjobb eredményéről.

Ugyan Anderson tartja magát a szavához, a döntőt például szöveges, telefonos közvetítése fogja végigkísérni, az angol nézők nem osztják a bojkottját: a 2018-as Horvátország elleni vb-elődöntő óta az Anglia-Dánia volt a legnézettebb tévés esemény Angliában – persze a miniszterelnök, Boris Johnson 2020. májusi covidbejelentéseit leszámítva.

Hogy a futball tényleg hazatér-e, este kiderül. Egy viszont biztos: a Gareth Southgate által irányított válogatott ha csak ideiglenesen is, de visszahozta Angliába a kilencvenes évek rég nem látott optimizmusát és progresszív patriotizmusát, amihez egészen biztosan a Three Lions britpopja dukál a legjobban.

NYITÓKÉP: England football team / Facebook