Az Izrael-párti cikk, ami a legjobb érv az Izrael-párti cikkek ellen

Annak hangoztatása, hogy izraeli állampolgárok milliói évtizedekig szavazhattak egy sor olyan pártra, amely az állam kolonialista elnyomó projektjében azért egyetért egymással, még nem bizonyít semmit.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Sokáig gondolkoztam, hogy érdemes-e válaszolni arra a lekicsinylő rágalomáradatra, amit Robert C. Castel biztonságpolitikai elemző Laczó Ferencre még napokkal ezelőtt zúdított. Ahogy azonban a cikket egyre tüzetesebben áttanulmányoztam, rájöttem, ez igenis hálás vállalkozás. Sokszor levegőben lóg ugyanis az, amiről Laczó magyar közönségnek érvel és ír, mintha semmi közünk ne lenne nekünk magyaroknak a teljes közel-keleti vircsafthoz.

Gáza, mint azt már több helyen több tudósítás is említette, egy teljességgel Izrael által előállított jelenség: egy kizárólag palesztinok lakta nagyváros, amely a „mesterséges visszafejlődés” útjára lépett. A 2006-os választás után a Hamasz végleg átvette fölötte az irányítást, két és fél millió lakójának jelenleg 50 százaléka gyermek, és a felnőtt lakosság jelentős kisebbsége (a szegényebb Kan Júnisz és Rafa választókerületekben ez több volt, mint 30 százalék) nem is szavazott az iszlamistákra 2006-ban, amikor szavazni utoljára lehetőségük volt.

De mégis kollektív büntetésként a teljes életük feletti kontrollt, például a komplett közmű-infrastruktúra fölötti ellenőrzés elveszítését és blokádot kaptak, amely azóta is tart. Bejutni is nagyon nehéz oda, kijutni még inkább, de a helyi egészségügyi rendszer olyan problémákkal, mint a pandémia vagy akár a rákos betegség, sem tud megküzdeni, élelmiszer-fejadagokat kell osztani, építőanyag, gépek vagy bármi más pedig sehonnan sem tud az övezetbe érkezni, Izrael ugyanis cinikusan csupán annyit mond, nem tudják biztosítani, hogy nem terrorizmusra használnák-e azokat.

A májusi bombázásnak Gázában ismét elképesztően magas civil áldozati száma van, elbújni a támadások elől ugyanis a zsúfolt városban szinte lehetetlen, az izraelihez hasonló óvóhelyek sincsenek. A blokádot néha bombázások és a Hamasz rakétatámadásai teszik még pokolibbá, mindebből azonban az izraeli oldalon csak és csupán a rájuk kilőtt rakétákat látják.

Castel kifejti például, hogy szerinte nacionalizmus nem is lehet kirekesztő: „Az, hogy miért kirekesztő az a zsidó nacionalizmus, ami száznál több ország menekültjeit fogadta a sátra alá, vagy az a palesztin nacionalizmus, ami fallahokból, beduinokból, türkménekből, bosnyákokból kreált egy modern népet, nincs érvekkel alátámasztva.” Egyrészt nem tudom, hogy Castel mit olvasott, de Laczó sehol sem állt ki semmiféle nemzeti narratíva mellett, ellenben esszéje a tárgynál maradva az izraeli uralkodó állameszme egyes kérdéseit tárgyalta.

Másrészt viszont Castel akármennyire is igyekszik egységes párhuzamot vonni az izraeli és palesztin nacionalizmus jelenségei között, mégis a román, magyar, lengyel jobboldali nacionalista bűnébe esve számonkéri a számára nem szimpatikus palesztin nemzeteszme mesterséges voltát (fallahok, azaz földművesek, beduinokkal, türkménekkel, bosnyákokkal együtt nem gondolhatják egy nemzeti-kulturális közösségnek magukat vajon? Ez vicces? Kinek?), miközben saját nemzeti meséi közül legalább egyet nyíltan, és a legnagyobb alázattal fogad el.

A tudtuk nélkül fogamzásgátlót rendszeresen kapó etiópiai falassza nők erről bizonyára sokat tudnának a szerzőnek és szervezetének, az Izraeli Demokrácia Intézetnek is mesélni, másoknak már megtették ezt.

És ezek még csak az Izrael által amúgy szorgalmazott betelepülők. Arról, hogy házaikért az onnan elűzöttek milyen árat fizettek, már írtam röviden, de tény: a zsidó hazát keresők ugyancsak súlyosan, vérrel fizettek 1948-ban minden rög földért. De végül a győzedelmes fél, Izrael állam volt az, ami zsidó állampolgárai többletjogait törvényekbe iktatta. 1950-ben például egy jogszabály kimondta, hogy az egykorvolt, de lakhelyétől már „távol lévő” palesztin lakosság nem tarthat igény ingó és ingatlan vagyonára. Meg is alakult egy „elhagyott javakat” kezelő igazgatóság, ami ezt az új betelepülők között osztotta szét, akik ritkán tudták, de talán sok estben sejtették azt, hogyan is került ez az ingatlanvagyon éppen hozzájuk. Ők csak az államot látták, ami odaadta azt nekik.

Azután, a teljesség igénye nélkül államilag Izrael állama 1976 óta sajátít ki rendszeresen nagy darab földeket többségében palesztin és kisebb részében zsidó magántulajdonoktól, ezeket azután privát kézbe, ingatlanfejlesztőknek adja át. 2000 óta az elvileg Izrael által csak megszállás alatt tartott Ciszojordánia zsidó, telepes lakossága a kormányzati politika jegyében 200 ezer főről immár megháromszorozódott. A palesztin nemzeti öntudat alapvető megnyilvánulásait eközben a 2010-es évektől az izraeli kormány már tiltja: a 2011-es úgynevezett Nakba-törvény például a palesztinok 1948-as határokon belülről való, tömeges elűzésének oktatását és a megemlékezés bizonyos formáit is illegálissá tette. Ezek után jött az új izraeli alkotmánymódosítás, ami kimondja: Izrael zsidó állam, ezért nem minden polgárának egyformán állama (Benjamin Netanjahu saját szavaival); ezzel tovább szűkítették, és explicitté is tették, hogy az állam elkülöníti állampolgárait, méghozzá etnikai alapon, hiszen a másodrangúak között palesztin keresztény, palesztin muszlim, drúz egyformán előfordulhat.

Ráadásul lehet amellett és az ellen is érvelni, hogy ez már klasszikus apartheid állam-e (a palesztin népességnek a vízhez, egészséghez, oktatáshoz, szabad mozgáshoz való jogának megkérdőjelezése és státusztörvények után én úgy gondolom, ez már az), de az igazság még ennél is keserűbb. Izrael szélsőjobboldalán ugyanis a zsidó ultanacionalisták ma már nem tagadják ezt, hanem vállalják, és büszkén. Az 1967 előtt egyértelműen palesztin városnak számító Kelet-Jeruzsálemben megjelenő hírhedt izraeli zsidó lakókomplexum, a Ma ale Ha-Zeitim egyik prominens politikai vezetője, az amerikai születésű Jisáj Fleischer ezt 2016 októberében a Voxnak úgy fogalmazta meg: „Izrael egy zsidó állam, ha szavazni akarsz Izraelben, van ennek egy egyszerű módja: válj zsidóvá.”

Az is tudott, hogy az izraeli telepes mozgalom radikális szárnya, ami kifejezetten palesztin többségű negyedeket, városokat céloz meg és célja a minél nagyobb konfliktus, tehát az alávetettek életének ellehetetlenítése, mindezt célzatosan, büszkén teszik meg. Azzal, hogy Castel egy tökéletes demokrácia képviselőinek mutatja be őket, csak magát nevetteti ki, Fleischer bizonyára nem állítaná ugyanezt magáról.

Noha annak belátásához, hogy ez nincs így, és hogy izraeli imperializmus nincsen például az európai holokauszt és a brit imperializmus előképe nélkül (és közben Izrael állama mindezek nélkül nyugodtan létezhetne, csak egészen más politikai rendszerrel működne), elég a kiváló Kardos G. György regényét (Avraham Bogatir hét napja) elolvasni. Nem árt azért, ha néha történészek is az olvasók fejébe bátorkodnak idézni, hogy bizony az áldozatok áldozatai (Edward W. Said), azaz az izraeli és Izrael által megszállt területeken élő palesztinok egyre inkább olyan világban kénytelenek élni, ahol élni nekik lehetetlen – ez pedig egy jól körülírható történelmi folyamat végeredménye.

Castel alapállítása amúgy annyi, hogy aki nem él Izraelben, az nem fogalmazhat meg kritikát az ország helyzetével és uralkodó elitje viselkedésével kapcsolatban akkor sem, ha a téma kutatási területével óriási átfedést mutat.

Ennél tovább megy, és a szinte a nemzetközi szélsőjobboldalnak kötelező behízelgő tőmondatban a „Maastrichti Egyetem kávéházaiban” fogant eszmékről értekezik. Értjük, ugye, hát ki beszélt-beszél Európában így, és mégis kikről? Mit jelent az Bécsben, Párizsban, Budapesten, ha valaki egyetemi kávéházi nyafogást róna föl egy gondolatmenetet ab ovo hiteltelenítése és kigúnyolása céljából? Persze abban a posztpolitikai valóságban, ahol Netanjahu miniszterelnök fia Twitteren oszt meg Soros-karikatúrákat, ezen sincs túl nagy csodálkoznivaló.

Az Izraeli Demokrácia Intézet a szerző cikkéből ítélve ironikus elnevezéssel bíró szervezet lehet, bár nyilván angol politikatörténeti fogalmak (ha Robert Castel úrnak úgy jobban tetszik: metanarratívák) elismerik, hogy az úgynevezett több szerzett vagy törzsökös előjoggal rendelkező „fő nép” fogalma köré épülő etnikai demokráciák is valamelyest azok. De hát ki állítaná azt, hogy az apartheid Dél-Afrika nem volt valamelyest demokratikus a búr és brit lakói számára, eleve tehát

Az 1948-as, izraeli határokon belül élő drúzok, palesztinok ugyanekkor évtizedek óta csak most, egy új lázadás és egységes politikai mozgalom születése után tudták ugyancsak valamelyest érvényesíteni akaratukat.

Miután ugyanis elődei taktikáit követve, a „palesztin választási csalás” egyébként alig létező jelenségére hivatkozva 2021-ig Netanjahu és a Likud is korlátozni igyekezett a megannyi, kisebb palesztin pártra való szavazást, idén inkább az együttműködést kereste egyes politikusaikkal. Az alapvető politikai térképet ugyanis ez sem változtatja meg: egyrészt hiába jutott most elvileg az őket képviselő Közös Lista és a vallásos iszlamista, társadalmilag intoleráns Raam is kormányzati pozícióhoz, aligha elképzelhető az, hogy akár egy palesztin egységben hívő izraeli miniszternek engedelmeskedjen az éppen ez ellen hangolt és nevelt hadsereg vagy államigazgatás.

A palesztin politikai érdekérvényesítés mostani, váratlan sikere tehát magát az államot mint kizárólag zsidó államot veszélyeztetheti, és ezt a likudisták alapvetően jól látják, ugyanakkor tény az is, hogy egy ilyen Netanjahu-ellenes koalíció akár a szükséges gyökeres politikai változások elindítója is lehet, például a törvényhozásban, ha ugyan nem esik szét napok, hetek múlva.

Valódi ellenzéki véleményük, hitvallásuk esetleges radikális kifejezéseiért pedig az izraeli zsidó polgárok börtönt kapnak, mint például a szolgálatot megtagadó katonák (csakúgy, mint a katolikus Bokor Közösség hívei a hidegháborús Kádár-rendszerben).

Ha mást nem is, Robert C. Castel egyvalamit elég pontosan bizonyított: az, aki így ír, így beszél egy súlyos elnyomó helyzetből eredő lázadásról, aki az olyan, egyébként Izraellel kritikus, de azt támadni egyáltalán nem támadó, moderált hangokat kívánja egyenesen eltaposni, mint amilyen Laczó Ferencé, valóban a telepes gőgjének, az erősebb félnek a pozícióját sugalmazza.

Aki azt akarja, hogy csak az élhetetlen élet ellen lázadó ellenségei bűneire figyelmezzünk, és közben ne vegyük észre, hogy egy fenntarthatatlan és az erőszakot rendre újratermelő rendszert igyekszik maga is fenntartani védelmezőnek szánt írása által.

Olvasd vissza az Azonnali Izrael-vitájának többi cikkét itt!