Sorra viszik be az ellenzékieket a választás előtt Nicaraguában

A 2018-as brutálisan levert tömegtüntetések óta formálódó ellenzék választáson való indulását a Nicaraguát 2007 óta vasmarokkal iránytó autoriter baloldali elnök az ún. Guillotine-törvénnyel igyekszik csírában elfojtani. Minden oka megvan rá: Ortega népszerűsége mindössze 20 százalékos. És idén ősszel választást kell tartani. Mi fog ebből kisülni?

Latin-Amerika 2021-ben a választások évét éli, tucatnyi ország készül valamilyen módon a demokrácia ünnepének is nevezett eseményre. Nincs ez másképp Nicaraguában sem, a készülődés mikéntje azonban merőben eltér a legtöbb országétól. A közép-amerikai államot másfél évtizede irányító autoriter baloldali Daniel Ortegának az elmúlt néhány évben a gazdasági problémák mellett az egyre erősödő belpolitikai válságot is kezelnie kellett, amit csak súlyosbított a koronavírus okozta krízis. A másik két hatalmi ágat is befolyása alatt tartó elnök pedig a rendszer fennmaradása érdekében a választások közeledtével egyre autoriterebb eszközökhöz nyúl.

Ortega ideológiai alapvetéséről tudni kell, hogy pártja, a szandinista mozgalom a nevét Augusto César Sandinoról, a kommunista ideológiát valló, az amerikai imperializmus ellen küzdő gerilláról kapta, aki még a huszas években alapította meg fegyveres mozgalmát, hogy

Ezt a nemzeti ellenállást fejlesztette tovább ideológiailag többek között Carlos Fonseca Amador, aki 1961-ben többekkel együtt megalapította a Nemzeti Felszabadítás Szandinista Frontja (Frente Sandinista de la Liberación Nacional, FSLN) nevű pártot, az Ortega által elnökölt jelenlegi kormánypártot. A szandinisták az ország munkajogi és társadalombiztosítási reformját, a vallásszabadság megteremtését, a korrupció felszámolását, a nők emancipációjának elősegítését, néphadsereg felállítását, kulturális forradalmat, valamint a népek közti szolidaritás megvalósítását jelölték meg főbb politikai irányvonaluknak.

Letartóztatások és felfüggesztések a választások előtt

Az elmúlt bő egy hétben négy intézkedés kapcsán is kijelenthetjük, hogy újabb fordulóponthoz érkeztek a szandinista kormányzat és az elsősorban a 2018-as, rendőri brutalitásairól ismertté vált tömegdemonstrációk óta formálódó ellenzéki erők kontroll alatt tartása érdekében hozott intézkedések.

+ Június 2-án Cristiana Chamorro, egy a sajtószabadságért küzdő civil szervezetet vezető újságíró lakását szállták meg és kutatták át a rendőrök, majd helyezték Chamorrot háziőrizetbe, a külvilágtól elkülönítve.

+ Három nappal később, szombaton, Ortega volt washingtoni nagykövetét, az azóta a Polgárok Szövetsége a Szabadságért (Alianza Ciudadanos por la Libertad, ACxL) nevet viselő jobboldali-liberális ellenzéki szerveződés lehetséges elnökjelöltjét, Arturo Cruzt tartóztatta le a rendőrség, miután visszaérkezett az Egyesült Államokból. A vád: összeesküvés a nicaraguai társadalom és az emberek jogai ellen.

+ Június 8-án egy többórás főügyészi kihallgatást követően a rendőrség letartóztatta Félix Maradiagát, balközép politikust, politikai aktivistát és a Kék-Fehér Nemzeti Egység (Unidad Nacional Azul y Blanco, UNAB) nevet viselő, közel száz kisebb-nagyobb civil szervezetet és csoportosulást tömörítő esernyőszervezet elnökjelöltjét, akit azzal vádoltak meg, hogy „külföldi hatalmakat bujtott fel, hogy – akár katonai eszközökkel is – Nicaragua belügyeibe avatkozzanak, valamint külföldi pénzügyi segítséggel terrorcselekmények elkövetésére készült”.

+ Szintén kedden, a délutáni órákban tartóztatták le Juan Sebastián Chamorrot, „az ország szabadságának és szuverenitásának aláásása miatt, nevezetesen Nicaragua elleni szankciók támogatásának” vádjával. A La Prensából kivált, és 2019-ig Nicaragua másik meghatározó lapjának számító, a kezdetekben a szandinistákat támogató, később Ortegát kritizáló El Nuevo Diariot alapító Xavier Chamorro Cardenal fia, Cristiana Chamorro unokatestvére szintén a Polgárok Szövetsége a Szabadságért (ACxL) ellenzéki pártszövetség egyik elnökjelöltje-aspiránsa.

Míg az újságíró Chamorro háziőrizetbe vételét a „nicaraguai állam és a társadalom kárára elkövetett ideológiai hazugságok, pénzügyi és gazdálkodási visszaélések, valamint pénzmosás” miatt rendelte el egy managuai bíróság, addig Cruz és Maradiagaesete teljesen más. E két letartóztatásra a tavaly decemberben 70:14 arányban elfogadott, a helyiek által csak Guillotine-törvénynek csúfolt jogszabály (hivatalosan a rendkívül hangzatos Törvény az emberek jogának védelméről a függetlenséghez, szuverenitáshoz és az önmeghatározáshoz a béke érdekében) alapján volt lehetősége a hatóságoknak. A törvény lényegét a diktátori babérokra törni készülő Ortega úgy foglalta össze, hogy „azok, akik nem védik meg Nicaraguát, akik szankciókat kérnek Nicaragua ellen, és üdvözlik azokat, azok nem nevezhetik magukat nicaraguainak. Azok elvesztették a jogukat, hogy választott pozícióért indulhassanak.”

A jogszabály paragrafusainak általánossága kitűnő eszköz az ellenzéki szervezetek felszámolására, a vezetők és aktivisták elhallgattatására, hiszen azok alapján

amivel nemcsak, hogy el lehet őket távolítani a politikai életből, de a kiszabható akár tizenötéves börtönbüntetésnek köszönhetően időlegesen teljesen ki is lehet vonni a közéletből.

A befolyásos ellenzéki család

A Cristiana Chamorro elleni fellépés azonban több szempontból is emblematikusabb. A május 20-a óta vizsgálat alatt álló Chamarro – aki még anno azt tweetelte, hogy „nem félek, nem félünk” – Nicaragua történelmének egyik meghatározó családjából származik. Apja, az Egyesült Államok által támogatott nemzeti-konzervatív és egyben autoriter Somoza-rezsim ellen harcoló újságíró volt a jelenleg is működő, konzervatív értékrendet és neoliberális gazdaságpolitikát képviselő La Prensa napilap többször bebörtönzött tulajdonos-főszerkesztője, akinek 1978-as megölése utáni tűntetések nagyban hozzájárultak a rendszer megbukásához, a Szandinisták győzelméhez és – pikáns módon – épp Daniel Ortega hatalomra jutásához 1979-ben.

Az anyja pedig az a Violeta Chamorro, aki 1990-ben – az ország első női elnökeként – választási győzelmét követően, tizenegy év után váltotta Ortegát az elnöki székben. Bár az előzetes felmérések nem őt jelezték befutónak, az ideológiájában a konzervatívoktól kezdve a liberálisokon át egészen a kommunistákig tartó, 14 pártot magában foglaló választási pártszövetség támogatásával induló Chamorro szerezte meg a szavazatok többségét, annak ellenére, hogy szinte egyetlen programpontja az volt, hogy véget vet a több mint egy évtizedes, mintegy 65 ezer halálos áldozattal járó nicaraguai szandinista forradalomnak.

A Cristiana Chamorro elleni vizsgálat egyik elemét éppen az édesanyja nevét viselő alapítvány 2015 és 2019 közötti pénzügyi mozgásai jelentik. A nyomozás hatására egyébként Chamorro idén januárban lemondott az alapítványban betöltött vezetői pozíciójáról, majd egy hónappal később a szervezet beszüntette nicaraguai tevékenységét a várható támadások miatt, tekintettel a külföldi pénzügyi támogatásokra. Testvére pedig Carlos Fernando Chamorro, a független oknyomozó médium, a Confidencial igazgatója, aki egy 2018-as házkutatás és számítógépek lefoglalását követően két évet costa ricai önkéntes száműzetésben töltött.

hiszen a kizárólag szandinista tagokból álló Legfelsőbb Választási Tanács május 12-i határidőt szabott meg egy esetleges ellenzéki választási koalíció regisztrálására, ez azonban a két legnagyobb ellenzéki tömörülés, a jobboldali-liberális Polgári Szövetség (Alianza Ciudadana, AC) – ami magába foglalja többek között a Polgárok a Szabadságért (Ciudadanos por la Libertad, CxL) pártot és a Polgári Szövetség az Igazságért és a Demokráciáért (Alianza Cívica por la Justicia y la Democracia, ACJD) pártot – valamint a Nemzeti Koalíció nevű Ortega-ellenes baloldaliakat, evangélikusokat és diákokat tömörítő politikai platform Demokratikus Újjáépítés Párt (Partido de Restauración Democrática, PRD) nevű tagjának sikertelen tárgyalásai miatt elmaradt.

Az elhúzódó egyeztetések végén nemcsak a közös indulás hiúsult meg, de május 18-án a PRD jogi státuszát is felfüggesztette a Legfelsőbb Választási Tanács, így az önállóan se indulhat a választáson.

Ezzel a néhány döntéssel úgy tűnik, hogy az Ortega-kormányzatnak egyelőre

Annak ellenére, hogy Daniel Ortega hivatalosan még nem jelentette be indulását immár negyedik egymást követő elnöki mandátumért, az idén 75 éves, eddig összesen öt elnöki ciklust elnyert elnök ezidáig nem adta jelét annak, hogy valódi esélyes kihívó hiányában ne mérettetné meg magát a nemzetközi sztenderdek alapján demokratikusnak immár egyre kevésbé mondható választáson. Szintén Ortega esélyeit növelik a május 4-én elfogadott törvénymódosítások, amik többek között az Amerikai Államok Szervezete ajánlásaival ellentétben elutasítják a nemzetközi választási megfigyelők részvételét, valamint kiszélesítik a rendőrség jogköreit a politikai gyűlések betiltásának vonatkozásában.

Ortega és a nagyhatalmak

A baráti Venezuelában már bevált, pártokat és jelöltjeiket a választásból kizáró módszer rendkívül hatékony, a szankciók azonban fájdalmasak tudnak lenni. Bár az Ortega-rezsim közelmúltbéli intézkedései egyelőre csak verbális reakciókat váltottak ki a régió meghatározó aktoraiból, így az Egyesült Államok részéről is mindössze az éppen latin-amerikai úton tartózkodó Anthony Blinken külügyminiszter tweetjét ismerhetjük, miszerint Cristiana Chamorro önkényes eltávolítása valójában annak a jele, hogy „Ortega fél szabad és egyenlő választások megtartásától, Nicaragua pedig valódi demokráciát érdemel”.

Tekintettel arra azonban, hogy már a korábbi amerikai kormányzatok is foglalkoztak a Donald Trump egykori nemzetbiztonsági tanácsadója, John Bolton által Venezuela és Kuba mellett a „zsarnokság trojkája” harmadik országának tartott Nicaraguával, nemcsak retorikai fellépésről beszélhetünk Washington kapcsán. Jelenleg

Gazdasági szankciók esetleges bevezetése pedig akár komolyabb válságba is sodorhatja a közép-amerikai államot, elég csak a Washington által támogatott hitelekre vagy a preferenciális kereskedelmi megállapodásokra gondolni, bár ezek az eszközök akár kétélű fegyverként is működhetnek, hiszen fokozhatják a kivándorlást az Egyesült Államok irányába.

Ha Washington-ellenes politikát folytató rezsimről hallunk – főleg az USA „hátsó udvaraként” számontartott Latin-Amerikában –, szinte automatikusan felmerül a kérdés, hogy és vajon Moszkva, illetve Peking mit csinál mindeközben. Ez utóbbira a válasz jelen esetben elég egyszerű: Peking semmit, illetve nem sokat. Az Ortega-kormányzat ugyanis a világ mindössze 15 országának egyikeként nem a Kínai Népköztársaságot, hanem a Kínai Köztársaságot, közkeletűbb nevén Tajvant ismeri el, a Managua és Peking között meglévő ideológiai kapcsolat ellenére. A 2013-ban nagy hanggal a Panama-csatorna konkurenciájaként, elsősorban kínai pénzből induló „Nicaragua-csatorna” egy magánbefektető 50 milliárd USA dolláros vállalkozása lett volna, így mindössze közvetett kínai állami részvételről volt szó, azonban a szerződésben meghatározott hat év alatt a kisebb tereprendezéseken kívül nem sok minden történt.

Oroszország szerepe ezzel szemben jóval látványosabb. A kapcsolatok kialakítása katonai vonalon már Ortega első, ezredforduló utáni ciklusa alatt megkezdődtek. 2008-ban közös haditengerészeti hadgyakorlatra került sor, majd 2015-ben a managuai törvényhozás lehetővé tette, hogy az orosz haditengerészet használja a nicaraguai kikötőket. Ezt két évvel korábban megelőzte egy bilaterális megállapodás, mely a közép-amerikai ország fegyveres erejének orosz modernizációjáról szólt – folytatva a korábbi szovjet katonai beszerzések hagyományait –, ami masszív fegyvereladásokban és adományok formájában öltött testet.

2012 és 2017 között 100 százalékban orosz forrásból történtek a beszerzések. A modernizáció során két orosz szállító repülőgép, valamint T-72B harckocsik érkeztek Nicaraguába, ami azonban az orosz befolyás szempontjából még fontosabb: Moszkva immár oktatási és kiképzési tevékenységet is végez Nicaraguában (hivatalosan drogellenes és cyberterületen), valamint a főváros mellett állította fel és üzemelteti a GLONASS helymeghatározó rendszer egyik földi állomását, melynek antennái washingtoni állítások szerint kettős feladatot látnak el.

De hogyan jutottunk idáig?

Daniel Ortega második elnöki időszaka – az első két ciklusra még a hidegháború során a Washington-barát politikát folytató Somoza-család és konkrétan Anastasio Somoza Debayle elnök bukását követően került sor 1979 júliusa és 1990 áprilisa között – a sikeres 2006. novemberi elnökválasztás után kezdődött. Az elsősorban

többek között egy alkotmánymódosítással eltörölte az elnöki ciklusok limitjét is, majd a „venezuelai mintát” követve ahogy nőtt az elégedetlenkedő hangok száma, elkezdte megnyirbálni a demokratikus jogállam által biztosított szabadságjogokat, ezzel tovább tüzelve az ellenzék támogatóit.

A másként gondolkodók és elégedetlenkedők táborának növekedése ellenére, az ellenzéki erők közti széthúzás és a rezsimnek kedvező jogszabályi háttér miatt Ortega választási eredményei látszólag emelkedő támogatást mutattak az évek során, 2006-ban 38 százalékkal, 2011-ben 62 százalékkal, majd öt évvel később 72 százalékkal szerezte meg az elnöki címet. 2018-ban azonban a korábbiaknál erősebb negatív reakciót váltott ki a társadalombiztosítási rendszer tervezett reformja, az Indio Maíz Természetvédelmi Területet sújtó tűzvészek kezelésének hiányosságai, valamint az ezek miatt tüntetők elleni erőszakos rendőri fellépés.

Az év áprilisától kezdődően országos demonstrációk kezdődtek, ahol az elnök lemondását és választások kiírását követelték a résztvevők. Az Emberi Jogok Amerikaközi Bizottsága (IACHR), illetve az International Crisis Group jelentései alapján a tüntetések során mintegy 328 fő vesztette életét, több mint 100 ezer ember pedig az ország elhagyására kényszerült a várható retorziók miatt. Az elnök népszerűsége az immár jó három éve történt eseményeket azóta se heverte ki,

A helyzetet tovább rontja, hogy az ország GDP-je 2017 óta csökken, ezzel párhuzamosan pedig a szintén gazdasági és belpolitikai problémákkal küzdő Venezuela támogatása is akadozik, illetve csökken. A romló állapotokon a 2020-ban megjelenő koronavírus-járvány is tovább rontotta, bár a hivatalos adatok szerint a 6,5 milliós ország „mindössze” kevesebb mint 7500 megbetegedést és 187 halálesetet regisztrált. Mindezen körülmények azonban oda vezettek, hogy

Azért innen mégiscsak szép nyerni

Bár a játszma jelen állás szerint még nem tekinthető lefutottnak, azért az sokat elárul a nicaraguai belpolitikai helyzetről, hogy a 2018-as eseményeket követően az ellenzéki térfél szereplőinek több mint két évük volt soraik rendezésére, vitás kérdéseik tisztázására. Sikertelenül.

Ezek a tények pedig mind a jelenlegi rezsim malmára hajtják a vizet. Jelen állás szerint az egyelőre még versenyben álló Polgárok a Szabadságért párt tűnik az egyetlen esélyes szereplőnek arra, hogy megtaláljon és sikerrel indítson egy a változást akaró valamennyi nicaraguait összefogni képes jelöltet.

Június eleje van, már fél év sincs a választásokig, de még egyik oldalon sem tudni a jelöltek végleges listáját, nincsenek választási programok, így valójában az igazi kampány sem tudott megkezdődni. De valószínűleg nem is ezekről szólnak majd a novemberi választások, hanem leginkább arról, hogy meg tudja-e tartani hatalmát az egyre autoriterebb Ortega-rezsim (és ennek érdekében mennyire követi szövetségesét, Venezuelát) vagy képes az ellenzék részéről bárki annyi embert mobilizálni, hogy 15 év után le tudjon zárulni a szandinista korszak.

A szerző latin-amerikanista, biztonság- és védelempolitikai szakertő, az Óbudai Egyetem Biztonságtudományi Doktori Iskola Afrika Kutatóintézet vezető kutatója. A fotók mind az ő felvételei.