A kereszténydemokrata ügyvéd, akit csak a pénzzé tehető értékek érdekeltek

Bözsi néni fényképei az albumból nem számítottak a kereszténydemokrata ügyvédnek, elvégre neki csak a vagyontárgyak kellettek. A mi kis falunk megőrzött múltja az enyészeté lett. De így jár manapság minden, ami nem tehető pénzzé.

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, hétvégenként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

„A pusztulás a lábadnál dorombol,
miért nem űzöd már odább?
A pillantását keresgéled folyton,
és ujjaidon próbálod fogát.”

(Pilinszky János)

Sok évvel ezelőtt élt a faluban egy kedves, közvetlen, köztiszteletben álló házaspár. Saját gyermekük nem volt, de volt vagy száz keresztgyerekük.

A csupa szív asszony az 1940-es évektől – amikor virágkorát élte –, több mint ötven éven át volt a helyi kulturális és közösségi élet mindenféle fizetség nélküli önkéntese és motorja. A helyi Takarékban dolgozott, és munkája mellett amolyan közösségszervezőként tevékenykedett. Nem volt olyan rendezvény, amelyhez így vagy úgy ne kötődött volna a neve.

Szervezett kulturális programokat, tánccsoportot, kézimunka- és fotószakkört, dal- és színkört, és minden olyan dologból kivette a részét, amely a kis falunkat kulturálisan színesíthette, közösségi szellemét erősíthette. Férje, Jani bácsi volt hosszú időn át a falu postása.

Albumok az élni akarásról

Gyerekként gyakorta jártam hozzájuk. Mindig csodálattal hallgattam beszámolóikat, és lapozgattam a szegényes, de

amelyet Bözsi néni az ő egyszerű szovjet masinájával, de igazi dokumentarista szemmel maga fotózott, hívott elő, és hozzá illő precizitásával évszám szerint rendezgetett össze. Nagyon tetszettek nekem azok az albumok.

Aztán idős korukra – hogy ne legyenek senkinek terhére, és azért is, mert már egyre nehezebben birkóztak meg az angolkertnek is beillő portájukkal –, eladták a takaros kis házukat, és beköltöztek egy szegedi, emelt szintű, teljes ellátást biztosító szociális otthonba. A fürdőszobás, picike konyhás apartmanjukat otthonosan rendezték be, de

Így amikor csak tehették, és amíg bírták, kint voltak a település minden rendezvényén, én pedig akkor már Pesten élő fiatalként – éppúgy, mint gyerekkoromban –, gyakorta látogattam őket.

Nem volt olyan találkozónk, amikor valami miatt valamelyik albumuk elő ne került volna, én pedig olyan lelkesedéssel hallgattam beszámolóikat, nézegettem a képeket, mint egykor kisgyerekként.

Élet az otthonban

Szépen éldegéltek a kétségtelenül kényelmes szegedi kuckójukban az 1980-as évek legvégétől.

Bözsi néni kiszámolta, hogy az eladott ház árának maradéka, megtakarításaik, a nyugdíjuk és a hozzá keresett kiegészítése – ha hosszú ideig élnének is – fedezi az ellátásuk már akkor is tekintélyes és egyre csak dráguló havi költségét.

Beköltözésük után nem sokkal bekapcsolódtak a szegedi közösségi életbe. Színházba, nyugdíjas klubba, különböző összejövetelekre és a közéleti kávéházba jártak. Aztán meghalt Jani bácsi, és hogy Bözsi néni mellé senkit ne költöztessenek, a kis apartmanban ugyanúgy fizette tovább a havi költségeket, mintha ketten éltek volna. De nem volt gond, mert az asszony a népművészet mestere volt, míves richelieu-inek hírük és jó áruk volt. Értékesítéseiből szépen csurrant-csöppent a nyugdíja mellé.

Az idős házaspár pár évvel Szegedre történt beköltözése után összeakadt egy politikai körökben jól mozgó ügyvéddel, akivel barátságot kötöttek. Kedves, „régi vágású kereszténydemokrata”, könnyen az ember bizalmába férkőző férfi volt, magam is régóta ismertem. Amikor Bözsi néni meghalt, a kübeki templomban ravataloztuk fel, díszpolgárunkhoz illően búcsúztattuk, majd másnap, férje mellé az egyik szegedi temetőben, szűk körben helyeztük nyugalomra.

Kipakolt élet

A szertartás végén, amikor már jöttünk ki a temetőből, emlékeztettem az ügyvédet, hogy a fotóalbumokat Bözsi néni az önkormányzatunkra hagyta. Neki egyébként sem ér semmit, számunkra pedig felbecsülhetetlen kortörténeti kincs. Megígérte, hogy kihozza azokat Kübekre, csak kis türelmet kért, mert sok az intéznivalója. Talán három hét múlt el, amikor felhívtam, kérve önkormányzatunk számára az albumokat.

Nyomozásba kezdtem. Az egyik ott dolgozó ápoló elmondta, hogy még Bözsi néni halála délutánján megjelent az otthonban az ügyvéd, aki az egyik ottani vezetővel nyomban kipakoltatott mindent az apartmanból. Kellett a hely a következőnek, az ügyvéd pedig vitte az értékes porcelánokat, festményeket, ékszereket, pénzt – és ki tudja, még miket –, és kidobta mindazt, ami számára nem jelentett értéket.

A fotók, amelyek egy falu életét mutatták be egy sötét történelmi korszakban, az enyészeté lettek.

Sok-sok „albumot” megtöltő felvételek tanúskodnak egyszer majd erről a mai rafinált korról is, amely a „fényesség angyalaként” és „régi vágású kereszténydemokrataként” kínálja és adja el magát, ám tetteiben gátlástalanságáról, értékvesztettségéről, érzéketlenségéről és empátiája teljes hiányáról tesz nap mint nap bizonyságot.

Ma minden a pénzről, a hatalomról, a még több pénzről és a még több hatalomról szól, mert akinek semmije sincs, az annyit is ér. Az emberről, a védtelenről, a kiszolgáltatottról, a kicsiről szó sem esik. Ömlik a propaganda, a mocsok – jobban fertőzve, mint a koronavírus, mert erre egy évtizede nincs vakcina, gyógyszer és ellenszer.

A síron nincs virág

A 12 éves kislányunknak a minap randija volt Szegeden az édesanyjával. Úgy tervezték, munka után csinálnak egy lányos délutánt. Kislányom a kübeki buszról leszállva szembesült azzal, hogy nem működik a telefonja, így nem tudta a feleségemet elérni, és mi sem őt. Teljesen kétségbeestünk. Ági Szeged utcáit össze-vissza járva, kereste a gyereket, a kislány pedig félszegen kérlelte a járókelőket, hogy csak addig adjanak neki egy telefont, míg az anyukáját felhívhatja. Senkitől nem kapott. Már úgy volt, hogy otthagyva tárgyalásomat ülök autóba én is, mire fél óra múltán, egy idős nénike szánta meg, így fel tudta feleségemet hívni, aki tudva hol van, sietett hozzá és megvigasztalta.

Ez csak egy „aprócska” családi ügy. Kislányunk valószínűleg most először, mi pedig újra megtapasztalhattuk, hogy mivé lett az ember egy elembertelenedő, tudatosan lemérgezett társadalomban.

A minap a Facebook-oldalamon megosztottam egy posztot, amely nem is a politikáról, mindinkább a vágyott társadalmi igazságosságról szólt, és amelyet lájkolt egy hivatásos rendőr is. Később a lájkját visszavonta, és Messengeren írt egy üzenetet, amelyben a hatalom kiszolgálójaként biztosított arról, hogy

vagy akár még ki is rúghatják. Semmi baj – nyugtattam meg –, de azt ne feledje, mi lesz a kötelessége akkor, ha esetleg saját népe ellen akarnák majd bevetni.

A sok évvel ezelőtt közöttünk élt két csodálatos ember, Bözsi néni és Jani bácsi bemohásodott szegedi sírján nincs virág. Még halottak napján sincs egy kicsinyke mű koszorú sem. Az ügyvédéknek az örökség kellett, az örökhagyók nem. A régi vágású kereszténydemokratáink már csak ilyenek.

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere jó ideje minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

FOTÓK: Bözsi néni megmaradt felvételei / Molnár Róbert