Nem narratívák, emberek feszülnek egymásnak a Közel-Keleten

Novák Attila

Szerző:
Novák Attila

2021.05.26. 17:13

Nem csak a holokauszt miatti félelem szülte Izrael államát, ahogy megalakulását sem lehet gyarmatosításnak tekinteni. Aki ilyen európai fogalmakkal akarja a helyzetet leírni, az nem veszi figyelembe a helyi sajátosságokat, és annak tényét, hogy a helyi arab lakosságon belül is egyre többen már Izraellel azonosulnak, nem palesztinnak tartják magukat.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az izraeli-palesztin konfliktus jelen valósága sokakat megérint, bár univerzális szempontból nem ez a legtöbb áldozatot követelő konfliktus a világban. Ám Közép-Kelet-Európában kiválóan alkalmas politikai deklarációk kinyilvánítására, ráadásul

a zsidóság van a középpontban, amely sok embert vonz és érdekel, a figyelmet egyirányusítja, de közben fontos részletek kimaradnak a látómezőből.

Laczó Ferenc történész legutóbbi, a Közel-Kelettel foglalkozó írása igazán nem a Közel-Keletről szól: benne különféle, sok mindenre alkalmazható narratívák viaskodnak egymással és másokkal: a Holokauszt és a gyarmatosítás határozná meg eszerint Izrael és a palesztinok helyzetét. A szerző szövege alapján úgy tűnik, hogy a térség bonyolult történelme két dologra redukálható, a narratívák eme kizárólagosságát pedig a külső, szelektív attitűd teremti meg.

A Közel-Kelet gazdag történelme, a vallások szerepe, az európai mintájú nemzeti ébredések históriája, a helyi és a tágabb környezet emberi jogi helyzete, szóval a couleur locale nem igazán kelti fel az érdeklődését. A demográfiailag azonos számúnak tekintett két fél összegszerű summája – ha az arab-iszlám világot nézzük és azt, mennyire egyesíti őket a palesztinügy és az iszlám vélt helyi fenyegetettsége – egyáltalán nem kiegyenlített, elég, ha a Közel-Kelet (demográfiai) térképére nézünk.

A szerző a holokausztból vezeti le Izrael államát, holott – bár kétségkívül hozzájárult az állam megszületéséhez – a vészkorszak előtt is élt már zsidóság Palesztinában.

Az 1948-as államalapítás előtt is már nagyfokú önkormányzatiság jellemezte a palesztinai zsidó közösséget, a jisuvot.

1920-ban megalakult az Aszefat Ha-Nivharim, azaz a „parlament” és a Vaad Leumi, azaz a Zsidó Nemzeti Tanács. Az arab többség természetesen sokáig megvolt Palesztina területén, de nem a holokauszt teremtette meg ezeket a zsidó önigazgatási egységeket és nem is arabok felett uralkodtak, hiszen a közigazgatási keret brit volt a mandátum területén.

A zsidó közösség, majd később az állam uralmi viszonyai tehát nem a semmiből keletkeztek.

A „kolonizáció” úgy történt, hogy a kétségkívül Európából (elsősorban annak keleti részéről) érkező zsidók letelepedését az arabok egy része nem nézte jó szemmel, és a politikai vezetésük nem volt hajlandó a terület megosztására. A zsidók letelepedését és a helyi kulturális-gazdasági viszonyoktól eltérő településeik létrehozását természetesen lehet rossz szemel nézni (főleg lokális arab szemmel), de

a kolonizációhoz semmi köze, akármit is mond erről Edward Said vagy mások.

A betelepülők megvették a földet, nem kisajátították; a cionista világszervezet 1901-ben alapított Keren Kajemet Lejiszrael (Zsidó Nemzeti Alap) elnevezésű szerveződése éppen a földvásárlások lebonyolítására jött létre. Ráadásul a megérkező bevándorlók közül sokan kifejezetten baloldali nézetekkel rendelkeztek, nem véletlen a cionista baloldal különféle pártjainak és mozgalmainak, a számtalan kibbucnak „kivirulása” Palesztina tájain. Ezek a mozgalmak alapvetően nem voltak ellenségesek az arab világgal,

a palesztinai zsidóság militarizációja egyértelműen az arab támadások után indult meg.

Arról most nem beszélnék, hogy bár nem a „fehér emberről” és annak bűneiről van szó, de hát maga az arab-iszlám világ is – történelme folyamán – folyamatosan kolonizált. A kolonizációs elméletbe szintén nem fér bele az, hogy az 1950-es évek elejétől zajlott az arab országok zsidóságának exodusa, kivándorlása a fiatal zsidó államba.

A legtöbb esetben vagyonukból teljesen kiforgatták őket az érintett arab államok, ingatlanjaikat elkobozták, semmiféle kárpótlásban nem részesültek.

Ezek az emberek arabul (a helyi dialektusról van szó) tökéletesen beszéltek, és persze meg kellett küzdeniük azzal, hogy az európai hitsorsosok által már kialakított társadalmi struktúrák „várták” őket, de a helyi arab nacionalisták ugyanolyan ellenségesen tekintettek rájuk, mint azokra, akik Nyugatról érkeztek.

A térség háborúit, konfliktusait az arab részről nem elfogadott rendezési tervek előzték meg. A Közel-Keleten több felosztási terv – például az 1937-es Peel-terv – kudarca után a britek 1939 májusában kiadták híressé vált „Fehér Könyvüket”, melyet már a múltban is többször megtettek.

Az 1939-es kiadvány 75 ezerben szabta meg a zsidó bevándorlók számát, ráadásul 1944. március 1. után a zsidó bevándorlást arab jóváhagyástól tette függővé. A „Fehér Könyvet” a cionisták a kezdettõl fogva ellenezték, de a tiltakozás által keltett hullámokat elnyelte a második világháború robaja. 1945 augusztusában mind a Londonban összeülő cionista konferencia, mind az Arab Liga londoni irodájának állásfoglalása két, egymással összeegyeztethetetlen nemzeti követelést fogalmazott meg. A zsidóság és annak vezetői – a világ szinte minden országában – egységesen pro-cionista álláspontra helyezkedtek, hiszen a holokauszt pusztítása után anticionista politikát nem mertek és nem is akartak felvállalni, mivel

úgy érezték: a „nemzsidó világ” vajmi keveset tett meg az európai zsidóság életbenmaradásáért.

A disszimilációs tendencia hihetetlen mértékben erősödött meg, és egyre többen és többen hitték azt, hogy csak egy önálló zsidó nemzeti állam segíthet a helyzeten. Ezeket az addig politikán kívüli tényezõket a nagyhatalmak sem vehették figyelmen kívül, hiszen a nyugati világ közvéleménye részérõl nagy nyomás nehezedett a felelős politikusokra azért, hogy oldják meg a zsidóság problémáit.

A történész akkor is csóválja a fejét, amikor Laczó – álláspontja alátámasztására – pontatlan dolgokat állít. Az Izrael államban, a Gázai övezetben és a Ciszjordániában élő arabok egységes palesztin identitásának – ellentétben azzal, amit a szerző állít – Izraelben nincsen többsége. A Jewish People Policy Institue által nemrégiben készített felmérés – melyet 2020-ban hoztak nyilvánosságra – szerint

az izraeli araboknak mintegy hét százaléka nevezte magát palesztinnak, a többség (51 százalék) izraeli arabnak, sőt, 21 százalékuk izraelinek.

Természetesen ez az arány némileg módosulhatott azóta, de a végeredmény semmilyen szempontból nem felel meg annak, amit Laczó Ferenc írt. Ha hozzávesszük azt, hogy ő a mindennapok konfliktusairól ír, akkor persze nehéz elképzelnie a szerzőnek azt, hogy a konfliktusok mellett együttélés és együttműködés is van: ennek köszönhető az, hogy

az izraeli arab állampolgárok egyre nagyobb arányban azonosulnak azzal az állammal, amelyben élnek.

Az arab-zsidó történelmi viszony, a palesztin-izraeli kapcsolatok alakulása tehát sem a holokauszttal (önmagában), sem a gyarmatosítással nem írhatók le és nem magyarázhatók meg. Általában is: a térségben nem narratívák küzdenek egymással, nem narratívák feszülnek egymásnak, hanem emberek; a történelem, a történelmi konfliktusok interaktív játszmák, belőlük sokféle elágazás lehetséges, nem csak egyetlen egy.

A vészkorszak nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a világ elfogadja Izrael állam szükségességét, de önmagában ezzel nem magyarázható a zsidó állam megszületése: a Biblia, a rabbinikus (és egyéb) zsidó hagyomány, valamint a politikai cionizmus nélkül pedig nem érthető meg e konkrét területhez való zsidó ragaszkodás. A palesztin nemzeti mozgalom meg a cionizmus és Izrael nélkül nem érthető meg,

a palesztin nemzeti identitás a zsidó nemzeti mozgalom keltető, inspiráló szerepe nélkül elképzelhetetlen.

Az is megvizsgálandó még, hogy a palesztin nemzeti mozgalmak hogyan integrálták magukba az európai nacionalizmust és a különféle iszlamista ideológiákat: utóbbi esetben nem is a palesztin állam megteremtése önmagában a cél, hanem Jeruzsálem „felszabadítása” és a nemzeti kereteket messze meghaladó iszlamista entitás megteremtése (a Hamasznál konkrétan ez a helyzet). Egyébként a palesztin állam – mely sohasem létezett korábban –

már régóta létrejöhetett volna (az 1940-es évek és az 1990-es évek végén biztosan), ha a palesztinok elfogadják a területi megosztást: ám a történelem során mindig elutasították a megegyezést.

Laczó Ferenc szerint – legalábbis az „etnicista” Izrael kifejezése erre utal – lehet, hogy végetért a nemzetállamok kora, de úgy tűnik, hogy az optikája téves. Még Európán belül is kérdéses, hogy mennyire szünt meg, de Európán kívül biztosan nem: az izraeliek és a palesztinok között él az erre való igény, de – többek között – a gyarmatosítók és az arab feudális klánok által létrehozott arab államokban is egyfajta nemzetállam jött létre. Lehet persze ezt a nézetet elmaradottnak vagy „etnicistának” (?) minősíteni, és a nyugat-európai állapotokat számonkérni más régiókon, így a Közel-Keleten is, ám akkor a szerzőnek kellene elgondolkodnia azon, hogy

nem az ő szemlélete-e gyarmatosító, nem az európai állapotokat vetíti-e ki más térségekre;

és hogy ha így van, mennyire alkalmas ez az elképzelés a jelen állapotok megértésére és a valamiféle rendezés elősegítésére. A magyar szemlélő pedig csak azt látja, hogy

a Nyugat-Európában olyannyira elterjedt mainstream baloldali Izrael-ellenességet most implementálják a hazai gyakorlatba.

A kormányoldal – amúgy értékelendő – Izrael-pártisága persze azt is jelenti, hogy az ebbe a hatalmi körbe tartozó „zsidóügyi” agitációs- és propagandarészleg teljesen tudatosan próbálja meg az ellenzék egyes (a kormányra e szempontból is figyelő és ezt a politikát zsigerből elutasító) gesztusait egységes Izrael-ellenességgé összegyúrni azért, hogy a politikain kívül ideológiai megbélyegzésben részesítse.

Ezt a műveletet azok a baloldalról „érkező” egyoldalú cikkek és állásfoglalások is megkönnyítik, melyek a zsidó államot – a tekintetet élénken Benjamin Netanjahura és Orbán Viktorra vetve – gyarmatosítóként, jobboldaliként, elnyomóként ábrázolják, és nem vesznek tudomást Izraelnek a politikai és kulturális pluralizmusáról, dinamikus történelméről, a benne lévő széleskörű autonómiákról, valamint azokról a palesztin/arab részről is elkövetett hibákról, amelyek – a zsidó állam valóban létező felelősségén túl – a jelen helyzet kialakulásához vezettek.

A szerző történész. Vitáznál vele? Írj! Ha érdekel a szerző vitája a közel-keleti konfliktusról Tóth Csaba Tiborral, az Azonnali újságírójával, itt hallgathatod vissza podcastban.

Novák Attila

Történész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Molnár Tamás Kutatóintézetének és a Goldziher Ignác Zsidó Történeti és Kulturális Intézetnek munkatársa, Magyarország 2012 és 2016 közötti Tel Aviv-i kulturális attaséja.

olvass még a szerzőtől
Novák Attila

Történész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Molnár Tamás Kutatóintézetének és a Goldziher Ignác Zsidó Történeti és Kulturális Intézetnek munkatársa, Magyarország 2012 és 2016 közötti Tel Aviv-i kulturális attaséja.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek