+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Novák Attila
2021. május 17. hétfő, 09:29
Nem lehet a mostani közel-keleti konfliktust az arabok egyetlen történelmi sérelmére visszavezetni. Egyrészről történelmi sérelmeket mindkét fél kapott és adott. Másrészről a palesztínok maguk is felelősek azon helyzetért, hogy Izraellel szemben egy totalitariánus rezsim alakult ki Gázában. Harmadrészről pedig ne a jobb- vagy baloldali propagandára, hanem a helyi civilekre figyeljünk. A történelmet nem leegyszerűsíteni kell valamelyik fél javára, hanem összetettségében megismerni és elfogadni.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Baruch Koppel Goldstein izraeli zsidó telepes és orvos 1994 februárjában Hebronban egy mecsetbe belépvén tüzet nyitott az ott imádkozókra: 29 palesztint ölt meg és több mint százat megsebesített. Bár a palesztinok még a helyszínen megölték Goldsteint, az erőszak „spirálja” (ahogyan mondani szokták) beindult és egyre fokozódott a térségben.

 

Ahogy ez sajnos szokásos azon a tájon, az ezt követő zavargások és merényletek során számos palesztin és zsidó vesztette életét. A helyi izraeli nemzeti oldal radikális magyarázói rögtön előálltak azzal, hogy Goldstein tettét a gyakori arab terrormerényletek és a kődobálások motiválták, amelyeknek tényleg ki lehetett téve az, aki az izraeli megszállás alatt lévő Ciszjordánia (és akkor még Gáza) zsidó településein élt, az 1967-es határon túl.

 

Mások még messzebbre mentek és kifejtették, hogy a tömeggyilkosságot azért lehet, sőt kell megérteni, mert 1929-ben, Hebronban pogrom volt: 67 (mások szerint 69) békés zsidót öltek meg arabok, mert hogy az a rémhír terjedt el, hogy a zsidók el akarják foglalni a jeruzsálemi Templomhegyet. Hebron szent hely zsidók és muszlimok számára is, a zsidó hagyomány szerint az Ősatyák sírja található a városban, a meggyilkoltak jó része jámbor zsidó volt, a városba tanulni érkezett.

 

Ez a történet jutott az eszembe, amikor olvastam Tóth Csaba Tibor írását az Azonnalin. A szerző szerint a pár nappal ezelőtti Lod-i és a Ramle-i zavargásokat (amikor is zsidókat támadtak meg az ottani arabok, valamint zsinagógákat és boltokat gyújtottak fel) magyarázzák, sőt érthetővé teszik azok a jogfosztások és korábbi kiűzetések (az érintett városokból), amelyekben a palesztinok „részesültek” az idő folyamán. Dir Jaszin mészárlása is felsejlik a háttérben mint valami végső ok, amely az államalapítás után több mint 70 évvel – a  pogromlovagok tettét – érthetővé, sőt kötelezővé teszi ennek a megértését.

 

A szerző álláspontja amúgy is összekapcsolja a múltat és a jelent: az izraeli arabok másodrendű állampolgárok és Izrael mindenhol elnyomja a palesztinokat, lett légyen szó az izraeli és egyiptomi zár alatt élő Gázáról, a ciszjordániai arab városok korlátozott autonómia alatt élő lakóiról vagy éppen az észak-izraeli Názáretről. Még a koronavírus fertőzésének az izraeli arabok körében való nagyobb elterjedtségét is a diszkriminációval magyarázza, ami azért is nagyon bizarr, mert még az ennek a jelenlétét elfogadó szerzők is elemzésükben csak az egyik tényezőként szerepeltetik ezt.

 

Az izraeli arabok a zsidó állam lakosságának több mint húsz százalékát alkotják, széles körű autonómiával és törvény előtti egyenlőséggel rendelkeznek,

 

utazhatnak (vagy nem), akár a többi izraeli nem arab állampolgár. Amellett, hogy izraeli személyi igazolványuk és útlevelük van, választók és választhatók, saját etnikai pártjaik is vannak, egy muszlim párt (a beduin Raam) most királycsinálóként lépett fel az izraeli politikában. Az arab társadalmi bizalmatlanságnak köszönhetően (az egy külön kérdés, hogy ők és az ún. ultraortodoxok miért bizalmatlanabbak az izraeli állami intézmények iránt általában, mint mások) volt nagyon magas a fertőzési ráta, nem azért, mert az állam nem akarta számukra biztosítani (az egyébként semelyik állampolgár számára törvényileg nem kötelező) vakcinákat.

 

Az izraeli oldalnak is megvannak a maguk túlzói, de a történész csak fogja a fejét, amikor a Deir Jaszin-i mészárlásról olvas a cikkben. Nem azért, mert elfogadható lenne ártatlan arab civilek lemészárlása, hanem azért, mert a cikkíró (szándékosan vagy nem), de kihagyja annak a történelmi képnek a felfestését, amely az akkori helyzet megértéséhez hozzátartozik. Persze

 

ha felvázolná, elveszne az a determinisztikus szál, mellyel igazolni lehetne a mostan zajló erőszakot.

 

Pedig sem a hebroni mészárlás (zsidó civilek ellen), sem Deir Jaszin (arab polgári lakosok ellen) nem igazolhat mai erőszakot. Hogy megértsük ezt, a történelemhez kell fordulnunk.

 

Egy kis történelemóra akkor

 

A második világháború elején, 1939-ben már 450 ezer zsidó élt Pa­lesztinában, de az arabok létszáma még mindig ennek kétszerese volt.

 

Bár a cionisták pénzért vették a földet, arab szemszögből a bevándorlók nem jó szándékú civilizatőrök, hanem az „arab földet” kisajátító, azt eltulajdonító tele­pesek voltak.

 

Az arab többség nyomasztotta az akkori Palesztina zsidó vezetőit (volt egyfajta zsidó önigazgatás a brit hatalom ellenére is), és a cionista mozgalmon belül több transzferelképzelés is felmerült: eszerint az arab lakosságot át kell telepíteni egy másik országba, a helyükre pedig zsidókat kell telepíteni. David Ben-Gurion környezetében is hangoztattak efféléket, de ő visszautasította ezeket az elképzeléseket.

 

A második világháború, a holokauszt pusztításai után százezrek keltek útra, Palesztiná­ba. Számukra az ENSZ menekülttábo­rokat hozott létre, melyeket a cionisták láttak el élelemmel. A Jewish Agency, amely a zsidó nép politikai képviselőjé­nek tartotta magát, rögtön megkezdte a harcot a zsidó állam létrehozásáért. 1945. május 27-én petícióban fordult a brit kormányhoz: nyilvánítsa Paleszti­nát zsidó állammá, és 100 ezer embert azonnal engedjen be az országba. Churchill elhárította a kérést, érezvén azt, hogy az idő nem neki dolgozik, mivel a brit koalíciós kormány szétesőben volt. Az új munkáspárti kabinet, amely július végén lépett hivatalába, szintén hamar kiábrándította a palesztinai zsidó közösség vezetőit.

 

Az angol-amerikai vizsgálóbizottság 1946-ban végiglátogatta Csehszlováki­át, Lengyelországot, Németországot és Ausztriát, ahol a túlélő zsidóság képvi­selői sokszor keményvonalasabb állás­pontot képviseltek, mint maga a Jewish Agency. Ezután a vizsgálóbizottság Kai­róba utazott, ahol az arab vezetők egyöntetűen elutasító véleményét hall­gathatta meg. A bizottság tízpontos ja­vaslata 1946. május 1-én jelent meg. Gyakorlatilag a mandátumpolitika foly­tatására szólított fel, de az engedélyez­hető certifikátok számát 100 ezerre emelte fel. A jelentést mindkét fél inge­rülten fogadta: a zsidók kevesellték, az arabok sokallták a számot, és általános sztrájkra szólítottak fel.

 

Az ENSZ közgyűlése 1947. november 29-én végül Palesz­tina felosztása mellett döntött.

 

A hatá­rozat végrehajtását 1948. május 14-re tűzték ki. Ekkor az arabok létszáma kilencszáznyolcvanezer volt, miközben a zsidóké időközben hatszázötvenezerre nőtt.

 

Közben az Arab Liga sem tétlenkedett: 1947 márciusa és decembere között legalább öt találkozót tartottak, és min­den kompromisszumos javaslattól el­zárkóztak.

 

1947. november 30-án arab támadások indultak a palesztinai zsidó falvak és városok ellen. Az arab világ több zsidó közössé­ge (Damaszkusz, Bagdad, Bejrút stb.) pogromokat volt kénytelen elszenvedni:

 

csak a jemeni Ádenben 76 zsidót öl­tek meg. Ezzel kezdetét vette az arab országok zsidó lakosságának kivándor­lása, amely később az észak-afrikai (főleg marokkói) zsidóság kivándorlá­sával az ötvenes-hatvanas években ér­te el csúcspontját. 1950. július 5-én törvénybe iktatták a Visszatérési Tör­vényt (Huk-hasvut), mely a világ bár­mely részén élő zsidó számára lehetővé teszi az izraeli állampolgárságot.

 

Palesztina közben hadszíntérré válto­zott. A hadüzenet nélküli háború akkor kezdődött, amikor egy Naharijából Jeru­zsálembe tartó buszra rálőttek helyi arabok: öt zsidó meghalt. A helyzetet nem könnyítette meg, hogy az ekkor Egyiptomban élő, korábban a balkáni SS-hadtest megteremtésében is részt vállaló jeruzsálemi mufti is uszított a zsidók ellen. 1947. de­cember elsején az arab Legfelső Bizottság háromnapos sztrájkfelhívása nyomán arab fiatalok felgyújtották a jeruzsálemi városközpontban lévő zsidó üzleteket. Tel-Aviv déli részében jaffai arabok támadták meg a Hatikva-negyedet.

 

Bár a palesztinai zsidó közösség ekkor még nem fejtette ki maximális erejét, Ben-Gurion az „ag­resszív védekezés” technikáját javasol­ta: „Minden egyes támadásra döntő csapással kelt tudnunk válaszolni, le kell rombolnunk a falut vagy ki kell űz­nünk a lakosságot, és el kell foglalni a helyét.” 

 

1947. december 11-én az angol alsó­házban Creech-Jones kihirdette a mandátum végét, de ezzel csak a zsidó állam kikiáltása, és nem a béke előtt nyílt meg az út. 1948 januárjától kezd­ve Palesztinában az arabok és zsidók közti erőszakos cselekmények egyre sűrűbben követték egymást. A Szochnut földterületi osztályának igazgatója, Joszef Weitz azt kérte Ben-Guriontól, hogy űzzenek ki minden ara­bot a zsidó állam területéről. Ben Gurion ezt elutasította. Weitz ekkor a helyi Hagana-szervezeteket kezdte arra báto­rítani, hogy a zsidó földeket bérlő arab gazdákat lakoltassák ki, és házaikat rom­bolják le.

 

Mivel a támadások tovább folytak Je­ruzsálem zsidó negyedei ellen, a Hagana (az izraeli hadsereg elődje) megszüntette az „egyéni elbírálás” politikáját. Mikor a Jeruzsálem nyugati részén élő arabok elhagyták otthonai­kat, 1948. február 5-én Ben-Gurion en­gedélyezte zsidó lakosok beköltözését. Erről tájékoztatta a Munkapárt vezetőit is: ami megtörtént Jeruzsálemben, „az megtörténhet az ország nagy részén is – ha kitartunk… hat, nyolc, esetleg tíz hónap alatt jelentős változások állhat­nak be az ország lakosságának összeté­telében”. 1948. február 15-én a zsidók elfog­lalták Caesareát. Mivel az arabok házai a zsidóktól bérelt földeken épültek, tá­vozásra szólították fel az arabokat. Akik nem akartak menni, azokat kiűz­ték, és házaikat felrobbantották.

 

A harcok intenzitásától mindenki szenvedett és egymást követték az oda-visszacsapások.

 

1947 decemberében egy Haifa közeli olajfinomítóban egy pár zsidó meggyilkolt hat arab munkást. Ezt válaszcsapás követte, ekkor harminckilenc zsidót öltek meg arab munkatársaik. Majd 1948 áprilisában Deir Jaszinban mintegy száz arabot gyilkoltak meg zsidó katonai erők (az Écel és a Lehi harcosai), és ezt „bosszúlta meg” a Har Hacofim-i mészárlás (Mount Scopus, Jeruzsálem), melynek során hetvenhét zsidó ápolónőt és orvost öltek meg a Hadassza-kórház felé vezető úton.

 

Részben a zsidó védelmi erőtől való indokolt félelem, részben pedig a kör­nyező arab országok propagandája mi­att megkezdődött az arab lakosság Pa­lesztinából való kivándorlása.

 

1948 áprilisában-májusában a haifai arabok menekültek el – erre egyébként a damasz­kuszi székhelyű Arab Legfelsőbb Bizott­ság is bíztatta őket.

 

Az 1948. június 11- én kötött első tűzszünet után Izrael el­lenőrizte Kelet-és Nyugat-Galileát, vala­mint – nagy nehézségek árán – a Tel-Aviv és Jeruzsálem közötti korridort. Az észak-déli vasútvonal mentén fekvő Lidda (mai Lod) lakosait kiűzték: ötvenezer ember menekült Transzjordánia irányába.

 

1948. október 21-én Izrael katonai közigazgatást vezetett be az izraeli ara­bok számára: biztonsági zónákat jelöl­tek ki, és megtiltotta az állandó lako­soknak, hogy engedély nélkül távozza­nak. A nem ott lakók csak engedéllyel léphettek be. A szabályok alapján a ka­tonai kormányzat a biztonsági zónák­ból kitelepíthette a lakosságot: ezt tör­tént 1949 nyarán három arab faluban.

 

1949-ben, egy Lausanne-ban meg­rendezett konferencián az USA arra akarta rávenni Izraelt, hogy a félmillió­nyi palesztin menekültből legalább két-háromszázezret fogadjon vissza, de a zsidó állam ezt elutasította. December 8-án, az ENSZ közgyűlése létrehozta az Izraelből elmenekült arabokkal foglal­kozó szervezetét, az UNRWA-t. Izrael csak azokért a menekültekért vállalt fe­lelősséget, akik az ország határain be­lül maradtak: ők voltak a „belső mene­kültek”.

 

Sokan közülük azért nem tud­tak visszatérni lakóhelyükre, mert háza­ikat a harcok során lerombolták.

 

A zsi­dó állammal szomszédos országokban táborokat hoztak létre a menekültek számára, ahol az UNRWA biztosította az ellátást. Eközben Izraelben 1950-51- ben több olyan törvényt hoztak, ame­lyek a menekültek földjeinek nagyobb részét állami tulajdonba vették. A menekülteket az arab országok kormányai szándékosan tartották tábo­rokban. 1996-ban még mindig az UNR­WA gondoskodott majd kétmillió mene­kültről, illetve azok sokadik generációs leszármazottairól Jordániában, a Nyu­gati Parton, a Gázai övezetben, Dél-Libanonban és Szíriában.

 

1951-ben John B. Blanfordaz UNR­WA igazgatója tervet dolgozott ki: esze­rint

 

egy év alatt százmillió dolláros költ­séggel 150-250 ezer palesztin mene­kültet letelepítenék az arab országok­ban. Az arab országok elutasították ezt a tervet.

 

Kizárólag Jordánia adott nekik teljes jogú állampolgárságot, és integ­rálta a menekülteket. Az izraeli kor­mány – tekintettel az arab országokból, javaikat hátrahagyva elmenekült több százezer zsidóra – a menekültek kérdé­sét egyfajta lakosságcserének fogta fel. Az Arab Országokból Menekült Zsidók Szövetségének álláspontja szerint az igények kiegyenlítettek.

 

Összetett térség, összetett történet

 

Mint látjuk: a történelem nem szükségszerűen vezet el a mai eseményekhez, hanem különféle interakciók vannak, amelyek során a szereplők így és úgy is dönthetnek, különféle pályán indulhatnak el.

 

A palesztin helyzet és pláne a mai izraeli arabok problémái nem Deir Jaszinból következnek. A mai állapotok kialakulásáért éppúgy felelősek a palesztinok is, hiába jóval szegényebbek.

 

A gázai helyzet is sokkal jobb lenne, ha a zsidó állam azt észlelné, hogy az Övezetnek nincsenek agresszív szándékai. A rakétaeső közepette (eddig majdnem 3000) egyetlen országtól sem lehet elvárni azt, hogy ne védje meg saját állampolgárait és kezelje mértékletesen a helyzetet pusztán azért, mert a világ távolabbi és gazdagabb része elszokott az ilyen bonyolult területi és vallási konfliktusok látványától. Az izraeli jogsértéseket pedig annak a függvényében is kell nézni, hogy a közel-keleti régió hogyan kezeli a jogot és a helyi lakosok jogkövetése milyen kulturális formákat követ, a jog ugyanis sohasem absztrakt.

 

Természetesen nem állítom azt, hogy Izrael hibátlan lenne, hogy ne követett volna el hibákat, sőt esetleg történelmi vétkeket is.

 

Vannak nyilvánvaló igazságtalanságok, létezik (inkább nem törvényes) diszkrimináció is az arabokkal szemben. Ugyanakkor nagy hibát követnek el azok a szerzők, akik nem a kontextusfüggő és bonyolult valóságot akarják minél inkább megérteni, hanem a mai erőszakhullámot múltbeli sérelmekkel akarják egy monokauzális sorba rendezve legitimálni.

 

Az izraeli jobboldali médián (megjegyzem, az ottani média nagy része nem ilyen) és a jobboldali izraeli politikai frazeológián alapuló politikai propagandára nem a The Guardianre, az Al-Jazeera-ra hivatkozó Izrael-ellenes gerillaharcos ellennarratíva jelenti a méltó választ, mert ez is csak ugyanolyan propaganda, mint a másik.

 

Az izraeli légierő gázai támadásai, az ottani civil áldozatok nem önmagukban érthetők meg, hanem csakis a Hamasz (és az Iszlám Dzsihád stb) által felépített totalitárius iszlám fundamentalista hatalom fegyverkezéseivel, az izraeli civileket ért rakétatamadásaival együtt. Mint ahogyan az is biztos, hogy az egész mai helyzet nem érthető meg a Hamasz és a Palesztin Nemzeti Hatóság közötti belső rivalizálás nélkül sem. Illetve fontos szerepet játszik még az, hogy

 

majdnem megalakult egy olyan izraeli kormány (Netanjahu nélkül), melynek külső arab támogatása lett volna.

 

Ezért én inkább a helyi civilekben bízom. Inkább hiszek a Tel Aviv-i Peace Factory-nek, amelyet Ronny Edry és más izraeli (zsidók) alapítottak és melyhez arabok is csatlakoztak. Israel Loves Iran kampányukhoz a Facebookon nagyon sokan csatlakoztak az egész világból. Ők úgy küzdenek a megkülönböztetés ellen, hogy nem csak a rituálissá vált Netanjahu-ellenes tüntetéseken vesznek részt, ám nagyon is konkrétan mutatják fel a helyi társadalom sokszínűségét és sokak demokratikus elkötelezettségét.

 

A szerző történész. Vitáznál vele? Írj!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Göd 2020-ban az ellenzéki belharcok szimbóluma lett. Fekete-Győrék a saját jelöltjüket visszaléptetik Dorosz javára,
akit a Jobbik is támogat.

A koronavírus-járvány miatt a tavalyi évhez hasonlóan bár nagyobb számban, de még mindig csak saját, szaúdi állampolgárai vehetnek részt az idei mekkai zarándoklaton.

Egy hónapig minden a fociról fog szólni, a szurkolók közös mámorban ünneplik csapataik győzelmét a kocsmák teraszain és az utcákon. Összeszedtünk tizenegy helyet Budapesten, ahol megúszhatod mindezt.

Lukasenka így akar elébe menni az uniós szankciónak, ugyanis az unió szigorítana az eddig bevezetett fegyverembargóján.

A független képviselő szerint a pontszerzés is már akkora népünnepélyt váltana ki, hogy sokan bizony nem tudnának másnap munkába menni.

Így jelenleg az LMP titkárát már kettő, míg a DK-s Czeglédy Csabát egy párt támogatja. Ugyanakkor elég szoros előválasztást ígér kettejük harca.

A hét elején meghirdetett akció igen népszerű: reggel már rengetegen álltak sorba az oltásért, majd azt követően miccsért és kenyérért.

A hét kérdése

A kínai egyetem elleni kiállás lett az ellenzéki politizálás egyik sarokpontja, a kormány szerint másfél éven belül reális lehet a népszavazás a témában. Nálunk már most az, tessék szavazni!

Azért ide elnéznénk

Pár napja TGM az Azonnalira megírta, hogy szerinte mit érdemes olvasni. Június 18-án a saját könyvét dedikálja.

Kiállítás Budapesten Fiuméről és a magyar kereskedelmi tengerészet történetéről, egészen október 31-ig.

Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Miben más az olajlobbi 2021-ben, mint amit a hollywoodi filmek alapján elképzelünk? Hidi Jánossal beszélgettünk.

Az OMOH évek óta fix igazodási pont a magyar LMBTQ-bulizók körében, indulásuk óta vállaltan az LMBTQ-közösséghez szólnak. Marton Péter DJ-vel beszélgettünk. Podcast!

Buktatható-e Lukasenka titkosszolgálati eszközökkel, és ha igen, ki tehetné ezt meg? Miért nem annektálta még Belaruszt Oroszország?

A Helyzetben vele beszélgettünk arról, miért nincs több nő a magyar rapben, mit gondol a motyogós rappről, és hogyan alkotott a lockdown idején.

Hogyan lett egy csepeli utcagyerekből a Blade Runner 2049, az Atomic Blonde, vagy a Hellboy 2 utcaképeinek az elkövetője? Mit gondol ma az egykori legendás graffitis a régi házak falainak összefirkálásáról? Podcast!

Meddig adminisztratív hiba az állam részéről, ha nem küldi valakinek az igazolásokat, és honnan súlyosabb mulasztás?

Manek Gábor számos budapesti étterem tulajdonosaként is építi a fővárosi gasztronómiát. Vele beszélgettünk az éttermek újranyitásáról, a Lärm jövőjéről, valamint a nyári fesztiváltervekről. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás