Nemcsak hadvezér, de modern jogalkotó és Európa felvilágosult egységesítője is volt a 200 éve elhunyt Bonaparte Napóleon. A forradalmi eszmék mentén egyesített Európával szemben született meg az a konzervatív nacionalizmus is, amely a mai napig egység és reform útjában áll.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Ha lehet hinni cambridge-i adatelemzőknek, akik egy-egy történelmi személy nagyságát abban mérik, hogy hányan és mennyit beszélnek az illetőről a digitális tereken – akkor
Napóleon Jézus után a világtörténelem második legfontosabb szereplője.
Ha a francia forradalmon múlik, akár első is lehetett volna, elvégre az éppen a kereszténység teljes lecserélésére törekedett – még a hónapokat is átnevezte, így lehetett Bonaparte Napóleon a nyolcadik év brumaire hónapjának 18. napján egyeduralkodóvá a forradalmi káoszba süllyedő Franciaországban.
Napóleon igazi dialektikus fordulat volt a francia forradalom történetében – nem meghaladta, hanem számos tekintetben kiteljesítette azt. A forradalom katonája volt, azt védte német, olasz vagy egyiptomi földön, mielőtt a forradalomból kinőtt új rendszer első konzulja, majd végül császára lett. Dialektikus fordulat, mert
miközben a forradalmat teljesítette ki és számos eszméjét terjesztette el Európában, konzervatív eszközökhöz nyúlt.
A politikában ugyanis nem elegendő a cél – az eszközt annak megfelelően kell megválogatni, és az eszközt a cél szempontjából lehet értékelni. Éppen ezért álltak Napóleon mellé korának akár felvilágosult gondolkodói is – még Goethével is találkozott –, mert benne az eszméhez erő is társult.
Napóleon nagyságát és rendkívüliségét nem csupán katonai teljesítménye adja. Akkor csak egy francia hódítót kéne benne látnunk. Ő alatta azonban kiteljesedett a francia nemzeteszme, ami gyakorlatilag minden más nemzet számára a felvilágosodás és a forradalom lehetőségét jelentette. Napóleon francia zászló alatt hódított, de
útját nemcsak francia uralom, de új jogi eszmék uralma is kísérte.
Korszakos teljesítménye a Code civil, a francia polgári törvénykönyv. Ez élesen szembehelyezkedett a természetjogi tanokkal, amelyek szerint a jog történelmileg alakul, koronként és népenként más és más, és ezért nem csak összefoglalni (kodifikálni) nem lehetséges, de nem is lehet mindenütt azonos módon érvényes. Az, hogy a jog akarat és vele nemcsak meglévő állapotokat elfogadni, de ezeket feltörni és teljesen újakat teremteni is lehet, a kodifikációs gondolattal jelent meg. A német nyelvterületen – noha különösen a délnémet részeken a napóleoni eszméket egyetértéssel fogadták – végül nem győzött majdnem 100 évig a kodifikáció, a jogot népszellemnek és minden egyéb, az állapotokat konzerváló (és a konzervált állapotot természetesnek beállító) tartalomnak gondolták Savigny nyomán.
Napóleon sértette természetesen a kialakult birodalmi, dinasztikus érdekeket a kontinensen. De hódításait nem ezért követte akkora figyelem. A katonáival vitte, terjesztette a francia forradalom tanait – és ezek nemcsak katonákba ütköztek, de elleneszmékbe, ellenáramlatokba is. Miközben
a nemzet demokratikus és progresszív eszméje a francia forradalommal született meg
– ahol a nemzet (és ennyiben a nacionalizmus) a mindenkinek kijáró részvételt jelentette –, pár évtizeden belül megmutatkozott a nemzet konzervatív és reakciós jellege is, amikor az a haladásnak a gátja. A spanyol gerillák vagy a tiroli szabadságharcosok mind nemzetükért harcoltak – ami azonban ott és akkor a Napóleonnal érkezett új eszmék elutasítását jelentette. Carl Schmitt szerint a partizán – a nemzeti földért és különállóságért, azaz az univerzalizmus minden formája ellen harcoló típusa – született meg a Napóleon elleni népi, helyi ellenállásokban.
Megmutatkozott a nacionalizmus másik lehetősége is, amely nem kevésbé a részvételt jelenti – de már társul hozzá a partikularitás eszméje is, ami szerint nem mindenki osztozhat egy nemzetben, annak meglennének a sajátos határai és zárásai. A francia nemzet még univerzálisnak tartotta magát – hangozzék ez bármennyire is paradox módon –, és ez az univerzalizmus hajtotta Napóleont Európán át. A vele szemben felfegyverkező helyi erők – köztük ugyebár a legismertebb tiroliak – már a sajátosságukat, a különállásukat védték.
Napóleon alatt végleg elszakadt az univerzalizmus és a nacionalizmus,
amely a francia forradalomban még egyetlen közös demokratikus eszmét jelentett: a francia „nation” ajánlat a világ minden embere számára.
És éppen ezért Napóleonra se lehet egységesen emlékezni. Vagy beszűkítjük francia nemzeti mivoltába, és csupán egy nagy francia hódítót látunk benne: de ekkor meg tényleg a franciák ünnepeljék csak – mit tartozna ránk, hogy egy korzikai meghódítja Oroszországig Európát? Vagy pedig Napóleon a felvilágosodás már nem is csak abszolutista, de leginkább militarista fel- és kilángolása: akkor pedig mindazon magasztos (bár helyben sokszor elbukó) eszmék előfutára lehet ő, amelyeket demokráciaexportnak nevezünk.
Hiszen Napóleon se tett mást, mint exportálta a francia forradalmat.
Olvass még Techet Pétertől az Azonnalin!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
