Ezért vonogatja vállát sokmillió magyar, ha kiszervezik alóla a közvagyont

Ami közös, ami az államé, annak valódi gazdája és felelőse nincsen. Sokmillió magyarnak ez volt a Kádár-rendszer tanulsága, és ennek ellenkezőjéről a rendszerváltás körüli rablóprivatizáció sem tudta meggyőzni őket.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A kormány kitalálta, a parlament megszavazta: kedden felfoghatatlan mennyiségű közvagyon kerül alapítványi kézbe. A feltőkésített alapítványok kuratóriumi tagjait a kormány nevezi ki, aztán az alapítói jog átszáll az alapítványokra, hogy ezzel teljesen önjáróvá válhasson néhány ezermilliárd forintnyi ingatlan, készpénz, és ki tudja, még mi. Kétharmad nélkül az alapítványokhoz hozzányúlni nem lehet.

A szándék világos: a haza nem lehet ellenzékben.

vagyis az annak tulajdonított bukás, hogy elmaradt a gazdasági hátország építése-szépítése. Amit magánvállalkozóktól törvényi erővel, politikai nyomásgyakorlással, trükkök százaival a Mészáros-birodalomba be lehetett vinni, azt már bevitték. Amit a közbeszerzésekre vonatkozó törvények és demokratikus normák ide-oda hajlítgatásával, az EU vállvonogatása és látványos félrenézése mellett zsebre lehetett vágni, azt zsebrevágták.

Egy párhuzamos állam felépítéséhez azonban ez kevés volt.

A mezőhegyesi ménest meg a földeket sem lehet csak úgy egyszerűen Lázár János nevére íratni. A mostani alapítványi rendszer egyébként már az ilyen megoldásokra is megadja a lehetőséget.

Írhat a sajtó bármennyi tényfeltáró cikket az ügyben, a magyar választópolgárt sajnos továbbra sem érdekli a dolog. A Kádár-rendszer tapasztalatain keresztül ugyanis generációk tanulták meg, hogy ami az államé, az olyan, mintha nem lenne. Ami közös, arra akár keresztet is vethetünk. Innentől kezdve pedig tényleg teljesen mindegynek tűnik, hogy egy adott vagyontárgy mondjuk valamilyen minisztériumon keresztül a magyar állam, vagy mondjuk a miniszter magántulajdonában van.

Az, hogy hogyan kerül oda, szintén másodlagos sokaknak. A kilencvenes években magyar vállalkozók komplett nemzedéke tett szert vagyonra részben a magyar állam kárára, sokszor egyébként teljesen törvényesen. Ezek az emberek ma magyar léptékben hatalmas cégek élén, nagy konszernek igazgatótanácsaiban ülnek. Ha akkor Magyarországnak nem volt az ilyesmivel szemben fenntartása, miért éppen most lenne?

És ami még fontosabb: ki az, aki ma egy magyar választópolgárnak meggyőzően tud érvelni amellett, hogy mondjuk a Mezőhegyesi Ménesbirtok jobb kézben van a Vidékfejlesztési Minisztériumnál, mint Lázár Jánosnál személyesen? Az ellenzék továbbra sem érti: a NER tizenegyedik évében ez a különbség mára nem több, mint nüansz.

A magyar választónak

Onnantól meg tényleg senkit nem érdekel, pontosan mi is történik vele.

Olvasnál még Szűcs Donáttól? Itt megteheted. Vitáznál vele? Írj!