Nemzetközi tudósok újradefiniálták az antiszemitizmus fogalmát. De miért van erre szükség?

2021.04.24. 07:45

Több, mint kétszáz neves nemzetközi, köztük izraeli tudós egy nyilatkozatban olyan új antiszemitizmus-definíciót javasol, amelynek értelmében az anticionizmus és az Izrael-kritika nem számítana feltétlenül antiszemitizmusnak. Mi vezetett ide? Mi a tétje ennek a látszólag tudományos vitának?

Nemzetközi tudósok újradefiniálták az antiszemitizmus fogalmát. De miért van erre szükség?

Idén tavasszal több, mint kétszáz neves nemzetközi kutató fogadott el egy nyilatkozatot, amelyben az eddig bevett antiszemitizmus-definíció helyett egy újat javasolnak. Miközben

az eddigi meghatározás alapján az anticionizmust és az Izrael-kritikát is lehetett antiszemitizmusnak nevezni

– ezért lettek ezzel megvádolva Izrael-kritikus nyugat-európai baloldaliak is –, az ún. Jeruzsálemi Nyilatkozat a zsidók mint zsidók elleni gyűlöletként értelmezi az antiszemitizmust. Ez egyrészről az antiszemitizmus rasszista jellegét állítja az előtérbe, másrészről nem ad lehetőséget arra, hogy egy túlságosan kiterjesztő fogalommal akkor is antiszemitának lehessen valakit nevezni, ha az illető konkrét izraeli intézkedéseket vagy zsidó származású embereket – de nem a származásuk miatt – bírál. (A nyilatkozat egész szövegét a Mérce hírportál magyarul is megjelentette.)

Az aláírók, akik között magyar részről Laczó Ferenc, a Maastrichti Egyetem történésze és Pető Andrea, a bécsi CEU professzora is szerepel, maguk is azt hangsúlyozzák, hogy az eddigi definíció – amit a Nemzetközi Holokauszt-Emlékezet Szövetség (IHRA) dolgozott ki (nagyrészt a 2015-ös budapesti konferenciáján) és 2016-ban fogadott el – „kulcspontokat nem tisztáz és számos eltérő értelmezést megenged, [ezért] zavart okozott és ellentmondások forrásául szolgált, ily módon pedig az antiszemitizmus elleni küzdelmet gyengítette”. Azaz szerintük az antiszemitizmus ellen akkor lehet hitelesen és hatékonyan fellépni, ha tényleg a zsidók elleni gyűlöletet látjuk benne – azaz nem válik politikai értelmezések és támadások fegyverévé.

Az eddigi antiszemitizmus-definíció ugyanis tizenegy esetet említ – és ezek közül hét Izraelre vonatkozik, ami azt a látszatot keltheti, mintha az antiszemitizmus elleni harc Izrael ügye és kizárólagos védelme lenne. A Jeruzsálemi Nyilatkozat egyértelműen az IHRA-féle meghatározás alternatívájaként akar fellépni. Éppen ezért az antiszemitizmust eképpen értelmezi:

„Az antiszemitizmus zsidókkal (vagy zsidó intézményekkel) szembeni diszkrimináció, előítélet, ellenségesség vagy erőszak, mely őket zsidó mivoltuk miatt éri.”

A nyilatkozat jelentőségéről Laczó az Azonnalinak azt mondta, hogy a Jeruzsálemi Nyilatkozat számos, az antiszemitizmus kérdésében jelentős szakértelemmel rendelkező, sok részkérdésben eltérően gondolkodó kutató konszenzusos nyilatkozata. Arra hívta fel a figyelmet, hogy az antiszemitizmus rendkívül súlyos vétség, emiatt „az antiszemitizmus súlyos vádjának megalapozottnak kell lennie”. Azaz szerinte

„a Jeruzsálemi Nyilatkozat előremutató, mert úgy határozza meg pontosan és ítéli el határozottan az antiszemitizmus eseteit, hogy eközben az állami elnyomással és a nacionalizmussal kapcsolatos kritika lehetőségét is védi”.

Antiszemitizmus-e az Izrael-kritika?

Maga a nyilatkozat, amelyet a német történész, Aleida Assmann társaival indított, nyíltan válasz arra a sokat kritizált antiszemitizmus-munkadefinícióra, amit 2016-ban a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetségben (IHRA) részt vevő kormányok – köztük Izrael hivatalos képviselői – fogadtak el. Ebben a definícióban – amit Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban és például Magyarországon is használtak a baloldali Izrael-kritika kapcsán az antiszemitizmus-vádakhoz – még az szerepelt, hogy az antiszemitizmus „a zsidóság önrendelkezési jogának megtagadása, például azon az alapon, hogy az Izraeli Állam létezése a rasszizmus kifejeződése”.

Az új defincíó aláírói között szerepelnek azok a legfontosabb nyugati és izraeli kutatók, akiknek a nevével mindenki találkozhatott már, aki egyetemen zsidó történelemmel vagy holokauszttal foglalkozott. Az elindító Aleida Assmannon kívül Daniel Boyarin, a Berkeley neves Talmud-professzora, Dominick LaCapra vezető holokausztkutató, Francois Guesnet, a 18-19. századi lengyel zsidó történelem egyik leginkább jegyzett szakértője, Natalie Zemon Davis, a Torontói Egyetem világhírű antropológusa és David Feldman, a londoni Birkbeck antiszemitizmus-kutatója is, aki például a brit Munkáspárt antiszemitizmus-bizottságának munkáját is felügyelte 2018-2019-ben.

A definíció egy hosszú, két évtizedes vitában jelent új fordulatot,

amely arról szól, meddig engedheti meg magának a nemzetközi egyetemi antiszemitizmussal foglalkozó közösség azt, hogy Izrael jobboldali kormánya határozza meg helyettük, kit kell hivatalosan zsidóellenesnek tekinteni. A nyugati egyetemek kampuszain ez ugyanis egy 2005-ben alakult palesztinpárti bojkottmozgalom, a BDS 2010-es évekbeli áttörése után egyre hevesebb politikai harc tárgyává vált.

Hogyan és miért alakult ki a korábbi definíció?

Jól emlékezhetünk arra például, hogy részben az Izrael-kritika jelenléte miatt fogalmazhatott Orbán Viktor a Sargentini-jelentés után úgy, hogy „Brüsszel a modern antiszemitizmus központja”. De a most megkritizált IHRA-munkadefinícióban nem csupán ennyi szerepünk volt, a szervezet budapesti, 2015-ös kongresszusán és magyar soros elnöksége alatt született meg az ötlet egy nagyon széles értelmezéseknek teret adó antiszemitizmus-fogalom meghatározásra.

A mostani washingtoni magyar nagykövet, Takács Szabolcs által elnökölt budapesti diplomatakonferencián határozta el 2015-ben az IHRA, amelynek szervezetében a mindenkori izraeli kormány döntő befolyással rendelkezik, hogy az „új antiszemitizmus” – azaz a „baloldali antiszemitizmus” – ellen egy új fogalomdefinícióval fognak fellépni. Ezt a definíciót pedig utána a világ minden kormányának és egyetemének ajánlani fogják elfogadásra.

Hosszú viták és egyeztetések után a definíció ideiglenes verziója az IHRA 2016-os, bukaresti konferenciájára el is készült. Itt hirdették ki, hogy a befolyásos nemzetközi szervezet delegáltjainak álláspontja szerint a holokauszt Izrael identitásának alapvető része,

az ahhoz vezető antiszemitizmus pedig használhatja ezért eszközként „Izrael politikájának kritikáját”, „Izrael állam létezési jogának megkérdőjelezését”.

2016 után számos kormány (2019-ben a magyar is) ezt a definíciót tette magáévá.

Lehet-e bojkottálni izraeli termékeket?

A mostani Jeruzsálemi Nyilatkozat pedig nemcsak a definícióra, de azokra a politikai eseményekre is válasz, amelyek keretében Nagy-Britanniában az ellenzék volt vezetőjét, a baloldali és antirasszista Jeremy Corbynt és több társát 2018-ban éppen az IHRA inkriminált pontjai alapján minősítették antiszemitának, később pedig két újbalos amerikai képviselőt, Ilhan Omart és Rashida Tlaibot is, amiért a Kongresszusban

kiálltak az izraeli termékek bojkottját hirdető BDS-mozgalom mellett. De mi is ez a mozgalom?

A történet 2001-ben, a dél-afrikai Durbanben kezdődik, ahol az akkor már 12 éve felszámolt apartheid ellen Nelson Mandela elnök oldalán küzdő, veterán aktivisták az ENSZ Rassziszmus Elleni Világkonferencia keretében fogadtak többek között a palesztin felszabadításért békés, erőszakmentes eszközökkel harcoló szervezetek aktivistáit. A konferencia végül elfogadta azt a dokumentumot, amely azóta is rányomja bélyegét az Izraellel kapcsolatos beszédmódra világszerte:

a konferencia határozatban mondta ugyanis ki, hogy a zsidó állam „jellegében apartheid”,

tehát az 1989 előtti Dél-Afrikához hasonlóan teljesen elkülöníti, másodrendű állampolgárként kezeli a palesztinokat, vallásra való tekintet nélkül.

A végső szöveg aláírására három nappal a 2001. szeptember 11-i, New York-i terrortámadások előtt került sor, a vitát az izraeli cionista állameszmét megbélyegző javaslatok miatt Izrael és az Egyesült Államok otthagyta, így a végleges szöveg nem tükrözi az álláspontjukat sem. A vita éles volt, és szeptember 8-án a technikusok már a lámpákat csavarták ki a találkozó céljaira felállított, ideiglenes sátrakból, amikor az országok ENSZ-nagykövetei még mindig erről a témáról vitáztak. Ez a dokumentum lett később a Durbani Stratégia, amire később a palesztinpárti Bojkott, Elidegenítés, Szankciók (Boycott, Divestment, Sanctions) azaz a BDS-kampány is alapul.

A kampány kitalálói, azaz Omar Barguti és Rami Shaat, 2005-re politikai értelemben sikerrel jártak: az egyetemi világon túlterjeszkedve elindult egyfajta nyomásgyakorlás a nemzetközi cégekre és vállalkozásokra is: ne üzleteljenek Izraellel, ne rendeljenek onnan semmit. Ezzel párhuzamosan pedig a bojkottmozgalom köré szervezte magát minden, a palesztinok jogaiért tüntető egyetemi diákcsoport és aktivistamozgalom is: először az Egyesült Királyságban, majd Európában, végül pedig az Egyesült Államokban is.

A BDS-mozgalom virágkora a 2000-es évek vége volt: valódi globális dühöt és felháborodást váltott ki a nyugati közvéleményben Dzsenín városának 2004-es, kegyetlen izraeli ostroma, és a 2009-es Öntött Ólom-hadművelet Gáza ellen, amely a civil lakosságot is súlyosan érintette. Ezek köré azután fel lehetett építeni a rendszerszerű izraeli elnyomásról szóló előadásokat, konferenciákat és egyetemeken megjelenő kampányeseményeket is.

A BDS alapvetően három követelést támasztott ahhoz, hogy a teljes bojkottról Izrael ellen lemondjon:

+ Izrael hivatalosan fejezze be a palesztin területek katonai megszállását és vonuljon vissza az ENSZ által elfogadott, 1967-es határok mögé;

+ biztosítsák Izraelben és az általa ellenőrzött palesztin területeken minden állampolgár teljes jogi egyenlőségét;

+ és biztosítsák a palesztinok szabad jogát a visszatérésre 1947 óta kényszerűen elhagyott, ma izraeli lakhelyeikre

A követelések tehát kemények, nagyjából ugyanazok, mint a fegyveres palesztin felszabadítási mozgalmak mérsékelt ágaié – a keményvonalas, iszlamista elemek persze Izrael felszámolását akarják. A hivatalosan elfogadott eszközöknek a bojkott, a nyomásgyakorló nemzetközi akciók és a polgári engedetlenség számítottak, nem az erőszak.

BDS-TÜNTETÉS PÁRIZSBAN 2018-BAN. NEM LEHETETT KÖNNYEN ELVÁLASZTANI, HOGY KI AZ, AKI IZRAEL EGÉSZÉT ELVETI, ÉS KI AZ, AKI EGY ADOTT IZRAELI POLITIKÁVAL NEM ÉRT EGYET. FOTÓ: BDS / FB

Izrael sokáig nem tudott megfelelő hatékonyságú választ adni a kibontakozó nemzetközi mozgalomra, amely elég váratlan sikereket ért el. A csúcspont az volt, amikor 2009-2010 fordulóján az akkor már őrtornyokkal és betonfallal körbevett Gázához Egyiptomból körülbelül 1500 BDS-aktivista érkezett, hogy a humanitárius katasztrófát okozó izraeli katonai blokád feloldását követelje. Izrael azzal érvelt, hogy erre azért van szükség, hogy a radikális iszlamista Hamaszt megállítsák, a tüntetők viszont úgy érveltek: a háború árát ismét főleg az ártatlanok fizetik meg.

Az izraeli állami vezetés 2010 után növekvő aggodalommal szemlélte a BDS-mozgalom kibontakozását. De gyorsan rájöttek: a mozgalom gyengesége éppen az, hogy

ezeket a nyugati balosokat olyan társaságba tereli, amiben nem feltétlenül érzik magukat jól, ha erre rámutatnak.

Még Magyarország is jó példa erre. A 2000-es években és a 2010-es évek elején nagyjából kétféle politikailag aktív ember volt itthon, akit a nemzetközi BDS-mozgalom érdekelt. Az egyik típus

a CEU-n, Budapesten tanuló nemzetközi diákok, akik az USA-ban és máshol is rendelkeztek kapcsolatokkal palesztinpárti diákcsoportokkal.

A másik viszont a nyíltan antiszemita, korabeli Jobbik volt, aminek akkori fő emberei meglovagolták Gáza ostromának témáját. A valóban a palesztin jogokért harcoló, nemzetközi baloldal máshol is találkozott ezzel a problémával, a BDS ugyanis a tágabban vett muszlim világban és a közel-keleti muszlim államokban is szárnyra kapott, itt azonban nem feltétlenül szűrték arra a résztvevőket, tüntetőket, hogy nekik konkrétan Izraellel, vagy inkább a zsidókkal van bajuk.

Végül Izrael elég hatásosan éppen ezt a kétértelműséget használta ki. Az eseményeket követően a 2010 óta kormányon lévő izraeli jobboldal és népes amerikai szimpatizáns táboruk is rájött: a kampány nemzetközi jellegében azt kell hangsúlyozni, hogy Izrael éles kritikája, elutasítása egyenlő az antiszemitizmussal. Az alapvető kritikát Izrael-párti aktivisták már korábban megfogalmazták: a BDS-mozgalommal szerintük a fő baj a „három D” elve, ami alapján a mozgalmat széles értelemben zsidóellenes, antiszemita kezdeményezésnek lehet nevezni.

+ delegitimizálják Izraelt, tehát kétségbe vonják az állam létezésének jogát mint zsidó állam;

+ dehumanizálják az izraeli állampolgárokat, tehát kollektíven gonosz elnyomóknak mutatják be a zsidókat;

+ „double standard”, azaz a mozgalom kettős mércét alkalmaz, amikor az izraeli erőszakot elítéli, de a palesztin ellenállás által alkalmazott erőszakot nem.

Izrael 2009-ben még az ENSZ-ben próbálta elérni, hogy mindezek alapján a nyugati államok szankcionálják a BDS szerintük veszélyes tevékenységét. Ebben az évben, az úgynevezett Durban II. konferencián viszont nem tudtak ebben az ügyben nemzetközi sikert elérni.

Az Izrael-kritika antiszemita?

Így, mindössze 15 év alatt a különböző diplomáciai-politikai csatározások nyomán eljutottunk odáig, hogy ami Nelson Mandela közvetlen környezetéből antirasszista harcként indult Durbanben, azt Bukarestben a főleg jobboldali döntéshozó kormányok már zsidógyűlöletnek minősítették, hiszen Izrael – avagy a jobboldali cionizmus kemény kritikája – az IHRA ideiglenes definíciója szerint szinte minden esetben ilyen gyűlöletbeszédnek minősül.

És bár ezen Izrael sokat aggódott, végül kiderült: a bojkottmozgalom valódi gazdasági kárt nem tudott okozni. Indulása óta az izraeli kormány becslései szerint a mozgalom mintegy 1,4 milliárd dollárt vett ki évente a kasszájukból, eközben azonban a közel-keleti állam direkt tőkebefektetéseinek aránya megháromszorozódott. A látványos akciókkal az izraeli atrocitások ellen tiltakozó, sokszor befolyásos személyiségek (példál 2013-tól ilyen volt Stephen Hawking is) ellenük fordították azonban a nyugati közvéleményt. Az Amerikai Zsidó Bizottság (AJC) 2019 júniusi felmérésében már

az amerikai zsidók 20 százaléka nyilatkozott úgy, hogy identitásában nem feltétlenül játszik fontos szerepet Izrael, 15 százalék pedig erős nemet mondott az ezt firtató kérdésre.

Korábban ezek az értékek mindig legalább egyértelmű, 73-77 százalékos azonosulást mutattak Izraellel.

Az igazi trendforduló nem is önmagában az olyan szervezetek amerikai megerősödése volt, mint a Jewish Voice for Peace, amely nyíltan palesztinpárti is, hanem maga a tény, hogy 2017-től a hivatalba lépett Donald Trump elnök (akit az amerikai zsidók nagyobb része elutasított) szoros kapcsolatot ápolt Netanjahuval és az izraeli kormánnyal.

A legnagyobb visszhangot keltő ügy 2018-2019-ben az volt, amikor a nyíltan a palesztinokat támogató brit munkáspárti, újbalos vezetőt, Jeremy Corbynt, sőt egész pártját igen nagy hatással vádolták meg a brit konzervatívok antiszemitizmussal Izrael kritikája miatt – éppen az IHRA „ideiglenes” definícióját követve.

Mindehhez hozzájárult, hogy nemcsak az Izrael-párti szervezetek, de maga Izrael Állam nagykövetsége is fontos szerepet játszott a kampányban. Az Al Jazeera 2017-es tényfeltáró anyaga ezt egészen pontosan, beépített riporter segítségével mutatta be. A tényfeltáró videósorozat „főhőse” Shai Masot, aki Izrael londoni követségén dolgozik, de gyakorlati feladata a Munkáspárton belül Izrael-párti klubok, valamint az egyetemeken az Izrael-párti diákcsoportok megszervezése és összehangolása volt.

Az új definíció szerint is lehet az Izrael-kritika már antiszemita

Ezen történet felelevenítése miatt került bajba március közepén David Miller, a Bristoli Egyetem szociológusa is. Miller, aki főleg a médianarratívák befolyásos csoportok általi eltérítését kutatja társaival, egy „munkáspárti kampány a szólásszabadságért” nevű eseményen is kifejezte: szerinte „egy cionista hálózat” próbálja ellehetetleníteni, hogy a brit egyetemeken szabadon lehessen beszélni a palesztinkérdésről. Ezért szerinte ezek a diákok „egy rasszista, etnikai tisztogatást folytató rezsim eszközei”, mivel a zsidó diákegyletek is részei lennének ennek a hálózatnak.

A kiszivárogtatott Zoom-előadás után David Miller távozását követelte az egyetem zsidó diákegylete (Jsoc), ők azt mondták: azzal, hogy Miller konkrétan őket is említette, mint akiket Izrael pénzel, fenyegető légkört alakított ki az egyetemen, ráadásul a múltban több olyan előadást is tartott, ahol ezzel a fordulattal élt. Miller egyébként arról is beszélt, hogy az új, IHRA-val versengő antiszemtizmus-definíció éppen azért fontos, mert azzal, hogy leszögezi: az antiszemitizmus lényegében egyenrangú a rasszizmus minden más formájával – attól az különözteti meg, hogy zsidók ellen irányul –, lényegében leveszi a politikai nyomást azokról, akik Izraelt a palesztinokkal szembeni politikája miatt bírálják.

A történtek alapján David Millert a Bristoli Egyetem vizsgálat alá vonta, sőt a helyi rendőrségen ellene „gyűlöletbeszéd” miatt indult eljárás. Maga Miller viszont úgy fogalmazott, hogy kiáll véleménye mellett, és nem érdekli, ha az az állásába kerül. A professzor eltávolításáért a Jsoc által indított petíciót eddig kilencezren írták alá, de azóta született egy Miller mellett kiálló levél is, amelyet az Izrael-kritikus amerikai közvélemény olyan ismert nevei is elláttak kézjegyükkel, mint Noam Chomsky vagy a történész Norman G. Finkelstein.

Hiába hivatkozott Alieda Assmannék új definíciójára előadásában, David Miller megszólalása mégis határesetnek nevezhető. Miller ugyanis

Izrael egyszerű eszközeiként minősített zsidó diákokat, ami már valóban túlterjeszkedik az egyszerű kritika határain

– a megszólalását a Jeruzsálemi Nyilatkozat szerint is antiszemitának lehet tekinteni.

Az új definíció tehát Miller szavait nem védi. De amennyiben ezt a definíciót a jövőben a londoni UCL-en kívül más egyetemek is elfogadják, az jóval tisztább helyzetet teremthet ilyen fegyelmi eljárások esetén. Elvégre ahelyett, hogy egy Izrael-ellenes megszólalás azonnal „Izrael létének megkérdőjelezésének” minősülne, egyszerűen

a rasszizmus és gyűlöletbeszéd kritériumait kell az egyes Izrael-kritikus szavakra alkalmazni

– és csak akkor lenne az Izrael-kritika antiszemita, ha amögött a zsidók rasszista alapú gyűlölete húzódik meg.

Az izraeli, baloldali Haaretz angol nyelvű kiadásának lapjain David Feldman, az új definíció egyik kitalálója és a londoni Birkbeck antiszemitizmus-kutatója úgy fogalmazott: szerintük Miller szavai kifejezetten eklatáns példát szolgáltatnak arra, hogy az anticionizmusból pontosan hogyan is lehet antiszemitizmus. Ugyan szíve-joga antiszemita összeesküvés-elméleteket terjesztenie egy politikai előadásban – még ha értelme nincs is –, ezzel valójában csak a palesztinok ügyének árt igazán, hiszen példaként lehet őt körbehordozni az „egyetemi, baloldali antiszemitizmus” kiállítási példányaként.

Német viták

Németországban az antiszemitizmus kérdése történelmi okokból értelemszerűen nagyon fontos és kényes téma. Az utóbbi időkben többször is kialakult vita arról, hogy

meddig lehet elmenni az Izrael-kritikában vagy a zsidókról való viccelődésben

– honnan számít mindez már antiszemitizmusnak. Két fontosabb ügy kapcsán alakult ki vita.

Tavaly tavasszal Felix Klein, a berlini szövetségi kormány CDU-s antiszemitizmus-megbízottja élesen bírálta, hogy egy Ruhr-vidéki kulturális fesztivál megnyitására a szervezők akkor Achille Mbembe kameruni filozófust kérték fel. Mbembe a poszt- és antikolonialista baloldal egyik sztárja, aki könyveiben a felvilágosodás és a gyarmatosítás kapcsolatát, a túlzott eurocentrizmust bírálja – és eközben sokak szerint olyan megjegyzéseket is tesz, amelyek már antiszemitának is ítélhetőek. Többek között a gyarmatosításokat a holokauszthoz hasonlította – amivel kétségbe vonta volna a holokauszt történelmi egyediségét –, valamint Izraelt a dél-afrikai apartheiddel vádolta meg. Klein szerint ezek kimerítik az antiszemitizmus vádját is, ugyanis

a holokauszt relativizálása és Izrael eltúlzott kritikája értékelhető antiszemitizmusként is.

Mbembe viszont azt mondja, hogy ő nem a holokauszttal tette egyenlővé a gyarmatosítást, hanem azzal hasonlította össze – az összehasonlítás viszont még nem egyenlővé tétel. Másrészről szerinte azzal, hogy a jelenlegi izraeli politikát bírálja, nem vonja kétségbe Izrael létezéshez való jogát, ami szerinte is antiszemita tett lenne.

2020-ban a vita odáig fajult, hogy több neves német és izraeli értelmiségi – köztük az antiszemitizmus-kutatás több ismert neve – nyílt levélben szólította fel Angela Merkelt, hogy szabaduljon meg Felix Kleintől. Szerintük az antiszemitizmus fogalmának „túlburjánzó, szakmailag megalapozatlan és törvényileg nem alátámasztott használatával” egyesek – itt főleg magára Kleinre gondoltak az aláirók –

„az izraeli kormánypolitika legitim kritikájának elnyomására” törekednének.

Szerintük Klein az izraeli jobboldali populisták érveit használja, amikor minden Izrael-kritikát azonnal antiszemitizmusnak nyilvánít.

Mbembe maga is ellentámadásba lendült tavaly, amikor egy helyi német liberális politikust – aki szintén tiltakozott Mbembe tervezett fellépése ellen – azzal vádolt meg, hogy csak azért vette volna elő ellene az antiszemitizmus vádját, „mert nem mondhatta azt, hogy nem akar egy négert a fesztiválon; nem mondhatta azt, hogy elutasít engem, mert antikolonialista nézeteket képviselek”. Szerinte az őt kritizáló német jobboldali és liberális körök nem tudják elfogadni, hogy „egy néger egyedül tud gondolkodni és morális álláspontot kialakítani”.

Mbembével szemben azért is fogalmazhatódott meg az antiszemitizmus vádja, mert egykoron az izraeli termékek bojkottjára felhívó ún. BDS-mozgalom mellett aláírt. Miközben az angolszász világban sokan állnak ki baloldalról is a mozgalom mellett,

Németországban 2019-ben a Bundestag egy határozatban antiszemitaként ítélte el a BDS-t

és annak törekvéseit, mondván: a BDS-mozgalom nem csupán kritizálja Izraelt, de kétségbe vonja létezéshez való jogát is. Az elítélést a kommunista Linke képviselői és egyes zöld képviselők nem szavazták meg, a szélsőjobboldali AfD pedig nem vett részt a voksoláson.

Egy másik ügyben is tavaly felmerült az antiszemitizmus vádja – ott azonban nem Izraelről volt szó, hanem arról, hogy miként lehet a zsidóságot vicc tárgyává tenni. Amint akkor arról az Azonnali is beszámolt: Lisa Eckhart osztrák humoristát egy hamburgi irodalmi fesztiváltól el is tanácsolták, mert a slam poetryben utazó kabarettista-író egyik fellépésében szerintük antiszemita viccet engedett meg magának. Eckhardt egy fellépésén – a metoo-ban megvádolt zsidó származású emberekre – utalva azt kérdezte:

„Roman Polanski, Woody Allen, Harvey Weinstein – nem találják antiszemitának ezt az egész metoo-t?”

Majd hozzátette Eckhart, hogy „helyes és jó, ha a zsidóknak megengedjük, hogy pár nőt megkaphassanak”.

LISA ECKHART OSZTRÁK HUMORISTÁT ANTISZEMITIZMUSSAL VÁDOLTÁK MEG, MERT A METOO KAPCSÁN EGYES ÉRINTETTEK ZSIDÓ SZÁRMAZÁSÁT EMLEGETTE FEL. FOTÓ: LE / FB

Ekkor is Felix Klein, antiszemitizmus-megbízott kezdte a támadást, aki a Jüdische Allgemeine német zsidó hetilapban azt állította: az osztrák Eckhart antiszemita klisékkel operál. Mind a szélsőjobboldali AfD, mind egyes baloldali értelmiségi körök részéről a véleményszabadságra hivatkozva vedték védelmükbe Eckhartot. Regula Venske, a német PEN Club elnöke egyenesen azt mondta, hogy a cancel culture megnyilvánulása, ahogy egyesek elhallgattatnák Eckhartot egy vicce miatt.

Mindezen viták után érthető módon a Jeruzsálemi Nyilatkozatot is – amely az izraeli politika kritikáját és az antiszemitizmust külön választana – éles viták kísérték a német közéletben is. Több neves német és osztrák értelmiségi, mint például Wolfgang Benz és Werner Bergmann antiszemitizmus-kutatók, Kerstin von Lingen, genocídiumkutató, Eva Menasse író, Peter Schäfer, a berlini Zsidó Múzeum egykori igazgatója, Peter Ullrich szociológus, csatlakozott aláíróként.

Rafael Seligmann, német-zsidó értelmiségi a neokonzervatív Ciceroban viszont azzal vádolta meg az aláírókat, hogy félremagyarázzák az antiszemitizmust, amikor azt csak rasszizmusként definiálják. Seligmann szerint különösen a második világháború óta

az antiszemitizmus nem nyílt rasszista véleményként jelenik meg nagyon sokszor, hanem helyettesítő nyelvezetet használ – például Izraelt támadja, azt erőszakos államnak nevezi.

Seligmann szerint a nyilatkozat aláírói nem antiszemiták, de azok „hasznos idiótáivá” lettek. A Jüdische Allgemeine hetilapban több értelmiségi is arra hívta fel a figyelmet, hogy nem lehet Izraelt kihagyni akkor, amikor valaki a mostani antiszemitizmust akarja leírni.

NYITÓKÉP: Azonnali-montázs / Vitárius Bence, Azonnali

Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől
Tóth Csaba Tibor
Tóth Csaba Tibor az Azonnali korábbi újságírója

Történészdiplomával rendelkezik, de 2013 óta főleg blogol, 2015 óta pedig újságcikkeket is ír. Sokszor Európáról és a Közel-Keletről. Az Izrael-párti sajtó kedvenc magyar firkásza. Eléggé baloldali.
Facebook
Twitter

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek