A szuperligások azt viszik tovább, amire a FIFA és az UEFA tanította őket

Böcskei Balázs

Szerző:
Böcskei Balázs

2021.04.20. 11:25

Ami ellen most a szurkolók tüntetnek, azon a szakaszon már akkor túl voltunk, amikor kedvenc csapataik a tőzsdére mentek.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Szurkolóként egy percig sem fogadhatom simogatóan és megértően az európai szuperliga ötletét és a mögötte meghúzódó pénzügyi motivációkat. Mint az ismert: 12 európai topligás topcsapat egy új hétköznapi versenysorozat indításában gondolkodik, mire az UEFA és FIFA értelemszerűen fenyegetőleg lépett fel velük szemben. Természetesen semmilyen értelemben nem elfogadható, hogy az UEFA gazdasági működésére és átláthatóságát tekintve véleményes működésére az egyébként normálisabb körülményekben is globális nyertes csapatok kapuőr-projektekkel vagy egy sajátos davosi fórummal válaszoljanak.

Ami azonban történik, az nem független attól a jelenségtől, hogy például magam is egy olyan csapatnak szurkolok, amelyhez tulajdonképpen semmi közöm. 2000-ben Hamburgban jártam, és egy FC St. Pauli felkészülési mérkőzés olyannyira magával ragadott, hogy azóta a kiscsapat távoli szurkolója vagyok. Két kezem felesleges rá, hogy megszámoljam, hányszor láttam élőben a csapatot, kalózstreamoldalakon vadászom az élő közvetítéseket, továbbá Facebookon és Instagramon nap, mint nap nézem, ahogyan a klub márkásítja magát.

Más kérdés, hogy ez a márka nem úgy született, hogy egy másik klubtól elraboljuk a nevet és a történelmet felcsútiasítjuk, ahogyan a „Puskás” Akadémia márka fogant. Az FC St. Pauli az 1990-es évektől kezdve folyamatosan építi ki baloldali szubkulturális jellegét – innen is kicsapták volna Petryt –, maga a kerület – ahol a CDU-nak jelöltet állítani csak kötelező pénzkidobás – és a klub organikusan együtt él és politizál. Van tehát identitás, ami ma már márka is egyben, ahol pedig márkázás van, ott marketingalapú tevékenységről beszélünk, azaz pénzről. Kedvencem is egyike azoknak a marchandise-csapatoknak, amihez lokálisan, valós teremet tekintve kapcsolódni nem tudok, mégis több tartalmat kapok róluk naponta, mint bármiről, ami a hazámon belül történik. Engem is csinálnak, nem csak értem csinálják.

Az európai topfutball is így működik, csak éppen nagyon nagyban. Míg a St. Paulinak több jelentősebb világvárosban van rajongói lerakata, addig az európai szuperligát megálmodó csapatoknak mindenhol. Pénzügyileg, nézettségileg és játéktudásban az európai topligák első (és másod)osztálya jeleníti(k) meg azt, amit futball alatt értünk.

Ezek a csapatok termelik globálisan azt a pénzt, amiből nemcsak a klubok, hanem az UEFA, a FIFA és a nemzeti szövetségek is tovább delláznak.

És ezek a szervezetek éppen azon a logikán működnek, mint a renegát szuperliga-„alapítók”: minél több pénz felett akarnak diszponálni úgy, hogy annak elosztása majdhogynem kizárólagos monopóliumuk legyen. És abba a projektbe – mint a szuperligába –, melybe a JP Morgan 4,6 milliárd fonttal szállna be, ez már csengő a fejben, hogy milyen logika is áll a kezdeményezés mögött.

Napjainkra egy olyan globális versenyrendszer alakult ki, amelynek értelmét és „protokollját” csak az igazán hozzáértők ismerik. Erre csak egy példa a férfi labdarúgó-válogatottak számára gründolt Nemzetek Ligája, amely rendszerének elmagyarázáshoz egy levegővétel messze nem lesz elég. Lehet adat- és szakmai központú érveket folytatni, hogy a versenyrendszerek átszabása mennyire nyújt lehetőséget közepes tudású csapatoknak vagy sem – ezt beszéljék el a hozzáértők –, de annyi biztos, hogy a kiírások reformjai sem csak – a leegyszerűsítés kedvéért – a Nyugat-Kelet lejtő megszüntetése miatt vannak, hanem a globális futballpiac pénzügyi folyamatainak keleti mélyítéséért is.

Ahogyan az Európa-bajnokság több országban történő rendezését sem az indokolta, hogy az belülről jövő igény lett volna. A videóbíró intézményét sem a rendszeresen, tucatszámra mérkőzést eldöntő hibák (mert ilyenek így nincsenek), hanem külső, gazdasági szereplők indítványozták. Az, hogy erre találnak futball- és sportszakmai beszélőfejet (mintha a szakma járna élen a reformmal), az csak a lobbizás és az érdekérvényesítés alapvető módszereiről mond el valamit, mintsem, hogy a hat játékvezetős rendszer elégtelen lett volna.

Az is hasonlóan korrekt lett volna, hogy a most szinte egyemberként a szuperligásokat futballkriminalizáló FIFA- vagy UEFA-égisz alatt sportgazdálkodók és politizálók az egészen elképesztő időjárási körülmények között lebonyolítandó katari világbajnokság kapcsán is így rendezték volna egybe soraikat. Amellett, hogy kicsit is a szuperliga mellett érvelnék, a logika Katar kapcsán is gazdasági. A FIFA-nak a 2022. novemberi-decemberi világbajnokság-rendezéssel ugyanaz a célja, mint az európai szuperligásoknak, azaz még több pénzt a saját rendszerbe tolni – annak árán is szétbarmolják a 2022-es év felkészülési- és versenyrendszert.  

Emlékezet előtti már az az idő, amikor például a Real Madrid mindenkori elnöke úgy vásárolt volna játékosokat az európai (spekulatív) futball(pénz)piacon, hogy azokból ne további pénzt csináljon (akár bajnok cím árán is, de az sem feltétlenül szükséges). Mi, szurkolók ennek tudatában nézzük a meccseket, melynek gazdasági-pénzügyi rendszeréről tudhatjuk, hogy elvileg fenntarthatatlan. Most a koronavírus-járvány hozta (bevétel-)kiesések világosan meg is mutatták, hogy ez a spekulációra és financializációra épülő futballgazdaság is mennyire sérülékeny.

A kezdeményező klubok – amelyek között mínusszal működő is akad, messze nem értek el teljesítőképességük határa –, de a folyamatosan emelkedő költségeik (a játékosok elképzelhetetlen magas bérei, illetve maguk a játékostranszferek) a járvány miatti veszteségeik közepette világosan megmutatták, hogy

napjaink globális futballpiaca is mutat hasonlóságot a 2008-ban kipukkadt ingatlanpiaci (lufi) modelljével.

Nyilván azon összegek mögött, amiből ma egy elitklub működik, éppúgy nincs fedezet, mint az említett válság hitelei mögött sem volt. Vagy az egyébként tőkeerős tulajdonosok sem bíznak annyira a játékosokban, a kalkulációban és a mindenkori gazdasági környezetben, hogy érdemben betegyék komplett vagyonukat a klub mögé. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy egészen elképesztő összegekért cserélnek klubot játékosok, akik árának nagyságát valaki más játékoshoz képest be tudjuk lőni, viszont önmagában nehéz lenne az ár-érték dolgában elboldogulni.

Ahogyan a gazdasági területeken a pénzügyi szféra növekvő szerepe adott, úgy a financializáció, azaz a pénzügyi mozgatók, a pénzügyi szereplők és intézmények, a pénzügyi piacok szerepe most a gazdaság egy olyan alrendszerében mutatja meg borúsabb arcát, mint a futball. Helyesebben egyes, helyzetükből és szerepükből adódóan a spekulációs folyamatosnak pénzügyileg jobban kitett csapatok kapcsán.

Az európai topfutball egyes klubjai azontúl, hogy az összeomlásnál „puhább” érveik vannak, azaz kvázi még igazságosabb elosztást kívánnak az általuk megtermelt pénzekből (lásd közvetítési díjak), ahogyan a kapzsiság is hajtja őket, mindenesetre a futball financializációjának lehetséges, de a nem is olyan távoli jövőben akár szélesebb körben is jelentkező korlátaira mutatnak rá. Ez véletlenül sem egyetlen és kizárólagos oka szuperliga-kezdeményezésüknek, de azontúl, hogy a csapatuk játékosaira nézve a legnagyobb költséget ők állják, aközben másoknak (pl. kisebb kluboknak a közvetítési díjak elosztása után) úgy termelnek pénzt, hogy az a bizonyos spekulatív lufi igencsak dagad.

Így a likviditás (illúziójának) biztosítása a tét, amit pontosan tud a szuperligával szemben kirohanásszerűn, ugyanakkor sportszakmai alapon érvelő egykori Manchester United-játékos, Gary Neville is, akinek a futball financializációjának még egy korábbi korszakából származik a pénze (2011-ben hagyta abba aktív pályafutását). Persze, meg is focizott érte, csak akkor még az aktuális teherviselés-profitkiszedés törékeny „egyensúlya” minden szereplőnek megfelelő volt – legalábbis rendszerszinten a folyamatos reformok elégségesek voltak a szisztéma fenntartásához (lásd Kele János áttekintését és következtetésit).

Ami ellen most a szurkolók tüntetnek, azon a szakaszon már akkor túl voltunk, amikor kedvenc csapataik a tőzsdére mentek.

Semmi olyan nem történik, amire nem számíthattunk volna azáltal, hogy a futball is beágyazódott olyan gazdasági folyamatokba, melyek árnyékéban egyáltalán nem sokadlagos, de legalábbis másodlagos, hogy akkor lesznek-e regionális ligák vagy sem. Egy szomorú biztos van azonban: ahhoz, hogy ez a futballgazdaság fenntartható legyen, ezt a lufit tovább kell fújni. Hogy ez szuperligás „pókerjátszmába” vagy további BL-reformokba ágyazódik, azt a nálamnál e téren okosabb jobban tudják.

Mi, szurkolók pedig tweetelhetünk, hogy „nem hagyjuk”, már rég hagytuk.

A szerző politikai elemző, az IDEA Intézet kutatási igazgatója, főpolgármester-helyettesi tanácsadó, a cikk a magánvéleménye. Olvass még tőle az Azonnalin! Vitáznál vele? Írj!

Böcskei Balázs
Böcskei Balázs állandó szerző

Politológus, elemző, tanácsadó. Az IDEA Intézet kutatási igazgatója, a Milton Friedman Egyetem adjunktusa, az ELKH Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézet tudományos segédmunkatársa. És korábbi NBI-es, NBII-es játékvezető, a focipálya illata még mindig az orrában.

olvass még a szerzőtől
Böcskei Balázs
Böcskei Balázs állandó szerző

Politológus, elemző, tanácsadó. Az IDEA Intézet kutatási igazgatója, a Milton Friedman Egyetem adjunktusa, az ELKH Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézet tudományos segédmunkatársa. És korábbi NBI-es, NBII-es játékvezető, a focipálya illata még mindig az orrában.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek